20.rész Egyezségek

~Liam Payne~

Tudni akarom, mi jár a fejében, tudni akarom, miért nem válaszol, hogy miért csak tűnődve nézi a kezeit. Tudni akarom, tudnom kell, mi változott, hogy miért akarom hirtelen ennyire teljes egészében ezt a lányt. Megkaptam amit akartam, nem? megvolt, húzhatnék egy strigulát, de mi van, ha ezek már nem számítanak hirtelen? Mi van, ha skalpszerzések helyett valami mást akarok, valamit, ami igazi? Amihez szükségem van rá.

- Nehéz túllépni azon, amiket műveltünk egymással - pillant fel, jobb szemöldökét felvonja, szája kis mosolyra húzódik.

- Mármint, hogy a sárba lökve üvöltöztél velem? - kérdezem kissé cinikusan, ám ezúttal veszi a lapot és nem dühíti fel magát.

- Mármint, hogy betörtél a fürdőszobába, amikor zuhanyoztam? - kérdez vissza ugyanabban a stílusban.

- Felpofoztál - vágok vissza sértetten.

- Te pedig ledobtál az öledből, kvittek vagyunk. Egy okot mondj ezen a baromságon kívül, hogy miért kellene belemennem abba, amire itt célozgatsz. Csak egyet kérek, egy normálisat - néz rám hatalmas szemeivel. Egyetlen normális mondatot kell összekaparnom ahhoz, hogy megkapjam, csak egyet. De akarom én őt? Szükségem van rá? 

Beugrik Sophia arca, hogy lassan másfél éve vagyok ilyen, s erről csakis ő tehet. Még nem is az enyém ez a lány, de máris azon gondolkozok, hogyan védhetem majd magam, ha esetleg túlságosan megszeretem, s csalódást okoz, vagy én okozok. Aztán már csak nem gondolkozok, kezeim kitárva nézek rá, nem tudok semmit mondani annak érdekében, miért lenne neki jó, ha velem lenne, gy hát csak azt mondom, ami eszembe jut.

- Mert az életem szívás - röhögöm el magam reménytelenül. Tudom, hogy ezt már nagyon régen elbasztam, de az embernek mindig később jön meg az esze, mint kellene - a tied is az, nem? Szívhatnánk együtt, hátha lesz belőle valami jó.

Felnézek, s ő olyan nagyon közel van hozzám. Néhány másodpercen át nézünk egymásra, valami árulkodó jelet keres az arcomon, várja, hogy elröhögjem magam és tegyek valami csúnyát, de én csak ülök, tenyereim szinte viszketnek annak érdekében, hogy a derekára simíthassam őket. 

- Mi van, ha nem szeretlek? - néz a szemembe, állom a pillantását, eltűnődök a válaszomon, mielőtt megszólalnék.

- Az nem gond - bököm ki, s arcára egyből kiül a megrettenés. Persze, hogy félreérti. - Úgy értem, hogy... nem tudom, komolya azt akarod, hogy kimondjam?

- Elég szókimondó embernek tűntél eddig - mosolyog kissé gúnyosan. Tetszik neki, hogy zavarba hozhat.
- Hát, nem volt túl szeretettől lángoló a kapcsolatunk, de még nem késő, ugye? - az igazi Liam tényleg előbújik, s az elmém legeslegporosabb sarkába száműzi azt, aki még reggel grimaszolva, szitkozódva nézett ki az ablakon.
- Mi van akkor, ha Ashtont még szeretem? - nem bírom ki, kezeim óvatosan helyezem a derekára attól tartva, hogy ez a beszélgetés mindjárt szertefoszlik és újra üvöltözni kezdünk egymással. De most, most a karjaimban tartom, s ujjaimmal a füle mögé tűröm szőke haját.
- Látod őt itt valahol? - körbenézek, arca elkomorul és szemhéját félig leereszti, nem válaszol. eszembe jutnak Louis figyelmeztető szavai, de az a nagy helyzet, hogy jelenleg nem érdekel a vészmadárkodása. - Ő nincs itt, de azt hiszem, ha hagyod képes lennék arra, hogy elfelejtessem veled. Hagyod?
Pillantásunk kissé görcsösen, erőltetetten kapcsolódik össze, ahogy ajkait dacosan összeszorítva néz a szemembe. Csak néz, nem tesz semmit, aztán a teste elernyed és aprót bólint. Nem mondjuk ki, nem teszem fel a pontos kérdést, de mindketten tudjuk, mit jelent ez. A nemrégiben elhangzott mondatom ellenére, miszerint nem akarom, hogy a barátnőm legyen, most mégis azzá válik, s tudom, hogy előbb-utóbb belebolondulok majd ebbe a kapcsolatba, de most elragad valami. Az érzés, hogy újra tartozok valakihez. Talán nem szeret, én sem mondom, hogy szerelmes vagyok belé, de ami köztünk van az arról árulkodik, hogy lehetséges lenne éreznem azt a lángolást iránta. Itt vagyunk a semmi közepén, bármit történhet.
Tekintete már lágyabban kapcsolódik az enyémhez szemeiben mégis értetlenséget látok, fogalma sincs róla, mi a helyzet, de nekem sem, hiszen alig 1 héttel ezelőtt még képesek lettünk volna kikaparni egymás szemét.
4 hetem van, hogy magamhoz láncoljam ezt a lányt, 4 hét, hogy azután is megtartsam, ha elmegyünk innen. 4 hét, hogy eldöntsem, valóban szükségem van-e rá, vagy hagyhatom menni a saját útjára, ennyi idő alatt akár 360 fokos fordulatot is vehet a kapcsolatunk. Úgy jött ide, hogy utált minket, majd minden gyűlöletét felém irányította, de elmehet úgy, hogy függjön tőlem, hogy egy lépést ne tudjon megtenni nélkülem.
- Nem jártam még hírességgel - vigyorodok el, próbálom oldani a köztünk kialakult kis feszültséget.
- Szóval tényleg? - arca kissé rózsaszínes árnyalatot ölt, zavartan beletúr a hajába és kérlelően néz a szemembe. Sose nézett rám még így, hozzá kell szoknom ezekhez a változatos pillantásokhoz.
- Megpróbáljuk - rámosolygok, s viszonzásul egy kissé szégyenlős mosolyt kapok tőle.
- Sok sikert! - sóhajt, közelebb húzom magamhoz, homlokom az övének döntve foglyul ejtem a pillantását. Megijed, a közelségemtől elakad a lélegzete, szemei tágra nyílnak. Lassítanom kell. Végigsimítok az arcán, ezúttal nem kell erősen tartanom ahhoz, hogy az ölemben maradjon. Óvatosan megfogom az egyik lábát és áthúzom magamon, lovaglóülésben terpeszkedik el a combjaimon, fejét kissé elhúzza, de mindkét kezem az arcára teszem. Lélegzetünk összekapcsolódik, a vérem dobol a fülemben, most valahogy annyira nehéz megcsókolni. Mielőtt megtennénk már mindketten tudjuk, mennyire más lesz ez, mint az eddigiek, mert ezúttal talán nem csak én akarom. Ajkaink gyengéden találkoznak, nem is tudom már, mit kellene tennem, talán túl sok ideg gondolkozok, mert már elhúzódna, amikor kezeim az arcáról a derekára csúsztatva vonom magamhoz. A kezdeti bátortalanságot legyűrve tartom a karjaim közt, egyik tenyerét a hasamra helyezi, s egyre feljebb csúsztatja egészen a mellkasomig. Az ajkaink kiszökő halk sóhajra elmosolyodok, kontrollálnom kell a kezeim, egy ideje nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy vissza kell fognom magam, de ha nem akarom már az elején elrontani, akkor búcsút mondok az illetlen szokásaimnak és nem taperolom le.
Először csak halkan kuncogni kezd, majd elneveti magát, végül a fejét hátrabillentve hangos, visításszerű nevetés hagyja el a száját. Értetlenül összevont szemöldökkel nézek rá, a hátára fordulva terül el a pléden és összegömbölyödik. Halvány fogalmam sincs róla, mi olyan vicces.
- Mira - bököm meg az oldalát, összerándul és hangosabban kezd nevetni, kínosan elröhögve magam beletúrok a hajába és nézem a lányt, akit sosem láttam másképp, csak rosszkedvűen, utálatosan, szigorú pillantással. Most annyira más, szemei csillognak, hangosan nevet, haja kócosan terül szét körülötte. Gyönyörű.
- Ne haragudj! - tornázza fel magát, arcát megdörzsöli, szája még mindig hatalmas mosolyra húzódik. - Bocsánat, csak... ez nagyon vicces! - kezd újra nevetni, majd hirtelen elhallgat, amikor a kissé elsötétült pajtát elárasztja a tompa napfény, s hunyorogva fedezzük fel Niall alakját. Elkomorul, ajkait újra egymáshoz préseli és összehúzott szemekkel néz a kitartóan vigyorgó fiúra.
- Úgy veszem észre, jól mulattatok - vigyorog folyamatosan, nem tulajdonít nagy jelentőséget a lány gyilkoló tekintetének. Feltornázom magam, egyelőre nem tudom, hogy is kellene beadagolnom ezt az egészet a fiúknak, mert talán Niallnek örül a feje, a többieknek nem igazán fog.
A kezem nyújtom Mira felé, kissé vonakodik, majd megfogja és felhúzom, felemelem a plédet és lerázom róla a port, majd felakasztom oda, ahonnan levette.
- Mira - szólítgatja, ám ő teljesen figyelmen kívül hagyja, karjait a mellkasa előtt összefonva kikerüli, s elindul a ház felé. A szám mosolyra húzódik, ahogy figyelem őt, dühös, nagy léptekkel szeli a gyepet, Niall meg kitartóan kocog utána és magyaráz valamit.
- Hagyj békén - üti meg a fülem, a hangja megint olyan. Dacos és dühös, kezével elhessegeti Niallt és kissé hátrafordul felém.
Kocogva érem utol őket, szórakozott arccal figyelem a barátom próbálkozásait, míg Mira nem szól hozzám, csak megy és megy előre.
- Figyelj... - sóhajt fel a szöszke srác, megkerüli a lányt és kis terpeszben áll meg előtte, ő pedig hiába próbálja kikerülni, Niall nem engedi. - csak azért csináltam, mert elegem van belőletek, mindenkinek elege van belőletek. Azt akartuk, hogy oldjátok meg magatok között a problémátokat...
Nagy levegőt vesz, ez már túl ismerős, tekintete szinte gyilkosan villan meg mielőtt kinyitná a csinos kis száját.
- Nem zárhatsz be egy mocskos pajtába ilyen gusztustalan madarak közé, mert te azt akarod! Azt hittem, hogy barátok vagyunk, de egy barát nem csinálna ilyet! tudod, mennyire gyűlölöm ezeket a rohadt állatokat, és tudod mi történt?! Egy belemászott a hajamba!
- Mira - szólítom meg, előre-hátra hintázok a sarkamon, s azon tűnődök, mennyire nehéz lesz leküzdeni neki ezt a vehemenciát, s nekem pedig lenyelni a haragom ilyen helyzetekben.
Csak mondja és mondja, hangját nem sokan hallhatják, de már azt várom, hogy a legközelebb elért magasságnál a környék összes állata, madara elmenekül. Niall megszeppenten néz rá, nem túl sokszor került élete során ilyen helyzetbe. Kezd túl sok lenni, de egyelőre képes vagyok iránytani magam, így ahelyett, hogy ugyanebben a hangszínben a barátom védelmére kelnék, egyszerűen a vállamra kapom a lányt és elrohanok vele. A meglepettségtől becsukja a száját, hogy aztán egészen másképp felsikítva lányos ütéseket mérjen a hátamra. Futok vele pár kört, megállapítom, hogy egyáltalán nem nehéz, s egy idő után a dühös sikoltozás átmegy a nevetve sikongatásba.
- Liaam! - sikoltja a nevem, amikor levetem a vállamról és immár két karomban tartom. Arca kipirult, haja félig az arcába lóg, teljesen összekócolódott
- Állítsunk egy szabályt a kapcsolatunkban - húzom magamhoz, kezeim összekulcsolom a háta mögött és elmosolyodok. A "kapcsolatunk" szó elég furán hangzik, s talán emiatt kuncogja el magát újra. - Szokj le az üvöltözésről, oké? Kössünk alkut, én nem leszek seggfej, te nem üvöltözöl a barátaimmal.
Homlokát a vállamnak támasztva vesz mély levegőt, a világ legfurcsább érzése így állni vele, de a legjobb is. Aprót bólint, fejem mosolyogva támasztom meg a feje búbján, míg ő vonakodva, de végül átölel, s a pillantásom találkozik Niall döbbent tekintetével.
- Úristen! - tátogja, majd hülyén ugrálva, csapkodva indul felénk, akár egy megőrült, túl sok vodkát nyakalt húsvéti nyúl. A hátamra ugrik, de Niall jóval nehezebb, mint Mira, s őt nem is valami szívesen cipelgetném, így hát előrehajolok és addig vergődök, míg a haverom röhögve el nem terül a füvön. - Én tudtam! - üvölti, s miután a hasára fordul felugrik és a tarkómra sóz egyet mielőtt fojtó ölelésbe vonná a zavartan nevetgélő szöszi lányt. Kezeim zsebre dugva nézem őket, egymás szavába vágva beszélnek, vitatkoznak, de mindketten fel-felnevetnek. Nézem a kócos lányt a koszos tornacipőjében, foltos, poros nadrágjában és a saját méreténél sokkal nagyobb ingben, ami egykor talán az ikertestvéréé lehetett. Nem is emlékeztet arra a lányra, aki a rövid ruháiban, magassarkú cipőben, teljes sminkkel az arcán bukdácsolt előre a füvön. Az a lány, aki most áll előttem ezerszer jobban tetszik.
- Te! - vergődik felém Niall, ujját a mellkasomnak szegezi és szigorú képet vágva mered a szemembe. Nem csak baromkodik, a szavait komolyan gondolja annak ellenére, hogy rettenetesen viccesnek tartom azt a komoly képet, amit vág. - Nagyon vigyázz, mit mondasz és mit csinálsz, Payne!
Bólintok, ezt látva az arcára kiül a mosolya és előreugrándozik, hátrahagyva minket.
- Nagyon félelemfelkeltő volt - vigyorodok el, s a kezem kissé idétlenül nyújtom felé, próbálok úgy tenni, mintha annyira nem számítana, elfogadja-e vagy nem.
Vékony ujjai elvesznek a tenyeremben, mellém lép és normális tempóban indulunk a ház felé. Nem andalgunk szerelmesen, nem csinálunk semmi ilyet, csak sétálunk befelé és beszélgetünk.
- Szóval alkukat akarsz kötni? - biccenti fel a fejét, szemöldökét felvonva pillant fel rám.
- Egyezségeket. Ha nem tetszik neked valami bennem, akkor elmondod, de ha változást akarsz, ahhoz neked is változnod kell - vonom meg a vállam, számomra logikus ötletnek tűnik, így elérhetjük, hogy megfeleljünk egymásnak.
- Oké, akkor mondok egyet - cövekel le, s ajkát kis mosolyra húzza. - Ne húzogasd a szemöldököd, mert rövid életű lesz a kapcsolatunk.
- Oké - nevetek fel, s azért is összehúzom a szemöldököm. Mutatóujjával a szemeim felé közelít, majd az utolsó pillanatban erőteljesen a szemeim közti pontra nyomja az ujját. Elkapom a kezét és a teste mellé szorítva vonom magamhoz. - Akkor most én kérek egyet - a kérése ellenére ő felvonja a szemöldökét, a mozdulat kísértetiesen emlékeztet a sajátomra. - Bízol bennem, elhiszed, hogy nem verlek át, de várj, ez még nem a kérésem. Azt kérem, hogy légy kedves a fiúkkal, bizonyítsd be az ellenkezőjét annak, amit hisznek.
- Ez két kérés!
- Nem, ez egy kérés, a második az, amit teljesítened kell, az elsőt csak elhiszed - magyarázom, viszont ez nem tetszik neki, kiáll a saját igaza mellett.
- Kérhetek akkor én is még egyet? - vonja össze karjait a mellkasa előtt. - Elhiszed, hogy visszafogod magad a közelemben, és ezt értem minden taperolásra hajlamos testrészedre, valamint a szádra is. Mármint... - elneveti magát, arcomra vigyor ül ki, ahogy beindul a piszkos fantáziám. - fejezd be! - mér csapást a karomra.
- Igen, majd igyekszem betartani, miután kitaláltam a következő kérésem - bólintok aprót, s elindulok a ház felé jelezve, hogy a próbálkozása ezúttal nem jött be.
- Nem kérhetsz már túl sokat, nem fogok senki miatt túl nagy mértékben megváltozni - jelenti ki, miközben nagy léptekben próbálja tartani az iramot velem.
- Nem is kérem, hogy ne csépelj, amikor valami nem tetszik neked - vigyorgok rá, s hirtelenjében a karomat átdobom a vállán, úgy vonom a mellkasomhoz. - Mazochista vagyok.
- Fejezd be! - nevet, s arcát néhány pillanatig az oldalamba fúrja, majd újra felnéz és beletúr zilált tincseibe.
- Nem kérek túl nagy dolgokat - mosolygok rá, eddig egyiknek sem volt túl nagy köze a személyiségedhez. A viselkedéseden és a dolgokhoz való hozzáállásodon akarok változtatni kicsit, hogy jól meglegyünk és ne öljük meg egymást az elkövetkezendő néhány hétben.
Aprót bólint, nem teszem hozzá, hogy "jól meglegyünk, ha már valamiért vonzódunk egymáshoz" mert azzal talán rossz pontot szereznék. Jelen pillanatban talán valóban csak a testünk vágyik egymásra, viszont ő nem fog engedni egy darabig, ezt már most tudom. Nem olyan rossz, ha megpróbálunk egymásba szeretni, ha ilyen marad ez nem is lesz annyira nehéz feladat számomra.
- Ne beszélj ilyen intelligensen - vonja össze a szemöldökét, belököm az ajtót és előre engedem, mosolyom szélesedik szúrós pillantása láttán.
- Ez egy alku akar lenni? - kérdezem piszkálódva, belépek utána és követem felfelé a lépcsőn, elkapom a karját, még mielőtt elmenne a szobám előtt, s finoman magamhoz húzva nógatom az ajtó felé.
- Nem - sóhajt, majd felém fordul és elneveti magát.
- Az jó, mert egy kicsit ilyen vagyok. Nem mindig, csak néha, amikor okosnak akarok tűnni.
- Sok mindent nem tudok még rólad - vizsgál kissé értetlen arckifejezéssel, s halkan felsóhajt.
- Igen, az lehet, de én se rólad - átfogom a derekát, újabb emlékképek ugranak be arról az estéről. Emlékeim még mindig nem teljesen tiszták, de azért vannak jelenetek, amikre már sikerült visszaemlékeznem, többek között az is, ahogy az ajtóhoz préseltem. Most is legszívesebben azt tenném vele.
- Izé... átmegyek a szobámba, gusztustalanul mocskos vagyok, szeretnék lezuhanyozni - karját kissé zavartan dörzsölgeti, arca grimaszba torzul. Lábujjhegyre állva nyom puszit az arcomra, mire összeszalad a szemöldököm.
- Komolyan? Mégis mi volt ez? - cukkolom, elvigyorodva vágok egy grimaszt, mire kissé felháborodva néz rám. Arcom a kezei közé fogja és ajkait a számra nyomja, meglepődök, viszont azonnal reagálok rá. Görcsösen fogom át apró testét, észlelem, hogy az ajtó kicsapódik és Harry elordítaná magát, végül mégis csendben marad. Elszakadunk egymástól, a kócos göndör néhány másodpercig értetlenül jártatja köztünk a tekintetét, száját szólásra nyitja, majd becsukja és szinte hangtalanul hátrál el, s csukja be az ajtót. Egy ideig mindketten az ajtót nézzük, majd egymásra pillantunk és kirobban belőlünk a nevetés. Hogy mi ez, azt nem tudom, azt sem, hogy működni fog-e ez köztünk, vagy nem, de eddig nem is olyan rossz, ebben biztos vagyok.

~Mira Hemmings~

Arcomat a meleg vízsugár felé fordítom, gondolataim megállíthatatlanul pörögnek így, hogy már nincs a közelemben, nincs ami (vagy aki) blokkolja az elmém. Így már nem tűnik túl helyesnek a döntésem, sőt, felettébb meggondolatlannak tartom. valamiért még mindig úgy hiszem, egyszerűen csak manipulálni akar, mert abban annyira jó. Csak játszani akar velem, kihasználni a naivitásom és a markába röhögni, mert nincs jobb dolga ennél. Dühösen lépek ki a zuhany alól, kis híján elvágódok, de az utolsó pillanatban megragadom a mosdókagylót, s csak a törülköző hullik le rólam.

Meghökkenve meredek magamra, pocakot növesztettem, nem is pocak ez, hanem vastag, undorító hurkák. Miért kellene neki ez? Miért pont most találná ki, hogy velem akar lenni, ha így nézek ki? Miatta híztam meg, miatta zabáltam éjszakánként, miatta... nem, nem miatta.

Belebújok a ruháimba, a bő póló eltakar mindent, amit nem akarok megmutatni. Hajamból kicsavarom a vizet és kifésülöm, ha most nem rontok ki és mondom el neki, hogy ne szórakozzon velem, akkor még napokig fogok kattogni ezen. Talán adnom kellene neki egy esélyt, de akarom ezt? Akarom én igazán őt? Mi lesz, ha elmegyünk innen? Mi lesz Ashtonnal?

Nem vállalom be.

Kirontok az ajtón, s azonnal egy kemény, kidolgozott felsőtestbe ütközök, melynek láttán még a nyál is összefut a számban.

- M... mit csinálsz itt? - szalad össze a szemöldököm, fejem kissé megrázva nézek fel rá. Félszemmel meglátom Zaynt, ahogy megtorpan a folyosó végén és kíváncsi tekintettel figyel minket.

- Egy ideje már várom, hogy végezz - vonja meg a vállát. - Végeztél?

Bólintok, számba veszem a lehetőségeket, hogy miért állhat itt. Leskelődött, szerette volna eljátszani, amit egyszer megtett, magában röhögött rajtam. Most Mira, most rúgd még ki!

- Megyek lefeküdni, jó éjt! - intek sután, s a tatyómat a mellkasomhoz szorítva fordulok meg. Megfogja a kezem és magához húz, finoman, nem túl erőszakosan von magához, s valami csókféleséget hagy az ajkaimon.

- Jó éjt, Mira! - mosolyodik el, majd óvatosan megérinti vizes copfom, s beslisszol az ajtón.

A szívem hevesen kalapál, néhány másodpercig a becsukott ajtót nézve pislogok nagyokat, majd megfordulva egy újabb hímneművel találom szembe magam. Zayn az. Nem kérdez, csak méreget, majd az ajtóra pillant, s fejét jobbra-balra ingatva indul a szobája felé. Ezek szerint nem csak én vagyok bizalmatlan. 

19.rész Ki vagy te?

Sziasztok! :)

Ismét nem túl változatos, vicces, történésekben gazdag rész. Köszönöm az előzőhöz érkezett biztató kommenteket, mindegyik egytől egyig nagyon jól esett, édesek vagytok! <3

Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész is! :)

Nessa. xx

~Mira Hemmings~

Egyetlen ember van, aki elől ha akarom, ha nem, nem tudom elrejteni az érzéseim, aki előtt immár teljesen nyitott könyv vagyok, az Niall. Látott ott, akkor, abban a helyzetben, s innentől kezdve megváltozott a hozzáállása, ugyanis kőkeményen kiáll a saját érvei mellett, miszerint nekünk együtt kell lennünk. Mármint nem nekem meg neki, hanem nekem és Liamnek, így vált hát a barátom "Lira/Miam" shipperré. Akárhányszor egy helyiségben tartózkodok vele, Niall idétlen vigyorgásba kezd, kieszelt egy tervet, miszerint ő fogja megoldani a problémánkat úgy, hogy az neki elnyerje a tetszését, arra viszont nem gondolt, hogy én nem ezt akarom.
Nem mondok semmit, de nem akarom, hogy Niall valami kapcsolatgurut játsszon velem. A gondolataim visszaállítom a "helyes" irányba, azaz nem gondolok Liamre, hanem igyekszem Ashtonon kattogni. Napjában többször szándékosan is felidézek magamban közös emlékeket, rendszerint akkor, amikor a gondolataim önkéntelenül elkalandoznak Liam irányába.
Napi rutinná vált feladatom színhelyére igyekszem Niall oldalán. A napok egybefolynak, nem történik semmi azon kívül, hogy néha váltok pár szót Harryvel, esténként Niallel folytatok csevejt, napközben pedig a feladataim elvégzése után csak bujkálok a szobám falai közt.
Meglepődök, amikor az ajtót elhúzva Liamet pillantom meg, ám mielőtt reagálhatnék Niall taszít egyet rajtam, majd behúzza az ajtót és hallom, hogy a lánccal kezd ügyeskedni. Néhány másodperc csupán, míg eljut az agyamig, hogy mit művel, ezalatt Liam teljesen értetlen arckifejezéssel néz hol rám, hol az ajtóra.
- Horan! Ne merd! - ököllel püfölöm a fát, hallom a nevetését, de most elképzelhetetlen haragot érzek iránta.
- Jó szórakozást! - kiáltja, majd ránt egyet az ajtón, így a keletkezett keskeny nyíláson láthatom a vastag láncszemeken lógó lakatot.
- Úgy utállak! - kiáltom, lábammal dühösen dobbantok egyet. Nem válaszol, hallom, hogy elkocog, homlokom az ajtónak döntve veszek mély levegőt és igyekszem összeszedni magam. Számíthattam volna valami ilyenre, de úgy tűnik, még nem tapasztaltam ki eléggé Niall hülye gondolkodását és huncutságát.
Megpördülök, hátamat az ajtónak vetve nézek a zavartan pislogó fiúra, majd magamban motyogva lököm el magam tőle és a pajta legtávolabbi sarkába menekülök. Koszos cipőmmel söpröm arrébb a gyanúsan kinéző cuccokat, majd mielőtt leülnék megpillantok egy tisztának tűnő plédet felakasztva az egyik szögre, elmarom, s gondosan összehajtva dobom le, hogy leüljek rá. Átölelem magam, egy ideig összehúzott szemekkel, rezzenéstelen arccal bámulok az ajtóra azt várva, hogy Niall visszajön, aztán feladom, s hátamat a kemény falnak döntve halászom elő a fülesem. Úgy teszek, mintha egyedül lennék, mintha nem lenne büdös, nem ólálkodnának körülöttem tyúkok, s Ő sem lenne itt. Semmi sem zavar jobban annál, minthogy ő itt van. Talán egy óráig gubbasztok ott szótlanul, rá sem pillantva. Hátradöntött fejjel élvezem a fülemben dübörgő dob és gitár hangját, melyet többnyire elnyom az öcsém és a többiek énekhangja. Szeretem őket, más stílust játszunk, de hozzám valamiért közelebb áll az, amit ők csinálnak. Vicces, hogy az öcsém bandáját jobban szeretem, mint a saját dalaim, a saját stílusom. A különbség az köztem és köztük, hogy én hagytam, hogy elvigyenek más irányba, sosem érdekelt senkit, hogy a lányok közt mindig én voltam, aki kissé szakadt nadrágokban, bandás pólókban és kockás ingekben járkált. Hagytam, hogy abból a lányból, aki az X - Factor válogatóján az I can't get no satisfaction-t énekelte, egy tinglitangli kis pophercegnőt csináljanak nyálas dalokkal, hülye habos-babos ruhákban.
Összerezzenek, amikor az egyik kis pöcök elhagyja a fülem, szemeim kipattannak és összevont szemöldökkel, szúrós tekintettel nézek az előttem álló fiúra. Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy ő is itt van.
- Mit akarsz? - vetem oda, hangom talán túl bunkó, de semmi hangulatom nincs egy újabb szóváltáshoz vele. Ugyanakkor a szívem nagyot dobban, amikor ujjával véletlenül az arcomhoz ér.
- Meddig akarsz itt dekkolni? - szemöldökét felvonja, napok óta először intézi hozzám a szavait. Persze, hallottam beszélni az eltelt napokban, de egyszer sem hozzám szólt, tartotta magát ahhoz, amit mondtam neki, most viszont megszegte.
- Amíg Niall vagy valaki erre nem jön, hogy kinyissa azt a rohadt ajtót - mondom undokul, s a pöcköt már emelem vissza a fülemhez.
- És komolyan így akarod kivárni? - bök a telefonom fele, melynek képernyőjén akkor jelenik meg, hogy hamarosan lemerül. A torkom összeszorul, mert ha lemerül, képtelen leszek bármit is kezdeni magammal. - Mi a szarért vagyunk mi itt?!
Nagyot sóhajtok, kissé feljebb húzom magam, nem tetszik, hogy ilyen közel van hozzám, hiszen abból sosem sül ki semmi jó. Tiltakozni akarok, de mielőtt megtehetném lehuppan mellém. Összevont szemöldökkel, teljesen értetlen arckifejezéssel bámulok rá, ő pedig felvont szemöldökkel néz rám.
- Mi van?
- Húzz el - jelentem ki könnyedén, azon is meglepődök, hogy egyáltalán leült mellém.
- Komolyan ezt akarod csinálni? - túr a hajába, hangjába ezzel együtt idegesség vegyül és visszatér a már megszokott flegmasága.
- Húzz el - ismétlem, szemöldöke először bosszúsan szalad össze, majd felvonja az egyiket.
- Mi lesz, ha nem? - kérdezi kihívón, bosszúsan sóhajtok fel és kissé felemelkedek.
- Hozzád vágok egy rohadt csirkét! - köpöm dühösen, mielőtt viszont felállnék elkapja a kezem és az ölébe ránt.
A szívem meglódul, érzem az illatát, a jelenlére szinte beszippant, egyik karját a derekam köré fonja, míg másikkal hárítja a dühös csapásaim.
- Kértem valamit múltkor - sziszegem, ugyanakkor a hangom vészesen megbicsaklik. - Nem csinálhatod ezt velem.
- Miért vagyunk itt? - kérdezi tűnődést színlelve. - Niall hülyesége miatt, de mit akarhat Niall, ha bezár minket egy mocskos, poros, tyúkszaros ólba felvállalva azt, hogy hisztit rendezel?
- Engedj el! - motyogom, egyre inkább képtelen vagyok visszafogni magam. - Nem tudom, mit akarsz tőlem, de engedj el.
- Ezt már megbeszéltük legutóbb, Mira - pislog nagyokat ártatlanul. - Csak azt nem mondtad, hogy te mit akarsz. Ellöksz magadtól, de ha megcsókollak nem tiltakozol. Azt mondod undorodsz tőlem, de mégis mindig hagyod magad.
- Tudod, kettőnk közül te sokkal bonyolultabb vagy - bököm ki, majd számat néhány másodpercig keményen szorítom össze.
- Mond csak el újra, hogy az elejétől fogva piszkállak...
- Aztán hirtelen jössz nekem a baromságaiddal és megcsókolsz, majd folytatod az egészet. Lehet, hogy neked ez rohadt vicces, de nekem nem! - kiáltom, s ismét megpróbálok szabadulni.
- Az, nagyon vicces - röhögi el magát pofátlanul, közben felemeli a kezét és elsimít egy tincset az arcomból. - Olyan vagy, mint egy dühös kismacska.
- Utállak - mondom lassan, kimérten, érthetően, hogy eljusson az agyáig.
- Tényleg? Szerintem nem - biggyeszti le az alsó ajkát, vállán ránt egy picit. Hangosan, gúnyosan nevetek fel rajta.
- Mert szerinted...?
- Szerintem szeretsz - mosolyodik el, s ez most nem az a gúnyos mosolya, őszintének tűnik.
- Ezt te se hiszed el - rázom a fejem, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szeretem őt.
- Nem? Ó, akkor fogalmazok máshogy. Szerintem valahol mélyen tetszett neked, amikor becéztelek, piszkáltalak, tetszett, hogy foglalkoztam veled. Visszagondolva nekem is tetszett, ha csapkodtál és kiabáltál velem. A sárfürdőnk is tetszett, miután lenyugodtam - a mondat végére odabiggyeszt egy macskanyávogáshoz hasonló hangot.
- Nem, nem tetszett - sziszegem - a becézgetésed az egyik legrosszabb.
- Igen, Cica? Miért? - szemeit nagyra nyitja, szórakozott vigyorral a fején néz rám.
- Nem tudsz semmit, miért mondanám el?
- Talán mert ha mondasz egy elég jó indokot abbahagyom - vonja meg a vállát, egyik kezét még kissé oldalra is teszi, mintha kitárná a karjait, ugyanakkor a másikkal erősen fogja a derekam.
- Ashton is így hívott - szűröm összeszorított ajkaimon át.
- Ashton egy gyökér - nevet fel gúnyosan. Gyilkos pillantást küldök felé, úgy érzem, bármelyik pillanatban képes lennék megütni őt olyan igazán keményen. - Most mi van? Tényleg az. Beleegyezett abba, hogy a nője egy farmon éldegéljen, hm... összesen 7 férfivel. Normális?
- Nem vagyok a nője - jelentem ki, mintha csak ennyi maradt volna meg az egészből.
- Az jó, így legalább nem kell szarul éreznem magam, ha megcsókollak - kacsint játékosan, karja erősebben fonódik körém.
- Nem fogsz - nézek a szemébe. Tulajdonképpen akkor már tudom, hogy most sem menekülhetek. Egy kicsit még szándékosan provokálom is, mert igen, akarom, hogy megcsókoljon.
- De, Mira - beletúr a hajamba, egy pillanat alatt sokkal közelebb kerül hozzám, mint addig volt. Zavartan nézek a szemébe, arcán mosoly ül. - Irwin helyében én más módszerekkel próbáltam volna észhez téríteni az elszállt, hisztis csajom - motyogja, szája megérinti a fülem, ugyanazt csinálja velem, amit én tettem vele. - Mert így szinte kidobott az ablakon téged, hogy valaki más kapjon el. Látod, Cica? Meg sem próbálsz tiltakozni, muszáj lesz választ találnunk a problémánkra.
És megcsókol, de nem ő irányít, én vagyok, aki elnyitom az ajkaim, én döntöm végig a kemény padlón, én nem tudok nemet mondani neki. Most nincs itt senki, csak a tyúkok, s nagyon remélem, Niall nem jön vissza egyhamar. Ugye milyen érdekes, mennyire megváltozik az ember akarata pár óra alatt?
Ellenáll nekem és felül, lábaimmal átölelem és a hajába túrok, fejem picit hátrabillentve engedek a csókjainak, a remegésnek, ami erőt vesz rajtam.
Kapaszkodok belé, s ő is belém, semmit sem érnek a szavak, ha az ilyen helyzetekben minden kijön belőlünk. Mondhatom, hogy nem akarom, amikor most arcát a kezeim közt tartva nem engedem, hogy elhúzódjon.
- Mira - motyogja, szemeim lehunyva tartom, s míg levegőhöz jutok azon kezdek gondolkozni, hangzott-e valaha bárkinek is a szájából ilyen szépen a nevem.
Halkan dünnyögök valamit, nem nyitom ki a szemeim, mert nem tudok a szemébe nézni, így viszont még mindig nem jut el teljesen minden az agyamig. Karjai szorulnak a derekam körül, amikor orrommal nógatva simítok végig az arcán, s ajkaim néhány pillanatra az állához nyomom.
Ez nem én vagyok, határozottan nem.
Halkan felmordul, többé már nem is akar semmit se mondani nekem, halk, szuszogásszerű hangot hallatok, amikor újra megcsókol. Csak élvezem a pillanatot, élvezem, hogy ezúttal én játszok vele, s azt, ahogy tart a karjai közt. Halkan kuncogni kezdek, ajkaim mosolyra húzódnak, s kislányos nevetéssel fúrom arcomat a vállába.
Még mindig tart, mellkasa az enyémhez feszül, kezével végigsimít a hátamon, megérinti a hajam.
- Szóval tudsz nevetni - állapítja meg morfondírozva. Felemelem a fejem, arcom pírban úszik és még mindig széles mosoly ül rajta.
- Ne csináld ezt velem - dünnyögöm, hangom vékony és kislányos, fejem újra a vállának döntöm.
- Mit, Cica? - sóhajt, kezét a hajamon tartja, s nagy meglepetésemre hosszú puszit ad a fejem búbjára.
- Ezt, ennél az is jobb, ha seggfej vagy.
- Seggfej vagyok - vonja meg a vállát. Az alsó ajkam harapdálva pillantok rá.
- Nem, nem vagy - motyogom, kissé idegesen túrok a hajamba, mert már egyáltalán nem tudom, mit akarok pontosan.
- Totál összezavarsz - sóhajt fel, majd közelebb húz magához. Orrom összeütközik az övével, amikor mindketten egymás felé hajolunk. Nem szólalok meg, tudja ő, hogy pont ugyanez a helyzet velem is. Összezavarom saját magam, s ő pedig engem.
Finom puszik csattannak el, mielőtt újra birtokba venné az ajkaim. Ujjaival a hajam babrálja, megérinti a nyakam, kezét levezeti a vállaimon, míg én mindkét tenyerem a mellkasán pihentetem. Amit csinál, az csodálatos. Egész testemben bizseregve húzom fel a térdeim, kissé feljebb tornázva magam fogom két kezem közé az arcát. Egy ideig hagyja magát, átfogja a derekam és úgy tart, majd az ölébe ránt és hirtelen átfordít, karját a fejem alá teszi, másikkal a csípőmet fogja át, többnyire megkímél a padló keménységétől.
- Liam - a neve máshogy szökik ki a számon, mint ahogy eddig. Nem kellene ekkora változásokon átmennem, nem helyes.
Ujjaim közt a pulcsiját szorítom, akaratosan húzom közelebb magamhoz, míg végül már teljesen rajtam fekszik.
- Rohadtul nem kellene - sóhajtja, arcát a hajamba temeti, majd félresöpri, s szőke tincseim glóriát alkotva terülnek ki a fejem körül.
- Nem mindegy már? - alsó ajkam lebiggyesztem, arcát puszikkal hintem, játékosan tartom ajkaim az orrán, s halkan kuncogni kezdek.
- Mira, a francba veled! - csattan fel, de ahelyett, hogy felpattanna újra lecsap rám. Nem tudom, 1 óra múlva hogy gondolom majd, de most hálás vagyok Niallnek. Most épp, ebben a pillanatban.
Egy idő után a helyzet kényelmetlenné válik, a padló kemény, csókunk szinte megszakíthatatlan, légzésünk szapora. Liam karjait körém fonja, átfordulna a hátára és magára húzna, s mozdulunk is, de a hajam nem jön velem, helyette egy csirke kezd csapkodni a fejem fölött, összekócolva ezzel a többi hajszálam is.
- Mi a... - a fiú elszakad tőlem, hevesen lihegve kapok a fejemhez, miközben ő nevetni kezd. - Egy csirke van a hajadban.
Mire kijelenti már rájövök, egyik karommal a nyakába csimpaszkodva hisztérikusan próbálok szabadulni, de a madár csak hangos rikoltozásba kezd.
- Szedd le! - pánikolva követelem, legördül rólam, majd a fejem mellett térdelve kezdi kibogozni a csirkelábakat kócos tincseim közül.
- Ne nyúlj ide - hessegeti el a kezem, s gondos, óvatos mozdulatokkal szabadít meg a csirkétől.
Számon megkönnyebbült sóhaj szökik ki, szinte azonnal felülök, vadul kezdem fésülgetni a hajam, ujjaimmal kiszedek belőle minden koszt. Felhúzott lábakkal szalmaszálakat szedegetek ki a végéből, majd egy kéz nyúl a fejem búbjához, s elvesz egy szálat. Fejemet most először emelem fel a megmentése óta, s talán most fedezem fel először, milyen szép barna tekintete van.
- Köszi - simítom le a felálló tincseket, válaszul egy mosolyt kapok. Szembogarai kitágulnak, aggodalmasan néz rám.
- Mit akarunk? - teszi fel a kérdést, ami elkerülhetetlen. Ajkaim összeszorítva fordítom fejemet a fal felé, most először nem saját magának, nem nekem, hanem nekünk teszi fel. - Mi ez, Cica? Mi történik?
- Nem tudom - suttogom kedvetlenül. Nem tudom, mi ez, mert most nem gyűlölöm, most kívánom, s elhiszem, hogy tudnám szeretni, de ezt nehéz lenne bevallani. - Megőrülnénk.
- Így is megőrülünk. Nézd, teljesen mindegy mit csinálunk, vagy így, vagy úgy, de egymás agyára megyünk.
- Mert elviselhetetlen vagy - biccentem fel a fejem.
- Mert te vagy elviselhetetlen - utánozza a mozdulatom, szája mégis mosolyra húzódik, s keze az arcom felé nyúl, végül valami oknál fogva visszahúzza. - Miért nem így viselkedsz mindig?
- Hogyan? - vonom fel a szemöldököm, kezdenek visszatérni azok a szokások, melyeket a csók közben elfelejtettünk.
- Nevetsz, kedves vagy és aranyos, nem flegmázol, nem veszekedsz. Ilyen vagy igazából? - kérdezi, tekintetével vadul vizsgálja az arcom.
- Voltam, valamikor. Ezért vagyok itt, Luke ezt akarja visszakapni, s látod, jó testvérként szót fogadok neki - vonom meg a vállam, hajam átdobom rajta és kontyba fogom egy hajgumival. - És te? Semmi gonosz megjegyzés, semmi nemtörődömség, piszkálódás, szemöldökrángatás. Mi ez?
- Liam Payne - motyogja lehajtott fejjel. - Nagy kérés lenne, ha azt mondanám, kezdjük elölről? Mert ez a lány sokkal szimpatikusabb, mint az, akit hetek óta "ismerek" - rajzol macskakörmöket a levegőbe, s szinte kérlelve néz rám.
- Ez a Mira, aki hagyta magát? Honnan tudjam, hogy nem csak szórakozol? - kérdésem gyanakvó, de nem alaptalan.
- Az a Mira, aki csak nevetett ezen a lehetetlen helyzeten - nagyokat pislog, úgy néz rám, ahogy ő nézett. - Ahonnan én is tudom, hogy te nem szórakozol.
- Nem ismerlek, már nem - ingatom a fejem. Az akarataim ellen beszélek, a gondolkodásom, épeszű gondolataim kezdenek visszatérni.
- Hagyom, hogy megismerj, ha te is hagyod - alkudozik. - Igyekszem elfojtani azt, amit te seggfejségnek nevezel.
- Miért akarhatnám én ezt? Mi lenne jó benne? - saját magamhoz is irányul egy kérdés: Miért kérdezek ennyit?
- Olyan csekélységek mellett, minthogy hamarabb elmehetnénk innen, Luke boldog lenne, mert visszakapna téged, mert már nem gyűlölsz minket, például azért, mert ezt a Mirát tudnám szeretni, azt is tudom, hogy te is tudnál szeretni engem.

18.rész Figyelmeztetések

Sziasztok!
Nem tudom, mit írhatnék. Újabb elég pocsék rész, nincs benne semmi izgalom, semmi esemény, de most csak ennyit tudtam kihozni magamból. Csütörtök éjjel fél 2 van, én pedig csak most fejeztem be ezt a részt, de csak reggel fogom kitenni, nem tudom, miért, talán majd ha felkeltem átolvasom még egyszer. Ne haragudjatok, még az összes kommentre se sikerült válaszolnom, amit nagyon szégyellek. Igyekszem összeszedni magam.

Nessa. xx 

Menekül, mielőtt robbannék, de nem hagyom. A düh ismét fölülkerekedik rajtam, becsapom az ajtót előtte és nekidőlök. Tudom, hogy egyszerű mozdulattal arrébb tudna tenni, viszont csak felvont szemöldökkel, kérdően cinikus arckifejezéssel néz rám, s vár valamire.
- Nem csinálhatod ezt velem mindig! - sziszegem, kissé előredőlve hajolok az arcába és farkasszemet nézek vele. Állja a pillantásom, szemöldöke egészen a homloka közepéig kúszik, nyelvét játékosan kidugja és benedvesíti az alsó ajkát. - Nem csókolhatsz meg, amikor akarsz. Világos, Payne? A legkevésbé sem állunk olyan kapcsolatban, hogy egyáltalán hozzámérj, nemhogy megcsókolj. Nem vagyok a barátod, akivel néha összefekhetsz, vagy ha nincs más, kihasználhatod, nem vagyok a barátnőd sem, nincs jogod hozzá, hogy bármikor lekapj. Érted? Hányszor mondjam még el, hogy eljusson a csöppnyi agyadig, hogy hagyj békén?!
- Uhm, nem tudom, mennyire nézel hülyének, Mira, de közel sem vagyok annyira idióta. Felfogom. Amit. Mondasz - tagolja lassan, kissé idegesen ráncolja a homlokát, beletúr a hajába és végül elvigyorodik. - Mi van, ha nem megy?
- Felfogni. Amit. Mondok? - vonom fel a szemöldököm, mosolya szélesedik és tesz egy lépést felém. Tenyereim a mellkasához feszítve taszítom arrébb.
- Távol tartani magam tőled.
A szívem meglódul, ez pedig nem tetszik az eszemnek. Lazán megvonja a vállát és hátrál egy lépést, eszembe jut Luke, hogy mennyire haragszik rám, s annak ellenére, hogy én is haragszom rá, tudom, hogy nem helyes, amit néha csinálok. Liam Payne nem az az ember, aki megérdemli, hogy akár Ashton helyébe léphessem. Csak a testem vonzódik hozzá, viszont gyűlölöm őt magát.
- Akkor próbálkozz jobban - vágom hozzá ellenségesen. Szemeiben meglepődés csillan, ajkait egymáshoz préseli és aprót bólint.
- Menj arrébb! - utasít, s amint ezt megteszem az ajtót hangosan vágja be maga után.
Állok a szoba közepén, s muszáj az ajkamba harapnom. Gondolataim Ashton körül forognak, hogy megéri-e egyáltalán várnom rá, vagy nem. Ha nem, akkor sem kellene rajta rágódnom. Emlékeztetem magam, mennyire utálom őt, hogy mennyire idegtépő természete van, mennyire idétlen, nagyképű ember, mígnem rájövök, hogy talán nem kellene így gondolkoznom róla, mert én sem vagyok sokkal másabb.
- Liam! - kirontok a szobából, mert sok más dolog közt arra is rájövök, hogy túl sokat gondolkozok. A saját ajtaját készül bevágni, végül az mégis félig nyitva marad, s sikerül bedurakodnom rajta. Számat szólásra nyitom, de hang nem jön ki rajta, csak tátogok előtte mígnem újra vigyorogni kezd rajtam. - Én, öhm...
- Nem úgy értettem azt az Ashtonos dolgot. Hülyén fogalmaztam, ne haragudj! - kér elnézést, s a szám még jobban elnyílik a döbbenettől.
- Oké - bólintok. Haragszom rá, a tenyerem bizsereg, mert legszívesebben a hátára vetődve kezdeném püfölni, egy nagyon mélyen eldugott másik oldalam viszont inkább omlana a karjaiba. Felbiccentem a fejem, felvonom a szemöldököm, s ő is így tesz, így bámulunk egymásra néhány percig.
- Mit akarsz még, Mira?
Jó kérdés. Tűnődök, hogy mit válaszolhatnék, majd nyelek egy nagyot és az igazság mellett döntök.
- Bocs, ha durva voltam - motyogom összeszorított ajkaimon át - de nem értelek, nem tudlak megérteni. Nem tudom, miért csinálod ezt velem, hogy miért jó ez neked! - idegesen túrok a hajamba, idétlenül ácsorgok előtte és várom, hogy mondjon valamit.
- Nem akarom, hogy a barátnőm legyél, Mira, mert néhány óra alatt az idegeimre mennél. Most is ezt csinálod, hát még akkor, ha a csajom lennél. Viszont rohadtul vonzódok hozzád - a vállát vonogatja, szája széles, kaján vigyorra húzódik de a szeme máshogy csillog.
Megütközve nézek rá, tulajdonképpen a számból veszi ki a szót. Biccentek, nem igazán tudok semmit sem hozzátenni, már bánom, hogy nem hagytam sértődötten elvonulni és utánajöttem. Kínos csend áll be közénk, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem és lehajtom a fejem. Elröhögi magát, a hajába túr és egyik kezével félig eltakarja az arcát, mire én is elmosolyodok.
- Felejtsd el, nem mondtam semmit!
- Sajnálom, hogy ezt nem vette valaki videóra, később talán hasznomra válna - tűnődök, s szemében a rémületet látva nevetni kezdek. - Liam Payne, aki egyszer az életben nem a csábítót játssza, hanem a csábítottat - beszéd közben közelebb araszolok hozzá, lábujjhegyre emelkedve hajolok az arcához és ajkaimmal egészen a közel vagyok a füléhez. Belülről harapok az ajkamba, amikor mindkét kezét a derekamra helyezve von magához. Illata az orromba férkőzik, pupilláim kitágulnak és vissza kell fognom magam, hogy ne préselődjek a mellkasához.
- Ez nem igaz - motyogja fojtottan.
- Valóban? - biccentem oldalra a fejem, hajam megérinti az arcát, melyre a reagálását könnyen megtudhatom. Ujjai a csípőmbe nyomódnak, szinte észrevétlenül próbál egyre közelebb húzni magához.
- Ne érezd magad annyira különlegesnek, Hemmings, nem te vagy az első. Feltűnt, hogy te vagy itt az egyetlen csaj? Én csak egészséges férfi vagyok, és ne tudd, meg, mit meg nem adnék azért, ha 1 literrel kevesebb piát ittam volna meg azon az éjszakán.
- Igen? - motyogom, hangom lassú és búgó, eszembe jut, hogy ujjaimmal simogatni kezdem a nyakát, de ez már túl sok lenne. A saját határaim is feszegetném. - Nagyon sajnálom, de ez már a te problémád és nem az enyém, mert veled ellentétben én inkább elfelejteném. Mint már mondtam, Liam - a nevét úgy ejtem, hogy ajkam megérinti a fülcimpáját - rossz emberrel kezdtél, mert én nem leszek kurvád. Most pedig vedd le a mancsaid rólam!
- Visszajöttél azért, hogy megpróbálj még párszor földbe döngölni? - utasításom helyett a szemöldökét felvonja, egy hirtelen mozdulattal a falhoz szorít és a lehető legközelebb hajol hozzám, beszéd közben ajkai megérintik a számat. - Egy pillanatra elhittem, hogy valóban elnézést kérsz.
- Veled ellentétben én az ilyesmit komolyan szoktam gondolni - fejemet oldalra döntöm, felszabadítok egy kis helyet kettőnk közt, egészen addig, míg homlokát az enyémnek nem dönti.
- Aha - hümmög, száját cinikus mosolyra húzza, a távolság egyre csökken kettőnk közt.
- Engedj el! - utasítom, ám az elhatározásom csökken, ahogy gyengül az akaraterőm.
- Nem tartalak erősen, Mira. Simán levehetnéd magadról a kezeim, ellökhetnél, de szerintem nem akarod ezt, mert tetszik amit csinálok. Igaz? - kuncog, s egyik kezét az arcomra helyezi.
- Nem látod, hogy most is mennyire tetszik ez a helyzet? - motyogom utálattal teli hangon, mire csak elneveti magát és teljes testével préselődik hozzám. - Hol vagyunk, Liam? Egy hormonokkal teli középiskolában? Sajnálom, talán Angliában igen, de nálunk ez a fajta csajozási módszer nem volt bejövős - provokálom, alsó ajkam gúnyosan biccentem lefelé.
- Mit ki nem hoz az emberekből, ha összezárják őket, nem? - tűnődve kérdezi, valóban itt lenne az alkalom arra, hogy ellökjem, mert nem tart erősen, de... nem akarom. Teljesen máshogy tart, mint ahogy Ashton tette. Keményebben, magabiztosabban, férfiasabban. - Ha nem löksz el magadtól, megfoglak csókolni Mira. Három, kettő... - és nem lököm el. Kezeim a mellkasára helyezem annak érdekében, hogy úgy tűnjön megpróbáltam, de ezzel még magamnak is hazudok. Hazugság itt már minden.
Egy másodpercig ellenállok neki, egyetlen másodpercig dühös vagyok, mert nem képes felfogni a szavaim, a következőben viszont már a hátamon fekszem és mohón viszonozom a csókját.
Liam olyan, mint a drog. Utálod, tudod, hogy rossz, de képtelen vagy nemet mondani rá, miután már megkóstoltad. Ő olyan, mint a kövér emberek számára megtiltott cukros sütemény, mint egy könyv, amit az éjszaka közepéig olvasol úgy, hogy másnap iskola. Egyszerre jó és rossz.
Az agyam kiürül, nincs Ashton, nincs Luke, nincsenek emlékek, semmi és senki nincs, csak ő. Csak Liam Payne, csak egy vonzó fiú. Mint az éjjeli koktélozgatásoknál megismert idegenek. Csak itt fennáll annak a veszélye, hogy beleszeretek. Mindig ez van, az ember mindig abba szeret bele, akibe nem kéne. Én még menthető vagyok, a gond viszont az, hogy magamat nem fogom tudni megmenteni. Kevés vagyok egyedül ahhoz, hogy parancsoljak neki.
Már nem heves, csókja kínzóan lassúvá válik, keze a mellkasomon kalandozik, levezeti a nadrágomhoz és az övemmel kezd babrálni. Ha nem csókolna, nem engedném ezt, viszont így olyan, mintha blokkolná az agyam egy részét. Azt a részét, amelyikkel képes vagyok a rendes gondolkodásra.
Egyik kezem a tarkóján pihen, a másikkal feltolom a pólóját és megérintem kemény hasát. Ez túl sok. Érzem, hogy elmosolyodik, képen akarom vágni, ehelyett viszont engedem, hogy tovább lépjen. Nem érdekli, mit akarok én, nem érdekli semmi sem saját magán kívül. Bosszantó és idegesítő, mert jobban tudja nálam, mit akarok én.
Elhúzódik, ajkaim közül panaszos nyöszörgés szökik ki. Elkerekedett szemekkel kapom a szám elé a kezem, mély nevetést váltok ki belőle. Barna szemei most mások, mint percekkel ezelőtt, nem tudom eldönteni, mi ez. Laposakat pislogok, beharapom az alsó ajkam és teszek egy reménytelen kísérletet, ám ekkor belecsókol a nyakamba. Puhán, finoman.
Egyik keze a fejem alatt pihen, másikkal a derekam fogja a biztosabb pillanatokban, többnyire viszont fel-le mozog a testemen. Nem a számat csókolja, de így sem gondolkozok tisztán. Akarom, hogy elengedjen, menni hagyjon, de nem teszek semmit, hátrabiccentem a fejem és még több teret engedek neki. Talán igaza van, pont olyan vagyok, mint a többi nő. Még csak őt sem okolhatom, mert a legrosszabb az egészben, hogy hagyom magam. Hagyom, hogy levegye a pólóm, s egy idő után cikázó gondolataim ellenére én vagyok az, aki megszabadítja őt a ruhadarabtól. Arcára már nem jön mosoly, nem tudjuk, mi történik. Tekintete zavaros, kusza, ugyanakkor meglepően tiszta is. Nem részeg, én sem vagyok az, nincs mire fogni ezt.
Csupasz mellkasa az enyémhez simul, légzésem hevesebb lesz, amikor a nadrágommal kezd bénázni. Ajkaink zavart csókban forrnak össze, talán még ő sem tudja, mi ez köztünk. Hogy a kölcsönös utálat ellenére mégis itt fekszünk, kezével a nadrágomban ölelem magamhoz és többet akarok belőle. Hogy van ez? Hogyan képes a test elnyomni az agy akaratát?
Nem tudom, nem tudok semmit, nem is akarok tudni semmit.
Kezem a hátán pihen, lehúzza a nadrágom egy darabig, s megdöbbentő, de a többit én rúgom le. Kiterülök alatta, nem tudok ellenkezni, amit tesz az nem feltétlenül rossz, így még csak nem is igazán akarok. Hiba volt belépni ebbe a szobába. Életem legnagyobb hibája.
- Hé, Liam...
Az ajtó kicsapódik, oda sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, ki ez. Tudom, ki nem kopog sosem, kinek szokása csak úgy besétálni egy szobába, s ki az, aki ahelyett, hogy becsukná az ajtót csak áll ott és zavartan, meglepetten hümmög.
Liam azonnal felpattan, a pólóm után való kapkodás közepette lebucskázok az ágyról, míg a fiú halkan nevetni kezd az ajtóban.
Felrántom a felsőm és már talpon is vagyok dühösebben, mint valaha.
- Hú - Niall hangos nevetése visszhangzik a szobában. Csipkés bugyim elrejtése érdekében féllábon ugrálva rángatom a nadrágom, majd kis terpeszben állok meg Liam előtt.
- Meg ne szólalj, Mira - mondja nyugodtan, halkan. Nem értem, mire mondja ezt.
- Te rohadt seggfej! - fakadok ki, hajamat hátracsapva rohanok ki az ajtón. Niall már nem nevet, mert ez a játék már kicsit sem vicces.
Lerohanok a lépcsőn és csak menekülök a semmibe. Futok, amerre látok, de nem tudom mi elől menekülök. Karok fonódnak a derekam köré, viszont ezek nem Niall karjai, vastagabbak, keményebbek. A hátam egy szélesebb mellkashoz préselődik, ficánkolok, rúgkapálok, de nem enged el.
- Nem foghatod csak rám - fordít maga felé, karjaim a testem mellé szorítja és úgy bámul a szemembe. - Te is tudod, ezért vagy dühös.
- Payne pszichológus megint megmondja!
- Figyelj ide, Mira. Mit akarsz? Mond el és megteszem, komolyan - idegesen túr a hajába, majd kezeit leveszi rólam és tesz egy lépést hátra.
- Már ezerszer megmondtam - sziszegem, arcom lángol a dühtől és szégyentől. - Ne szólj hozzám, ne érj hozzám, ne nézz rám, hagyj békén! - kiáltom. Válaszul csupán bólint, mintha arra bólintana rá, hogy holnap valami egyszerűt meg kell tennie.
Ahogy elballag és látom a lecsúszott nadrágját, s a félig belegyűrt inget egyszerre nagyon szeretném folytatni azt, ami Niall megjelenésével félbeszakadt. Nem könnyebbülök meg, pedig ez kellene.
Liam Payne és a cinikus beszólásai nélkül a napok a megszokottnál is unalmasabbak. Ezúttal eleget tesz a kérésemnek, ha belépek valahová, ahol ő ott van, kimegy. Nem néz rám, nem ér hozzám, méternyi távolságok vannak kettőnk közt. Elégedettnek kellene lennem hiszen ezt akartam, nem?  De mégsem vagyok az.

~Liam Payne~

Tekintetét lesütve slisszol el mellettem, szeretném elkapni a karját és magamhoz szorítani, csókolni, ehelyett viszont csak arrébb lépek és utat engedek neki. Illata az orromba férkőzik, minden megváltozott a kis balesetünk óta, hiszen az utálattól kemény kőfal leomlott kettőnk közt, hogy mássá változzon, erős vággyá alakult, ami még így sem csillapodik. A második alkalom óta ez csak fokozódott, a vággyal teli falunkból kiesett néhány tégla, s a pótlás már nem ugyanolyan. Egyre inkább érzelmek vegyülnek bele, mert egyszerre vágyom rá, idegesít, utálom és már talán szeretem is. Talán ő is így van vele, ezért nem akar semmilyen kapcsolatba kerülni velem.  Elbasztam, de ez már megszokott tőlem. Az éneklés mellett ehhez értek a legjobban, az életem nagymértékben való elrontásához. Ezért lépett le Sophie, ezért van rossz hírem az emberek közt, ezért dekkolunk itt.
Ráérősen fújom ki a füstöt, jelenleg Zayn tartalékát élem fel, vagyis szívom el, mivel ő megtáltosodva, hosszú évek után eldöntötte, hogy nem szív többet. Itt aztán menni is fog ez neki, mivel a heti egy doboz, amit Harry hozzám vág meglehetősen kevésnek bizonyul, én pedig valószínűleg nagyon rendesen nem fogok neki adni.
Nézem a távolodó lányt, haja monoton ritmusban hintázik a hátán, lépteit felgyorsítja, majd a kosárral a kezében szaladni kezd, így a haja már jobbra-balra csapkod. Elfordulok, beletúrok a hajamba, miután halálra rémültem Louistól.
- Bejön neked, mi? - szemöldöke szórakozottan ugrál, látszik rajta, hogy élvezi ezt. Ő a banda kerítőnője.
- Majd pont Mira - unottan dünnyögök, holott tagadni se tudnám az igazságot. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom és állom a pillantását, lustán pöckölöm el a csikket, hogy aztán újra nagyot szívjak.
- Már nem piszkálod - közli tűnődve.
- Meguntam - vállamat megvonva színlelek nemtörődömséget. Nem fogja annyiban hagyni, túl jól ismerem és ő is túl jól ismer engem.
- Együtt piáltatok - újabb ténymegállapítás, folyamatosan a vállamat vonogatom, itt még egy vigyort is eleresztek. - Jössz annyival, hogy elmondod mi történt, ha már miattad hetekkel tovább rohadunk itt.
- Együtt piáltunk - mondom, s ezzel épp annyit árulok el, amennyit lehet.
- De történt még valami, Liam, vagy akkor vagy azóta, úgy nézel rá - nyomatékosításul szemeit egy pillanatra kimereszti, kissé hátrahőkölök és a szemöldököm ráncolom.
- Hogy?
- Ahogy, rá is néztél - halkan beszél, mintha azt vitatnánk meg, hogyan fogjuk felrobbantani ezt a porfészket. Cipőmmel eltaposom az eléget szálat, majd felveszem és lustán forgatom az ujjaim közt.
- Érthetően beszélnél? - csattanok fel, nincs kedvem a hülye szójátékaihoz. Most pont úgy bámulok rá, mintha bármelyik pillanatban képes lennék lelőni.
- Úgy nézel rá, ahogy Sophiára is néztél! - mondja hangosabban, idegesebben. - Nincs szükséged még egy ilyen nőre, térj észhez, Payne!
- Milyen nő? - emelem fel a fejem, kész vagyok arra, hogy lendítsem az öklöm. Valamiért még mindig különösen érzékeny vagyok erre a témára. - Ugye tisztában vagy vele, hogy azt én basztam el? - magam ellen beszélek, de nem baj.
- Igen - bólint, a hajába túrva bámul rám - és csak úgy szólok még mielőtt bármibe is belefognál, hogy kontrolláld magad, mert én már rohadtul beleuntam a szarlapátolásba. Egy esélyünk van, felfogtad? Még egy durva húzás és elúszott a szerződés, volt One Direction, nincs One Direction, érted? Nem a pénz érdekel, de a szarjaitok és a saját elbaszottságom ellenére még mindig fontosak nekem azok a lányok, akik ránk várnak a civilizációban. És te is az vagy, ahogy Niall, Zayn és Harry is. Ezt verd a fejedbe, mielőtt bármit is csinálnál azzal a lánnyal, mert ha más nem, ő képes arra, hogy felrúgja amit felépítettünk. Vetted?
Akaratlanul is elröhögöm magam azon, ahogy beszél a többnyire ártatlannak tűnő tejfölszőke lányról. Úgy halkítja le a hangját és hajol közelebb, mint ahogy a Harry Potterben emlegetik Tudjukkit, mintha már csak a nevének kimondásával baj történne.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy nem egy hangra működésbelépő hidrogénbombáról beszélsz, hanem egy 170 centis tömör agresszióról? - felvonom a szemöldököm, arcomra széles mosoly szökik, ahogy elképzelem a dühösen hadonászó, csapkodó lányt.
- Nem fogod fel - idegesen tépkedi a haját, egyik lábam keresztezem a másik előtt és kimeresztem a szemeim azt jelezve, figyelek rá. - Ennek a lánynak hatalma van a zeneiparban, ha azt mondja, nem tetszik neki egy dal, azt leveszik a listákról. Képzeld el, mit művelnének velünk, ha azt mondaná rólad, hogy egy szemét vagy? Egy a kiadónk, megkapná a belőlünk származó profitot, ha szétrobbantaná a bandát, és a vicces az egészben az, hogy ő Simon kis kedvence. Nem mi, nem mi, akik ír-angol bandaként megkaptuk az egész világot, nem, hanem ő, és Simon már előtte is azt mondta, hogy ha nem változunk, repülünk a kiadótól. Képzeld el, mi lenne, ha beajánlana minket Mira.
- Te nem vagy normális - rázom a fejem, mosolyom lassan lehervad az arcomról, homlok ráncolva meredek rá. - Louis, az agyadra ment ez a sok szar, menj, keress valahol egy kis térerőt és beszélj Eleanorral, mielőtt agykurkász által jutunk haza.
- Oké - száját sértődötten szorítja össze, még nem fejezte be. - Akkor nem mondtam semmit.
- Nem is fogtam fel semmit - beszélek közbe, elfordulok tőle és a horizontot fürkészem azt remélve, ismét felbukkan majd a tojásokkal törtető lány.
- Egy haveri tanácsot fogadj el akkor - felsóhajtok, unottan vonom fel a szemöldököm azt várva, hogy kibökje amit akar. - Jobb, ha a saját súlycsoportodon belül tartózkodsz, de Mira Hemmings magasan a tied fölött van.

17.rész Különböző kapcsolatok

Sziasztok! 
Sajnálom, ez a rész nagyon kusza lett, felét bloggerben írtam, felét Worldben, nem volt időm még rendbe tenni, s nem épp a legjobb napjaimat élem. Holnap délután kijavítok minden hibát benne, addig pedig ne haragudjatok, amiért ilyen pocsék valamit kell olvasnotok, a tartalom sem valami jó. Sajnálom...

Nessa. xx

Megdöbbenek, ugyanakkor mégsem, amikor Luke neve felvillan a kijelzőn. Nem tudom, hogyan képes elérni, amikor nálam nem jelez a telefon térerőt, de nem sokat gondolkozok azon, felvegyem-e, holott pontosan tudom, mit akar.

- Szia öcsi! - szólok bele, hangomba akaratlanul is cinizmus vegyül. Haragszom rá, azt hiszem, már többször is kifejtettem, miért.

- Mira - mondja kimérten, ugyanakkor a hangja kissé el is lágyul a nevem második szótagára. 

- Luke.
A fülemben hallom, ahogy hangosan, élesen vesz levegőt, mielőtt megszólalna.
- Mi a francot műveltél, Mira? - képzeletemben kirajzolódik Luke, ahogy valami szállodai ágyon görnyedve beletúr a hajába, majd kifelé néz az ablakon a többnyire idegen városra.
- Semmit - vonom meg a vállam, habár nem látja. Ez a mozdulat az utóbbi hetekben igencsak berögzült az agyamba. - Gondolom, tudod, akkor miért kérdezed?
- Tőled akarom hallani, szóval, mit csináltál? Ne hagyj ki semmit Mira, valóban tudok mindent!
- Mindent? - kérdezem magamtól, ám ez nem hagyja el a szám. - Minek, ha tudod? Berúgtam, igen, Liam elvitte helyettem is a balhét, de végül bevallottam. Ne kérdezd, miért, pillanatnyi őszinteségi roham tört rám a dühös Zayn láttán, aki kis híján kitörte a nyakát, mert egy fán talált térerőt. Elégedett vagy? Minimum 1 héttel hamarabb jöhetek el ezért! - kezdenék alkudozni, ám a heves reagálásra nem számítok.
- Hogy vagy képes ezt ilyen büszkén mondani?! - kiáltja, hangjából csak úgy süt a düh.
Az igazság az, hogy nem vagyok rá büszke, de már mit tehetnék? Volt egy viszonylag jó estém, nem bántam meg, az első felét legalábbis nem.
- Úgy mondod, mintha gyilkosságot követtem volna el, pedig csak egy kicsit becsíptem. Nem nagy dolog, nekem is lehet Luke, ahogy te is megteszed néha. Azt miért nem hallod meg, hogy bevallottam? Miért csak a rosszat hallod? - fakadok ki, s bár ezúttal nem kiabálok, a hangom dühös és némileg elkeseredett is.
- Nem kellene a rosszat látnom, ha nem tetted volna. Azt hittem, felfogtad, mit kérek, de nem úgy tűnik, mintha annyira tennél érte, hogy együtt tölthessük a szülinapunkat. Jöhetsz azzal, hogy miattam nem lesz így, de ez csak miattad van, Mira. Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen és idióta vagy!
- Te vagy az idióta! - sikoltom felháborodva. - Azt se tudod, mi van itt velem! Fogalmad sincs semmiről, mert te csak akkor tudsz felhívni, ha van valami bajod velem! Minden nap, amikor felkelek az az első dolgom, hogy megnézzem, hívtál-e, egy sms is elég lenne, de egyetlen sort sem írtál már hetek óta! - vágom a fejéhez, s szabad kezemmel püfölni kezdem az ágyat.
- Mindig ezt csinálod - közli hidegen, tényként - mindig mindent rám hárítasz, mert képtelen vagy elfogadni, ha nekem van igazam!
- Menj a francba! - morgom, s már készülnék kinyomni, amikor Niall trappol be. Arcáról hamar lehervad a vigyor, amikor meglátja az arckifejezésem, ahogy a telefont szorongatom elfehéredő ujjakkal. - Direkt csinálod ezt, nem is akarod, hogy hazamenjek.
- Te beteg vagy - nevet fel rosszkedvűen, cinikusan. Pontosan tudom, milyen mozdulatokat tesz, ez megőrjít, mert tudom, hogy mennyire hülyének néz.
- Vagy csak te is pontosan tudod, hogy most nekem van igazam.
- Rohadtul nincs igazad! - háborodik fel. A háttérből hallom az ágy nyikorgását, ahogy felpattan róla és vad léptekben el-vissza kezdi szelni a szobát.
- Akkor kifejtenéd, miért nem hívtál fel? - szemöldököm a magasba szökik, így várom a válaszát. Olyan, mintha egymással szemben állnánk, holott ő most kilométerekre van tőlem.
Hallgat. Egyszerre török össze és lesz úrrá rajtam az érzés, hogy már megint igazam van. Kedvem lenne a fejéhez vágni, mit követtem még el a piáláson kívül, hogy megtudja, az annyira istenített haverja simán az ágyába csalt. Azt is akarom, hogy elmondja Ashtonnak, had higgye csak azt, hogy már nem érdekel, hiszen ő sem igazán foglalkozik velem.
- Turnézni vagyunk, Mira - mondja már sokkal nyugodtabban.
- Talán neked is jót tenne, ha eljönnél ide néhány hétre. Jössz a szarjaiddal, hogy mennyire fontos neked a család, meg hogy sok időt töltsünk együtt, de 2 percet nem tudsz arra szakítani, hogy megírj nekem egy üzenetet! - annyira felhúzom magam, szinte üvöltök vele. Állok a szoba közepén, szabad kezem ökölbe szorítva vadul hadonászok, s kicsordul az első könnycsepp.
- Mira...
- Az ilyen beszélgetésekért ne is pazarold rám az idődet! - kiáltom. Érzem a derekam körül Niall karjait, legszívesebben kitépném magam közülük, de erősen tart a mellkasához, megfordít és a fejem szinte belepasszírozza a pulcsijába. Még mindig tartom a telefont, Luke nem válaszol, Niall ölelése pedig csak még jobban felzaklat. Belezokogok a mellkasába és úgy várom, hogy mondjon valamit.
- Tudod, hogy ez nem így van...- motyogja talán kissé megbántottan. - De Mira, hányszor csináltad ezt velem te?
Kinyomom, mert a számra ismét az a szó jön, ami nem igaz, de tudom, hogy ezzel bántom meg a legjobban. Utállak. 
Az igazság az, hogy nem sok olyan ember van, akit annyira szeretek, mint őt, pont ezért keserít el, hogy ilyenek vagyunk egymással. A készüléket az ágyra dobom és nem tiltakozok Niall ölelése ellen. Hallom, hogy rezegni kezd, az öcsém kitartóan próbálkozik, gondolom most már megmagyarázná ezt az egészet, viszont én nem vagyok kíváncsi rá.

~Luke Hemmings~

Folyamatos hívásaimnak egy idő után véget vetek, sóhajtva dobom el a készüléket és dőlök el az ágyon. Talán hülye ötlet volt odavinni őt, hiszen úgy tűnik, nem változik, s habár a cinizmus már eltűnt a hangjából, mégis ugyanaz az érzésem vele kapcsolatban. Talán hagynom kellene, hogy azt csinálja, amit akar. Elhozni onnan, hogy visszatérjen a saját életébe és lassan kinője ezt a drámakirálynő korszakot, a gond csak az, hogy már nem 5 évesek vagyunk.

Kilépek a szobából, egy hosszú sétára indulok, kíséret nélkül próbálok kijutni a hotelből, csak szeretnék néhány órára elbújni mindenki elől. A folyosón végighaladva lefordulok a sarkon és Calumba ütközök, a telefonjával épp videót készít, azt is felveszi, ahogy szinte lefejelem őt, majd a készüléket káromkodva, röhögve fordítja felém. Mielőtt, leállna a videó még felveszi meggyötört, zaklatott arckifejezésem. 

- Hova mész? - lohol utánam, amikor mit sem törődve vele kikerülöm és tovább baktatok a lift felé.

- El - motyogom, megnyomom a hívógombot és türelmetlenül toporogva várom, hogy a földszintről felérjen a 16. emeletre. 

- Minden oké? - arcáról eltűnik a vigyor és szórakozottság, aggódóan tekint végig rajtam, míg én csak megvonom a vállam és vadul nyomkodni kezdem a gombot. Ez az aggodalom mindössze egyetlen pillanatig tart. - Ha most valaki van a liftben, márpedig valószínűleg van, nagyon fog utálni, ha miattad beragad - közli higgadtan, szája pajkos mosolyra húzódik, jól szórakozik az idegességemen.

- Cal - motyogom idegesen a nevét, ebből veszi az adást és már nem vigyorog olyan vadul. Leveszem a kezem a gombról és helyette a falon támaszkodok meg. - Nem, Mira az idegeimre megy.

Száját lebiggyesztve néz rám, megérkezik a lift, egy öreg pár vánszorog ki belőle, türelmesen várom őket, a néni olyan tipikus "távozz tőlem, te huligán!" pillantást vet rám, majd meglátja a szobájából kilépő, jelenleg piros hajú Michaelt, s a férjébe karolva elmenekül a szobája felé.

Bemenekülök a liftbe, Calum a kérdéseivel bombáz, nem hagyom, hogy beszálljon a liftbe, addig nyomom a becsukó gombot és lökdösöm, míg a hátsójára zuhanva el nem terül a padlón, én pedig az ujjaimmal integetve eltűnök az ajtó másik oldalán. Kimenekülök, mielőtt még utánam jönnének a lépcsőn, a többnyire idegen városban nem találom a helyem, viszont nagyjából már képes vagyok betájolni magam. Nem takargatom magam, teljesen felesleges, felteszem a napszemüvegem és lehajtott fejjel indulok végig a hosszú utcán. Nehéz megszoknom, hogy már ránk is több figyelem irányul, már nincs szükségünk a One Directionre, vagy arra a bizonyos Mira Hemmings által nyújtott promócióra ahhoz, hogy felismerjenek. 

Járom a várost és mindenhol őt, őket látom, az újságosok kirakatában One Direction matricás album kacsingat rám, melynek képein szinte még kisfiúk.
Tovább haladva egy félig leszakadt plakátot pillantok meg az egyik villanyoszlopon, melyről az ikertestvérem mosolyog vissza rám. A koncert nem lett megtartva, mivel Mira addigra már a nyaralását töltötte a farmon. Tudom, hogy hány ember csalódott miattam és mennyi pénztől estek el miattam Mira munkatársai és ő is, de a koncertek később biztosan meglesznek tartva, az emberek is megkapják a pénzüket. Ha hagyom tovább fajulni ezt az állapotot köztünk, elvesztem őt, s ha egyszer tényleg elvesztem Mirát, sosem kapom vissza igazán. Ezt nem hagyom.
Ahogy tovább ballagok még több plakátot fedezek fel, s megjelennek a mi képeink is, melyek a holnapi koncertünket hirdetik. Csak most érzem igazán, mennyire furcsa ez. Mindketten turnézunk, mindketten ugyanazokat a helyeket utazzuk be, s mégis más időpontokba, mert Mira turnéja hosszabb, ő még mindig nagyobb durranás, már nem turnézik velünk. Nem vagyok rá féltékeny, a testvéri rivalizálás ezen a téren valahogy nem működik nálam, hiszen nagyon büszke vagyok rá. Csak... csak ha akarnánk, képesek lennénk sokkal több időt tölteni egymással, de amíg ő Ashtonnal volt, engem teljesem kiszorított az életéből. Most sem vagyok féltékeny, Mira igazán boldog volt Ash mellett, ennél fontosabb pedig nincs, de talán túlságosan ragaszkodok a régi felálláshoz. Ahogy végigbaktatok az utcán teljesen belemerülök a gondolataimba, ha felismernek is, talán bunkónak tartanak amiért nem állok meg, de nem veszem észre az embereket. Rájövök, egy részben igaza volt neki, de a saját részemben nekem is. Nekem is tennem kell, de neki is. Hirtelenjében nagyon szeretnék telefonálni valakinek, hogy hozza el őt a farmról, de nem teszem. Az elmúlt évek gyötrelmei miatt, s a rengeteg "utállak!" szócska miatt marad ott, s éli a születésnapunkig a vidéki farmerlányok életét, majd azután meglátjuk, mi lesz.

~Mira Hemmings~

Azt hiszem, attól a perctől fogva hívom a Harryvel való kapcsolatunkat barátságnak, mióta sírni látott.
Niall nem igazán tud mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, nyűgösebb napjaimon tehát inkább Harryt találom meg. Ezúttal közös feladatunk van, mivel ő hadirokkant, én pedig állítólag semmi hasznosat sem csinálok. Tehát most megyünk kecskéket etetni, amiben a furcsa az, hogy nem tudtam róluk. Elég lehetetlennek tűnik, hogy egy kecske orrba rúgja Harryt, szóval ha már lovak közelébe nem nagyon merészkedhet, ide jöhet velem. Az viszonylag kicsi, tömzsi állatok egy olyan ólban vannak, melynek van fedett része, s amolyan kifutója. Négyet látok kint, két nagyot és két kicsit, pöttyösek, a nagyok pedig fehérek.
- Nézd, milyen aranyosak! - Haz szemei felcsillannak, gyermekies, már-már lányos örömmel nyargal a kerítéshez és megsimogatja az egyik kicsit.
Lustán ballagok oda, az állatoknak furcsa szemeik vannak, de barátságosnak tűnnek. Vonakodok attól, hogy megsimogassam őket, végül mégis megteszem, ügyetlenül paskolgatom az egyik fejét, míg a srác csak nevet a bénaságomon.
- Amikor kicsi voltam, megkergetett egy - nevet fel, átugrik a kerítésen és felém nyújtja a kezeit.
Néhány pillanatig csak felhúzott orral nézek rá, beletúr a hajába és a fejét rázza. Sóhajtva mászok fel a kerítésre, a felénél átfogja a derekam és átemel, egyenesen egy kupac fekete bogyóba lépek.
- Harry! - csattanok fel, nagyot ugrok és kis híján egy újabb kupacba lépek.
Hangosan, összegörnyedve nevet, korábbi énem kiabálni kezdene vele, hogy fejezze be, most viszont elnevetem magam és a szalmában letörlöm a cipőm talpát.
- Menj innen! - hessegetem el az egyik kisebb állatot.
Elfogadom a felém nyújtott kezet, viszont képtelenek vagyunk úgy közlekedni itt, hogy ne lépjünk újra meg újra bogyókba.
- Azt mondtad, megkergetett egy kecske - kuncogok, s figyelem, ahogy az etetőkbe egy zsákból friss zöldet szór. - Hogy történt?
- Megijedtem tőle, elszaladtam és jött utánam. Nagy szarvai voltak, nem sokkal voltam magasabb nála, szóval anya után kiáltozva menekültem előle - meséli, arcára kis mosoly ül, ahogy felidézi a többnyire kellemetlen emléket. - Ne nevess, akkor elég nagy trauma ért miatta.
- Trauma azért, mert egy kecske nyargalt utánad? - kérdezem nevetve, magamban kezdem számolgatni, Harryt mennyi baleset érte itt néhány hét alatt. Akkor eddigi élete alatt mennyi ehhez hasonló történhetett még vele?
- Akkor váltak a szüleim, nagyon rosszul érintett, ráadásul az állítólagos pihenésünkön egy kecske elől kellett menekülnöm. Nem volt vicces - vonogatja a vállát, arcán most is apró mosoly virít.
- Elváltak a szüleid? - kérdezem halkabban, s nagyokat pislogok rá.
- Nem sokat tudsz rólam - mosolyog, de nem tűnik sértettnek - ez fura.
Tudom, mire érti, nem sok olyan van, ami ekkora felhajtás alatt titokban marad. Néhányan jobban tudják az életünket, mint saját magunk, öröm találni valakit, aki nem tud mindent.
- Nem kedveltelek titeket, senkiről nem tudok semmit - közlöm, ajkam lebiggyesztve vonom meg a vállam.
- Igen - hajtja le a fejét, újra az etető feltöltésével kezd foglalkozni. - Sokáig próbálták rendbe hozni a kapcsolatukat miattam és a nővérem miatt, de nem ment nekik. Nem voltak nagy balhék, nem utálják egymást, de így alakult.
- A mi szüleinknek is volt mély pontjuk - motyogom, nagy levegőt véve nyúlok a zsákért, hogy segítsek neki - nekik sikerült rendbe hozniuk a dolgokat.
- Szerencsések - mosolyog, kettőt pislog és a megszokott pajkosság visszatér a szemébe. - Már tudom, hogy jól döntöttek, mert nem voltak boldogok, akkor nem értettem ezt, de már igen.
- Sajnálom! - bököm ki, érzelmein elszabadulnak egy pillanatra és átölelem a srácot. Nevetni kezd, megsimítja a hátam és magához ölel.
- Nem kell, nincs okom panaszra - halkan nevetgél. Elengedem, kissé kínosan érzem magam, viszont a beszélgetésünk hamarosan újra vidámabb lesz.
Kezemmel terelem arrébb a körülöttem forgolódó kis kecskét, az állat egy idő után megunja, hogy folyamatosan piszkálom, s az anyja mellé szökdelve enni kezd.
- Mehetünk? - fordul felém Harry, nem veszi észre a háta mögött álló nagyobb kecskét, aki fogaival belekapaszkodik a pólójába, s az hangosan reccsenve szakad el. - Mi a...
Ahogy megpördül a póló tovább szakad, egy darab pedig a kecske szájában marad. Összegörnyedve kezdek nevetni rajta, ezt látva pedig csak még jobban rájátszik.
- Haver, ez egy márkás póló volt! - a nagyra nőtt hím rágni kezdi az anyagot, Harry pedig csak bámul rá döbbenten. - Komolyan? Figyelj, ha kell valami tőlem, legközelebb máshogy értesíts, légyszi, nem kell letépni rólam a ruhát!
Szinte eldőlök a mocskos földön, amikor a kecske felemelt farokkal kezd fekete bogyókat potyogtatni. Szó szerint leszarja, amit a göndör magyaráz neki.
- Add ezt ide! - ragadja meg a kecske szájából kilógó darabot, s húzni kezdi.
- Harry, hagyd, ha elengedi elesel és megsérülhet az orrod - bököm ki tagoltan. Ahogy kimondom, bekövetkezik a baj. Nem zuhan hátra, nem passzírozódik az orra az agyába, helyette a kecske fogai immáron az ujjait szorítják. Ő felordít, én sikoltok, a kecske meg elnyargal a többihez, szinte dühös tekintettel mered ránk. Megragadom Harry megmaradt pólóját és rángatni kezdem, míg ő leáll kiabálni egy semmirekellő állattal.
- Nem hiszem el! Eltörte az ujjaim, eltörte a rohadt ujjaim! - az adrenalintól kiabál, de talán a fájdalmát még ez sem nyomja el.
- Ne rázd a kezed! - megragadom a vállát és lefogom, szemeiben pánik ül, jobbra-balra forgatja őket és látszik rajta, kecsketraumája kiújulni készül. - Mutasd!
- A rohadt életbe! - sipákol, zavaros lépteket tesz előre-hátra.
Lehetetlen megnézni a kezét, így csak húzom magam után, s helyette figyelek az ő lépteire is, hogy lassan gyógyulgató orrát ne tegyük tönkre.
Szinte sokkos állapotba kerül, mire sikerül berángatnom a házba és lenyomni a kanapéra.
- Mr. Wood! - kiáltom, ám válasz nem érkezik. - Mrs. Wood?! Stephen!
- Kecske... utálom a kecskéket! - motyogja sírós hangon, előre-hátra kezd hintázni és a kezét bámulna.
- Niall! - nem kapok választ. Fejvesztve rohanok a konyhába, a fagyasztóból előkapok egy jégakkut és konyharuhába csavarva rontok ki a kanapén pityergő fiúhoz.
- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - szipog, s elfogadja a hideg tömlőt. Sértetlen kezével fogja rá a liluló végtagjára és halkan szipog. Nagyot nyelve simítok el a homlokából egy kósza, kissé nedves tincset, majd puszit nyomok az arcára és megtörlöm azt az ujjaimmal.
- Nem vagy az. Tudod mozgatni?  - leülök mellé és az ölembe veszem a kezét. Óvatosan szemlélem meg, sziszegve, de behajlítja, majd halkan szitkozódva újra kinyújtja az ujjait. - Nem is tört el - mosolyodok el, nem mintha ez annyira biztató lenne.
- Akkor? - pislog nagyokat, megtörli az arcát és apró mozdulatokat tesz az ujjaival. Arca meg-megrándul, nagyot nyelve pislog maga elé.
- Talán csak megzúzódott, az is lehet, hogy csak nagyon megijedtél és felnagyítottad magadban a fájdalmat - vonom meg a vállam, óvatosan felállok és folyamatosan fecsegek, míg a konyhába megyek és kutatni kezdek az elsősegélydoboz után. Nem találom.
Az emeletről üvöltök lefelé, egy gyermekkori balesetünkről fecsegek, amikor Luke nem figyelt biciklizés közben és nekem hajtott.
Kezemben a dobozzal vágtatok le, viszont mire leérek már ott van mindenki.
Odalépek mellé, zöld szemeivel még mindig zaklatottan néz ide-oda, közben halkan magyarázza, mi történt vele. A fiúk a fejüket fogják, Niall halkan nevet, Stephen rázza a fejét, míg Mrs Wood a szája elé kapja a kezét a hírre, miszerint a kecskéik megvadultak.
- Nem tört el a kezed, csak megzúzódhatott, nem vészes - jelenti be Mr Wood, Harryvel együtt megkönnyebbülten sóhajtok fel

Csendben figyelem, ahogy beköti a kezét, majd a fiú hátradől és ép kezével a hajába túr.

-   - Köszi mindent Mira! - mosolyog rám, hálás pillantását viszonozva húzom erőltetett mosolyra a szám és megfordulok. Most már ő rendben van, eltűnhetek.

-   - Úgy nézel ki, mint akit megerőszakoltak és összevertek – jegyzi meg Liam, világossá téve ezzel Harry számára is, mennyire furcsán néz ki bekötött kézzel, sápadt arccal, szakadt pólóban. – Mit csináltál vele? – vet rám gyanakvó pillantást.

Gyilkos tekintettel meredek rá, egyáltalán nem vagyunk olyan viszonyban, hogy viccelődni próbáljon velem.  A többiek értik a „poént” és nevetnek rajta, még Harry is elmosolyodik, én viszont csak állok, majd a fejemet rázva fordulok meg, hogy minél távolabb juthassak tőle.

Büntetést nem kaphattam a piálásomért azon kívül, hogy talán hosszabodott az ittlétem, Zayn nem tudja, hogy miatta adtam fel magam, így nem várok tőle köszönetet, senkitől sem várok, megvagyok azzal, hogy többnyire tiszta a lelkiismeretem.
- Cica – ajkaim összepréselve fordulok felé. Egyetlen ember hív így, itt 
legalábbis egy, aki nem Ashton. Rettenetesen nehéz lehet kitalálni, de ez a kellemetlen személy Liam.
- Mit akarsz? – összehúzom a szemöldököm, mellém lép és kaján vigyorra húzza a száját. Szemtelenül méreget, mígnem csapást mérek a vállára, nem túl erőset, de ezzel elérem, hogy ne úgy méregessen, mint oroszlán a nyers húst.
- Híztál – jegyzi meg, ebből is látszik, mennyire udvariatlan egy alak, ám mielőtt csípős megjegyzést tehetnék újra megszólal – jól nézel ki.

Szemöldököm értetlenül ugrik össze, ha ez lehetséges lenne, füleim most nagyobbra nyitnám és úgy hajolnék az arcába.
- Mit mondtál? – kérdezek vissza megdöbbenten.
- Jól nézel ki – vonja meg a vállát teljesen természetesen, ajkát picit lefelé biggyesztve újra elvigyorodik. – Kezdenek beugrani  bővebb részletek a kis… hm, hancúrunkból(?).
- Fogd be! – sziszegem, kezem a szája elé csapva rángatom be a szobámba, mielőtt a felfelé caplató Louis és Harry bármit meghallana ebből. Nagyon jól tudom, hogy minden részletét elmondja majd, csak hogy ne maradjak ki a „buliból” és mert hergelni akar. Rájöttem, hogy Liam Payne gyengepontja az, ha nem tud bevágódni elsőre egy nőnél. Nálam pedig elsőre sem tudott, másodjára, harmadjára, s negyedjére sem, egy részeg baleset következtében érte el, amit akart, s amire én a legkevésbé sem vagyok kíváncsi.

Tettemet elégedett hümmögés kíséri, megragadja a pillanatot és mancsait a derekamra helyezi, míg becsapom mögötte az ajtót. Lesöpröm magamról a kezeket és a sajátjaimat csípőre vágva, kicsi terpeszben állok meg előtte és makacsul nézek a szemébe. – Most mi a baj? – kérdezi pofátlanul ártatlan tekintettel.
 - Azt mondtad, elfelejtjük, ne hánytorgasd fel nekem, ha eszedbe jut valami. Talán te nem, de én minél kevesebbre akarok emlékezni ebből. Életem legnagyobb hibája volt! – fakadok ki, szúrós tekintettel méregetem, ő csak cinikus mosolyra húzza a száját és mielőtt bármit is tehetnék közelebb von magához. Kissé megdöbbenten meredek rá, majd felhúzott orral kezdem feszegetni magamon a végtagjait és dühösen vergődök a karjai közt.
- Tényleg? Én nem így emlékszem rá – mosolyt villant rám, lazít a tartáson ám de most sem enged el.  – Vagy csak megjátszottad, amikor a nevemet mondogatva…
-  Fogd be!  Fogd be, Payne!- a vállára csapok, nevetés szakad ki belőle, mosolygó tekintettel néz rám amivel csak még jobban felidegesít, mert ez a mosoly ezzel a tekintettel kombinálva az, ami még józanon is képes lenne levenni a lábaimról, nemhogy részegen.
- Oké, csak mondani akartam, hogy már értem, hogyan tartottad 2 évig magad melled Ashtont – teljesen természetesen jelenti ki, fel sem fogja, mekkora sértés hangzik el a szájából, s hogy ezzel mennyire megbánt engem.
 - Tűnj el – motyogom, ezúttal nem kezdem ütlegelni és nem ordibálok vele, csak halkan utasítom távozásra – szemét vagy
 - Hé, ez bók akart lenni – nyitja nagyra a szemeit, majd valószínűleg lassú felfogású agyacskájáig elér, hogyan is fogalmazta meg ezt a „bókot”. – Jézus, Mira, nem úgy gondoltam…
-  Értem – bólintok, kezeim a hátához feszítve erőt fejtek ki . – Húzz el!
-  Hé, izé, ne haragudj! – fordul felém, barna szemei hatalmasra tágulva zavartan vizsgálják az arcom. Most először tűnik őszintének a bocsánatkérése. – Ez durva volt, komolyan nem így gondoltam… ma tök sokat segítettél Harrynek, rendes voltál, izé…
 - Amiért rendes voltam a haveroddal közlöd velem, hogy Ashtont csak azzal voltam képes magam mellett tartani, hogy szerinted jó vagyok az ágyban? – vonom fel a szemöldököm, s talán most túlbonyolítom és keverem a két dolgot, de ez a lényege a mondanivalójának.
- Nem, izé… nem csak jó vagy, brutálisan jó vagy, komolyan.

-   - Úristen! -  kínomban hangosan nevetni kezdek, az arcom két okból lesz vörös, az egyik, hogy zavarba hoz, a másik, hogy rohadtul, nagyon de nagyon felmérgel. – Ez most mi a szar?
    - Kössünk tűzszünetet – harapdálja az alsó ajkát, talán ő is kellemetlenül érzi magát. Liam Payne életében először érzi magát rosszul miattam, ez pedig némileg jót tesz az egómnak, ugyanakkor még mindig rettentően dühös vagyok.
    - Nem – jelentem ki, ajkaim szorosan zárom össze és felbiccentem a fejem. – Jó hogy nem már a barátom akarsz lenni.  Idejössz cseszegetni, aztán magadat hozod kínos helyzetbe és rögtön barátkozni akarsz? Nem, ez nálam nem így van, és nem kötök tűzszünetet egy szemét döggel, aki minden alkalmat megragad arra, hogy belémkössön, hangoztassa, hogy mekkora skalpvadász, közölje, hogy mindenkinek szétteszem a lábam, majd…

-   - Ne felejtsd ki, mennyire vonzódsz ehhez a szemét döghöz – szája újra cinikus mosolyra húzódik. Belehajol  a személyes szférámba , közel a számhoz.

-   - Undorodok tőled – köpöm tele utálattal.

-   - Valóban? – fejét kicsit felbiccenti, tesz egy lépést felém és mosolyogva méreget. – Ez fura, én általában részegen sem fekszek le azzal, aki nem tetszik. Tetszem neked?

-   - Seggfej – szűröm a fogaim közt. A testem szinte kiáltozik, hogy igen, viszont az agyam válaszol, a szavaira legalábbis biztosan. – A legkevésbé sem.

- Oké – vonja meg a vállát lazán, hogy aztán átfogja az arcom és ajkait az enyémekre tapassza. Erre a cselekedetre a testem elnyomja az elmém és felé mozdul. Válaszolok az apró mozdulatara, pulzusom felszökik és döbbenten próbálom eltolni a gondolataimból a beugráló emlékképeket, melyek életre kelnek a csók közben. Gyengéd, lassú mozdulatot tesz a szájával, majd elhúzódik és vigyorogva néz a szemembe. –Valóban nem, teljesen érzéketlen maradtál – kacsint huncutul, majd kérés néljül fordul ki a szobámból.

16.rész Tiszta lelkiismeret

Sziasztok! :)

Remélem, mindenkinek jól kezdődött ez az év, az enyém... ehm, nem igazán jó. Nem is a suliban vannak gondjaim, a koleszban, de ez mindegy, azt hiszem akaratom ellenére elég sokat panaszkodtam már az utóbbi napokban. Alig várom, hogy holnap hazamehessek. 

Veletek mi újság? Nagyon kemény évnek néztek elébe? 

Nessa. xx

~Liam Payne~

Tompán hasogató fejem az, mely kirángat az álmaimból. Nyögve nyitom ki a szemeim, félig lecsúszott takaróm feljebb húzom magamon, ám ahogy felhúzom a lábaim feltűnik, hogy valami más, mint a megszokott. Szemöldököm ráncolva emelkedem fel, ruháim az asztal melletti székre vannak ledobva, félig lecsúszva ott van az alsóm is. Visszazuhanok a párnára, ezt a tettem nem igazán díjazza a fejem. Sziszegve takarom el a szemeim a nap betűző sugarai elől és próbálok emlékezni arra, hogyan is kerültem az ágyamba. Utolsó emlékem az, ahogy Mira elmasírozik előttem a konyha felé indulva, onnastól pedig képszakadás az egész. Valószínűleg megint összekaptunk, amit majd később a fejemhez vág. Biztosan.

Csendes szenvedésem kiváltója annak, hogy gondolkozok, terhelem másnapos agyam, ugyanis gondolataim közepette olyanok jutnak eszembe, amikre nem emlékszem tisztán. Felemelem a takarót, majd leeresztem, megszagolom a párnát valami idegen illat után kutatva, de csak a saját parfümömet érzem és talán némi alkoholos aromát. Beletúrok a hajamba és a plafont bámulva nyugtázom magamban, sajnos vagy nem sajnos, megint csak álmodtam.

Nincs kedvem felkelni, ahogy ahhoz sincs kedvem, hogy másnaposan ganézzak mindenféle állatok után, de égő gyomrom úrrá lesz rajtam. Vízre van szükségem és egy fájdalomcsillapítóra, meg talán némi ételre is. Felveszek egy pólót és tiszta alsót, nem sietek a felöltözéssel, nehogy véletlen abba a hitbe ringassam a Wood családot, hogy reggeli után engedelmes lovászfiúként egyből rohanok fellapátolni a böhöm állataik végtermékét.

Morcos vagyok és nyúzott, lecsúszkálok a lépcsőn és a konyha felé igyekszem, szemem sarkából viszont megpillantom az asztal közepére helyezett üres üveget. Már most tudom, hogy lebuktam, s ezek szerint egyedül fogyasztottam el az egész üveg alkoholt, így nem csoda, hogy ég a gyomrom és nem emlékszek semmire. 

- Jó reggelt! - Louis felé fordítom a fejem, biccentek, miközben megengedem a vizet és egy poharat tartok alá majd mohón hörpintem fel, a második pohár tartalmát már csak lassan lefetyelem.

Az asztal felé fordulok, ahol nagy meglepetésemre már ott ül a szőke lány is, hatalmas szemeit rám mereszti és áthatóan vizslat.

- Mi van? - dünnyögöm, végignézek magamon és valami folt után kutatok, megdörzsölöm az arcom azon tűnődve, talán egy tollpihe van rajta vagy rászáradt valami. Az is megeshet, hogy hánytam, ki tudja már.

Tekintetét lesüti, én pedig nem foglalkozok vele többet, valami könnyű étel után kutatok, ami nem terhelné le túlságosan a gyomrom.
- Jó reggelt! - Mr. Wood hangja cinikusan cseng, felvont szemöldökkel fordulok el a hűtőjétől. Kezében az üveget szorongatja, melynek tartalmát úgy tűnik, tegnap teljesen elszopogattam. - Melyikőtök itta ezt meg?! - szinte üvölt, hangja csak úgy dörög, sosem volt még ilyen velünk.
A fiúk megszeppenten néznek össze, megvonom a vállam és lazán nézek az arcába, teljesen mindegy, válaszolunk-e vagy nem, úgyis tudja, egyikünk volt. Ha nem mondom el, hogy én voltam, azzal belekeverném a többieket is.
- Én - nyögöm, majd egy falat kenyeret tolok a számba és lustán rágni kezdem. Nincs szükségem kioktatásra, sem semmire, hagyom, hogy üvöltözzön, míg felesége próbálja lecsillapítani, idegesítő fia pedig szinte önelégülten mered rám.
Pont nem tud érdekelni, mit mondanak, elengedem a fülem mellett a fejemhez vágott mondatokat és iszok még egy pohár vizet. Mira feláll az asztaltól, pillantásom ráterelődik és az üvöltözés közepette eszembe jut az álmom.
Hagyják elmenni, persze, hogy hagyják, neki most semmi köze hozzá. Félszemmel a fiúkra pillantok, komoly arccal néznek rám, dühösek, Louis megfeszülő állából legalábbis erre tudok következtetni.
- Nézze, ha eltűntem innen majd postázok magának egy konténer whiskey-t, ne fújja fel ennyire - mondom higgadtan, úgy tűnik, csak olajat teszek a tűzre. Vendéglátóink szemében ezzel elástam magam, nem mintha annyira érdekelne. Miután befejezi csend ülepedik a konyhára, lassan nyammogom el az utolsó falat kenyeret, majd a kínos csendet megtöri Zayn székének nyikorgása.
- Kösz, Liam - motyogja az orra alatt. Elhalad mellettem, s már csak azt várom, vállával erőteljesen ütközzön belém.
A kiabálás és a fejemhez vágott sértések nem érintettek meg túlságosan, viszont erre a két szóra csattanok.
- Csak azt ne mondd nekem, hogy ha tudtad volna, te nem iszod meg! - arcom grimaszba torzul, dühös tekintettel meredek rá, mert úgy érzem, ők mindannyian elárultak. Játsszák a kis angyalt azért, hogy elhúzhassunk innen, s nem tetszik nekik, hogy én nem mutatok túl nagy közreműködést a tervükben.

~Mira Hemmings~

Kapkodva rohanok végig a folyosón, hiszen csak most ütött szöget a fejembe a felismerés. Fogalmam sincs, védekeztünk-e, én pedig nem szedek bogyókat. Berontok a szobájába kihasználva a pillanatot, hogy lent van és vitatkoznak vele. Feltúrom az ágy melletti fiókot de semmi olyat nem találok, ami hasonlítana óvszerre. Alsó ajkam harapdálom, elfog a rosszullét, amikor az ágyra pillantok, lehet, hogy valóban nem emlékszik semmire, de az is lehet, hogy csak megjátssza magát és majd később, a legváratlanabb pillanatban kap el. Túl későn látom meg a szemetest, s túl sokat időztem gondolkodással. Odanyargalok és leveszem a tetejét, éppen akkor, amikor az ajtó kinyílik.

- Te meg mi a szart csinálsz a szobámban? - kiáltja idegesen, s az ajtót bevágva maga után trappol felém. Az arcom pírba borul, ha eddig nem is emlékezett semmire, most garantáltan fog, de legalább én megnyugodok, ugyanis a papírok és zsebkendők közt meglátom, amit keresek. - Miért turkálsz a... - kezem közül kikapja a szemetest, szemei elkerekednek, majd értetlenül vonja össze a szemöldökét és először rám bámul, majd a kuka tartalmára. 

Fejem a kezeim közé fogom és tenyereimmel takarom vöröslő arcom, lábaim felhúzva gubbasztok a padlón és elrejtőzöm előle. Tudom, mi következik majd, provokálni fog.

- Szóval nem álmodtam - tűnődik, majd halkan röhögni kezd és leteszi a kukát. - Biztonsági ellenőrzést tartottál? Én még részegen is felelősségteljes vagyok.

Nyitom a szám, hogy valami megjegyzést tegyek és odaszúrjak neki valamit, végül becsukom és nagy levegőt veszek.

- Emlékszel valamire? - bököm ki nehezen. Nehéz nem lerohannom őt a vádaimmal és normálisan megfogalmazni a kérdéseim. 

- Derengenek dolgok, de nem mindenre. Te? Részeg voltál? - lassan feltápászkodok, átölelem magam és aprót bólintok. Furcsa helyzet ez, a beszélgetésünk talán most először viszonylag nyugodt, normálisnak ismét csak nem nevezném. 

- Meg kellene lepődnöm, hogy nem szóltál? - vonja fel a szemöldökét, máris megkezdi a provokálását, de most megértem. Szemét dolog volt tőlem hagyni, hogy hogy az egész szidást csak ő kapja, amikor én is ittam.

- Figyelj, én izé...

- Nem kell bocsánatot kérned, értelek, el akarsz húzni innen. Neked biztos rosszabb, mint nekünk, mert mi legalább többnyire itt vagyunk egymásnak - vonogatja a vállát, majd megfordul és levetődik az ágyra, kaján vigyort villant rám miközben megpaskolja a helyet maga mellett. Pofát vágva utasítom vissza, csak állok az ágy szélénél és nézek rá. - Viszont ha már elvittem helyetted is a balhét, elmondanád, mi történt?

- Nem tudom, nem emlékszek - motyogom, s egészen eddig bírom, hogy ne mondjak valamit. - Gondolom te fűztél be.

- Igen, az lehet - tűnődik, s nem mutatja azt, hogy annyira nagy bűntudata van. - De nem tűnik úgy, hogy annyira tiltakoztál - bök a világoskék szeméttartó felé.

- Részeg voltam - sziszegem, ajkaim összeszorítva dühösen meredek rá, míg ő felhúzza magát és törökülésben helyezkedik el újra. 

- Az lehet, de te hoztál döntéseket. Nem hinném, hogy annyira erőltettelek volna az ivásra vagy arra, hogy feküdj le velem. Ha nemet mondasz, azt részegen is felfogom. Felejtsd el, a többségre amúgy sem emlékszel, akkor meg? Felejtsd el és kész, de ne engem okolj, arról nem én tehetek, hogy részegen szétteszed a lábad mindenkinek - annyira nemtörődöm módon közli ezt velem, úgy tesz, mintha annyira ismerne és kioktat. Idegesít.

- És ezt ebből szűrted le? - szemöldököm magasba szökik, már nem ölelem át magam, kezeim ökölbe szorítva meredek rá. - 2 évig egyetlen egy barátom volt, előtte senki...

- Cica, nyugodj le, honnan tudjam én, hogy hány csávóval kefélsz? 

- Fogd már be a szád! Ne beszélj ilyen undorító ribancként rólam! - kiáltom, s a lábánál heverő párnát hozzávágom. Elég lassúak a reflexei, a párna az arcába érkezik, majd megragadja és szemében düh csillan, ahogy ledobja maga mellé és felpattan meghátrálok. 

- Csak annyit mondtam, hogy ha nem akarsz rá emlékezni, akkor felejtsd el. Ne reagáld túl a dolgokat, nem fogom úgy megfogalmazni ezt az egészet, hogy úgy tűnjön, egyedül az én hibám, akár tetszik, akár nem, ezt látom. És igazam lett, végig úgy gondoltam, pont olyan vagy, mint a lányok többsége, próbáltalak máshogy látni, mert azon kívül, hogy állandóan felhúzod az agyam és kényes picsaként viselkedsz nincs veled túl sok bajom. Próbállak elviselni, mert a haverom testvére vagy, de szerintem te saját magadat sem tudod elviselni - mondja, s közben szinte belehajol az arcomba. Képek ezrei rohanják meg a gondolataimat a helyzet miatt, hátam a falhoz simul és ő közel van hozzám. Hosszú pillanatig csukva tartom a szemem és próbálom elűzni az emlékképet, amin őt csókolva, őt ölelve nyomódok az ajtóhoz.

Fejemet makacsul felbiccentve nézek a szemébe, pillantásomba belesűrítek minden utálatot, amit iránta érzek, majd ellököm magam a faltól és az ajtó felé indulok.

- Legalább élvezted? - kérdezi röhögve, s amikor megpördülök amolyan "most meg mi van?" fejjel néz rám. - Én nagyon - pillant a szemetes felé.

Mielőtt még kilépnék a párnát újra az arcába dobom, ezúttal csak cinikusan nevet rajtam, én pedig bevágom az ajtót épp akkor, amikor Niall csörtet végig a folyosón. Fújtatásom hangjára megtorpan és felém fordul, szemöldöke vicces grimaszt ad az arcának, ahogy összehúzódik, majd magasba lendül.

- Te... - hangja elfúl egy pillanatra, ahogy az ajtóra néz, majd vissza rám. - te most Liamtől jöttél ki?

Elröhögöm magam az értetlenkedésén, elindulok felé és arcomat a pólójába temetve vihorászok, mert jobb, mint sírni. 

- Ne kérdezz semmit! - motyogom, s szorosan mellette lépdelve battyogok el a szobámig.

Pimaszul vigyorog rám, ezt pedig most egy jelnek fogom fel. Paranoiás vagyok, rögtön arra gondolok, hogy Liam elmondta nekik.

- Mi az? - nézek rá ártatlanul, nagyokat pislogok és kissé még a szám is biggyesztem. Elkönyvelem magamban, mennyire pocsék színész lennék.

- Semmi - vigyorog továbbra is, ezzel igazán bogarat ültet a fülembe és hangosan felsóhajtva húzom be a szobámba.

- Honnan tudod? Elmondta, ugye? - beletúrok a hajamba és zaklatottan pislogok rá, majd lesütöm a tekintetem és dühösen szorítom össze az ajkaim. - Megölöm! - próbálok elmenni mellette, de megragadja a derekam és a levegőbe emelve tart vissza.

- Nem, Mira, nem mondott el semmit - rázza a fejét. Kiáltásra nyílt számat összezárom és áthatóan fürkészem, miközben leültet az ágyra és értetlen arccal néz a szemembe. - Történt valami, amiről tudnom kellene?
- Nem - morgom, s hálát adok azért, mert nagy mérgemben nem szóltam el magam. - Semmi.
- Jó - bólint, nem faggat, nem kérdez, csak bólint és leül mellém. Eszméletlenül hálás vagyok neki ezért.
Fáradt vagyok, nem aludtam eleget az éjjel és talán épp ezért alszok el a beszélgetésünk közepén. Niall már a jelenlétével vidámságot és boldogságot sugároz, melyből egy cseppnyit átad nekem is és felvidít. Végül is nem olyan nagy dolog ami történt főleg így, hogy nem emlékszünk semmire sem. Ettől még utálom, nagyon.
A napok szép lassan telnek, már nem emlékszek, mióta vagyok itt és még mindig nem tudom, meddig kell maradnom. A tyúkól felé ballagok, kezemben unottan dobálom a tojásos kosarat, amikor hangok ütik meg a fülem. Körülnézek, viszont egy nagy diófán kívül nincs a közelemben semmi. Körbefordulok, utolsó lehetőségként felnézek és a fa lobjai közt megpillantom Zaynt, ahogy a telefonját a füléhez szorítva fennhangon beszél és fülig érő szájjal vigyorog. kezemet a szám elé kapva nézek rá, örömében fel-le rugózik a vastag ágon és hangosan nevet. Arra következtetek, hogy vagy a barátnőjével beszél, vagy a családjával.
- Zayn! - kiáltom, mire kissé összerezzen. Tágra nyílt tekintettel, ijedten nézek rá és a kosarat eldobva rohanok a fa alá. - Mit csinálsz ott?!
- Telefonálok - bök a készülékre, majd újra a füléhez emeli és szavait már nem hozzám intézi. Nem kérdezem meg, miért pont a fa tetején, hiszen egyértelmű. biztosan csak ott van térerő.
Nem mozdulok, nem hallgatózok, csak állok a fa alatt és várom, hogy lejöjjön.
- Várj egy kicsit - szól kedvesen a telefonba, majd összevont szemöldökkel pillant le rám. - Mira! Miért állsz még itt?
- Várom, hogy lemássz - vonom meg a vállam. Fejét rázva fordul vissza és újra beszélni kezd, elcsípek néhány szót, kajákról és ruhákról beszélnek, Zayn sokszor mondja ki az "esküvő" szót, ebből arra következtetek, hogy a barátnőjével tárgyalhat.
- Zaaaayn! - még én is összerezzenek, amikor nem olyan messziről látom felénk rohanni Louis-t. Egy kemény tárgy húz el mellettem és törik darabokra a földön, ennek érkezését Zayn ordítása követi. Kiugrok a fa alól és megpillantom a srácot, aki lefelé lóg az ágról.
- Louis, te idióta! - üvölti, kezei remegnek és arcán pánik ül. Száját szorosan zárja össze, karján kidagadnak az izmok miközben felhúzza magát, lábait a fa köré fonja és átfordul a másik oldalára. Eltelik néhány pillanat míg újra kapok levegőt és ő megmozdul. Lassan kúszik le, lába egyszer megcsúszik és ijedten üvöltök fel vele és Louis-val egyszerre. Amikor újra a földön van félreteszek mindent és magamból kifordulva rohanok oda hozzá és ölelem át. Zaklatottan lélegezve préselem arcom a mellkasához, ő meg csak esetlenül megérinti a vállam és úgy áll, mint a cövek.
- Öhm, Mira... - feszeng, és bénán megpaskolja a hátam. Elengedem, megdörzsölöm az arcom és hátrálok egy lépést. - Most rohadtul kicsinállak! - kiáltja, s nagy léptekben indul Louis felé.
- Haver, mi a szarnak mászol fel egy fára? A frászt hoztad rám!
- Ott volt térerő, felhívtam Perrie-t, mert már rohadtul hiányzik és unom, hogy nekem itt kell dekkolni. Lemaradok a saját esküvőmről Liam szarjai miatt! - kiabál magából kikelve, leguggol az összetört készülék mellé és idegesen szedi ki az épségben maradt kártyáját. - Kösz, így már valóban nem kell felmásznom többet a fára!
Felkapja az Iphone darabjait és dühös léptekben indul befelé. Az ajkamba harapva hajtom le a fejem és a lábaim kezdem bámulni.
- Talán elmondhatnád Woodéknak, hogy Liam mégsem annyira kemény csávó és besegítettél neki abban a whiskeynek az elfogyasztásában - szólal meg Louis halálos nyugalomban.
Szám 'o'-t formál, az arcom rögtön pírba borul. Unottan rugdalja a port és látszólag mást nem akar mondani.
- Honnan tudod? - kérdezem halkan, az ajkam harapdálom és nagyon remélem, csak a közös kis piálásunkról van tudomása.
- Látszott rajtad, másnapos fejed volt - vonogatja a vállát. Halkan, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, ezek szerint másról nem tud. - A te dolgod.
Aprót bólintok, visszamegyek oda, ahol eldobtam a kosarat és az eredeti célom felé indulok. A tyúkok közt sepregetve végig azon gondolkozok, mi lenne a helyes döntés, fejembe szöget üt Zayn mondata, miszerint lemaradhat a saját esküvőjéről. Összekucorodok a fal mellett és átölelem magam. Hiányzik Luke. Most szükségem lenne rá. Nagyon hosszú idő telt már el azóta, hogy valamiért igazán sírni kezdtem. Fogaim az ajkamba mélyesztve nyomom el a hangom, habár nem tartom valószínűnek, hogy a nyüszítésem bárki figyelmét is felkeltené a tyúkokon kívül, akik körém gyűlnek és idétlen fejüket felém közeledve forgatják.
Amikor nyílik az ajtó már nincs alkalmam felállni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Zöld szemeit nagyra nyitva néz rám, behúzza az ajtót és elindul felém. Ahogy ott kuporgok a koszban már tudom, ha most kérdez valami olyat, nem fogom tudni magamban tartani.
- Minden rendben? - guggol le, kezével gyengéden terelgeti arrébb a madarakat és leül mellém.
Valami csípőset akarok mondani, hogy úgy tűnjön, csak honvágyam van vagy csak valami apróság az egész, holott ez nem így van, s nem is vagyok képes erre. Fejemet rázom, felhúzott térdeimnek támasztom a homlokom és nagy levegőt veszek.
- Szeretnéd, hogy szóljak Niallnek? - zöld tekintetével aggódva fürkész, kész lenne felállni, de csak újra ingatni kezdem a fejem, mire visszazuhan mellém és sután magához von. - Bármi baj is van, megoldódik majd - vigasztal, bekötött orrára vigyázva ad egy puszit a homlokomra és csak gubbaszt velem a büdösben, csirkék közt.
- Ezt nekem kell megoldani - sóhajtok néhány perc múlva. Koszos ingem ujjával megtörlöm az arcom és elnézem az apró magokon civakodó szárnyasokat.
- Akkor miért nem csinálod? - egy ártatlan kérdést tesz fel, s ezzel mindent elindít. Aprót bólintva húzódok el tőle és felállok, leporolom magam, megtörlöm az arcom és ujjaimmal végigszántok kócos hajamon.
- Igazad van - bólogatok, megfogom a tojásos kosarat és a mellkasomhoz szorítom.
- Tudok valahogy segíteni? - érdeklődik, szeméből csak jóság sugárzik és az, hogy valóban szeretne segíteni nekem.
- Megoldom - húzom mosolyra a számat, melyet viszonoz és együtt indulunk újra a ház felé. Talán ezzel az egésszel jövök rá arra, valóban rajtam múlik, mikor jutok haza. Vallomásommal valószínűleg csak tovább rontok a helyzetemen, ugyanakkor teszek valami jót is, ha nem is Liam miatt, Zayn érdekében.
- Minden rendben volt? - mosolyog rám Mrs. Wood. Leteszem a pultra a kosarat és halkan elmormolom a válaszom. Gyanakvóan méreget, én pedig minden bátorságom összeszedve pillantok először Harryre, majd rá.
- Beszélhetnék Mr. Wooddal? - harapdálom az alsó ajkam.
- Persze, a dolgozószobában találod, épp a papírmunkát intézi - mosolyogva közli, s úgy érinti meg a kezem, mintha csak tudná, mit akarok közölni a férjével.
Bólintok, a konyhában hagyom a göndör fiút, aki a lassan forró ételek közt szaglászik és míg én a lépcső felé ballagok, ő megkérdezi, segíthet-e. Azt hiszem, Harry lehet a bandájuk lelki szemetese.
Tétovázok az ajtó előtt, hiszen ha bemegyek és elmondom, hogy én is ittam, azzal csak magamnak ártok, Luke tudni fog róla, hiszen biztos, hogy kapcsolatban van ezekkel az emberekkel. Nem hagyna rá idegenekre, olyanokra, akikben nem bízik. Magamban rémtörténeteket kezdek gyártani arról, hogy de, talán mégis ezt csinálja, mert el akarja felejteni, hogy testvérek vagyunk. Hosszú ideje először szorítom össze az ajkaim, teszem félre saját magam és kopogok be, mert nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha megint azzal a tudattal feküdnék le aludni, hogy ők miattam is fognak talán hetekkel tovább itt maradni. Ha nekik maradniuk kell, én is maradok, mert együtt kerültünk erre a helyre, és akármennyire is meglepő, úgy gondolom, együtt is kell elmennünk.