41.rész Továbblépni

Sziasztok! :)
Mi újság veletek? Hogy telik a hét?
A részről csak annyit, hogy talán nem mindenkinek nyeri el majd a tetszését, ellenben én - bár az elején rengeteget küzdöttem vele - élveztem az írását. komolyan, hétfő estig borzasztóan szidtam magam, mert nem ment, és a szereplőket, mert Mirával néha nagyon nem ápolok jó viszont, viszont aztán belejöttem valahogy, és azt hiszem, a második felének az írását nagyon élveztem.
Amit még mondani akarok, bár nem szokásom megemlíteni, az a kommentelés. Viszonylag kevés jön, és igazándiból nekem nem ez a legfőbb bajom, nem kötelezhetek senkit sem kommentelésre, de kérhetnék egy kicsit több, bővebb visszajelzést? Nagyon becsülök minden véleményt, de sokszor úgy érzem, a kommunikáció köztem és köztetek eléggé egyoldalú, sokszor nem tudom, mit gondoltok azon kívül a részről, hogy "jó volt". Sajnos én is elég későn válaszolok mindig a kommentekre, de abban a pillanatban, hogy azt elkülditek, kapok róla értesítőt, és elolvasom. Higgyétek el, nagyon sokat jelentene, ha picit részletesebben kifejtenétek a részekről, és az írásstílusomról a véleményeteket, hogy tudjam, min kellene változtatnom, mi zavar titeket. Köszönöm! :)

Nessa. xx

Lehajtott fejjel, villámmal zavartan túrok a salátámba, rádöfködöm a paradicsomot, salátalevelet, fetasajtot, és a számba tömöm. Korábban nem volt ilyen kellemetlen Ashton közelében, amikor otthon voltunk megbeszéltük ezt az egészet, nem kellene rosszul éreznem magam, köztünk már vége mindennek, és ezt ő is tudja, én túlléptem, és remélem, ő is. Mégis számomra ez az egész halálos, Luke próbál beszéltetni, mindenki intéz hozzám kérdéseket, miközben kismalacok módjára esznek, és teli szájjal mesélik az élményeiket, én mégsem tudok csatlakozni hozzájuk. Liamen jár az eszem, azon, hogy úgy viselkedett, mint egy násztáncot járó madár, amely a lehető legfeltűnőbb módon fejezi ki, kit választott párjának.
- Mi a baj? - hajol a fülemhez az öcsém, társaságban nem illik sugdolózni, de most senki nem figyel erre az illetlenségünkre - Csendes vagy.
- Csak elfáradtam - hazudom, tekintete megtalálja az enyém, ő is tudja, hogy hazudok, és nem is bánom. Beszélnem kell vele.
- Ő? - kérdése csupán hümmögésnek hangzik, szemével a nevető fiú felé int az asztal másik oldalánál, s bólintásom nem több, mint egy egyszerű gesztus felé, miközben egy olivabogyót szúrok rá a villámra.
Eltűnődik, majd hozzám hajol és megpuszilja az arcom, mosolyogva döntöm neki egy pillanatra a fejem, ez elég arra, hogy kicsit összeszedjem magam, és csatlakozzak a beszélgetéshez. Az elején nehéz, végül némi puhatolózás után megtalálom a közös hangot a fiúkkal, elvégre ők a barátaim, és Luke mellett nem olyan kínos néhány szót váltani az exemmel.
- Jó éjt! - intek mosollyal az arcomon, s kérdőn pillantok az öcsémre.
- Áthozom a cuccom - villant rám mosolyt, nem is kérdezi meg, hogy akarom-e egyáltalán, hogy nálam csövezzen egész éjjel, hiszen ez egyértelmű. Biccentek, majd eltűnök az ajtó mögött, s rögtön a telefonomra nézek, senki nem keresett. Azon tűnődök, felhívjam-e Liamet, kérdőre vonjam-e amiatt, amit hiszek, vagy ne tegyem, de úgy döntök, ezzel inkább megvárom a testvérem, és talán Niallel is érdemes lesz beszélni róla. Alig gondolok erre, beférkőzik a másik opció is a fejembe, mégpedig, hogy ez az én kapcsolatom, az én barátom, az én problémám, nem az övéké, és Liam a tudatomra hozta, hogy mindent tudni akar.
Luke a táskáját a vállán cipelve lép be az ajtón, a sarokba dobja, majd hozzám lép. Most először vagyunk ketten mióta megjöttek, és olyan jó érzés átölelni őt, hiányzott, és most hogy Liam elment kicsit tartottam is tőle, hogy újra egyedül kell majd lennem.
- Mi a baj? - kérdezi, puszit nyom a homlokomra, majd elenged, és levágódik a szépen bevetett ágyra.
- Vedd le róla a mocskos cipőd! - meglökném a lábát, de az meg sem mozdul, helyette gúnyos pillantással jutalmaz, és lerúgja a csónaknyi méretű cipőit.
- Tulajdonképpen... - elhallgatok, nagy levegőt veszek, s elgondolkozva túrom hátra a hajam. Tényleg van valami konkrét bajom, vagy csak magamnak kreálok problémákat? Boldog vagyok, akkor miért foglalkozok ezzel? Örülnöm kellene, hogy mások előtt is kifejezi a szeretetét, de valamiért mégis kellemetlenül érint, a bunkó és érzéketlen lényem elnyomásával előjött bennem a sajnálat Ashton iránt, hiszen rengeteg fájdalmat okoztam neki.
- Igen? - felül, tekintetéből érdeklődés sugárzik, valóban segíteni akar nekem. Lehuppanok mellé, felhúzom a lábaim és állam a térdemnek támasztom.
- Nem, mármint... boldog vagyok, Liammel tölthettem néhány napot, és az nagyon jó volt, csak... - bosszúsan sóhajtva lököm hátra a hajam, jobbra-balra ingatom a fejem - Te is láttad, mit csinált. Én nem vettem észre Ashtont, ő meg valószínűleg igen, és direkt feltűnően közölte, hogy szeret.
Felnevet, elképedve, tátott szájjal nézek rá, mert van pofája kiröhögni. Sértetten rázom meg a fejem, s már felpattannék, amikor arcán hatalmas vigyorral húz vissza.
- Bunkó vagy! - förmedek rá, válaszul bocsánatkérőn rázza a fejét.
- Ne haragudj - puszit nyom a fejemre, míg én elhúzódok tőle. - Nem téged nevetlek ki, hanem ezt az egészet, nézd, emiatt felesleges rá haragudnod, vagy vitatkoznotok, mert szerintem nem is tudja, miért csinálja ezt. Ez ösztön, védi a tulajdonát - szórakozottan vigyorog rám, kezdek kételkedni az agyi épségében, elvégre ő az öcsém, minimum haragosnak kellene lennie, amiért valaki tulajdonként tekint rám.
- Te is ilyen vagy? Mert ha igen, sürgősen változz meg!
Nevetve rázza a fejét, valami más benne, olyan hiperaktív, és sosem ölelget ennyire látványosan, lehet, hogy ma minden hímneműnek van valami baja. Közelebb hajolok hozzá, összeszűkült szemekkel méregetem az arcát és a szemét, de semmi fura nincs benne, ez megnyugtató, biztos, hogy nem szívott semmit.
- Jól érzed magad, Mira? - húzza össze a szemeit, hasonló arckifejezéssel néz vissza rám, mint ahogy én vizsgálom őt.
- Ezt én is kérdezhetném, miért nevetsz ezen?
- Mert mit akarsz, sírjak? Mira, ne csinálj problémát apróságokból, Liam szeret téged, és egy kicsit féltékeny Ashre, ez nem baj - magához húz, hatalmasat sóhajtva csimpaszkodok a nyakába.
- Én nem akarom, hogy Ashton rosszul érezze magát - motyogom a nyakába.
- Akkor csak mond el neki rendesen, hogy nincs szükség arra, amit csinál, és ne agyalj hülyeségeken - ajkait megnyugtatóan a homlokomhoz nyomja, végigsimít a hajamon, és szeretetteljesen mosolyog rám.
- Régen is ezt csináltam? Ilyen nyafogós voltam? - emelem fel a fejem, elégedetlenkedve pillantok rá, és elhúzom a szám.
- Nem, régen csak simán elviselhetetlen voltál - elképedés ül ki az arcomra, majd a vállába ütök, nevetve húzza össze magát és legközelebb már elkapja a csuklóm.
- Olyan bunkó vagy! - kiáltok sértetten, elrántom a kezem és duzzogva mászok az ágy másik végébe. - Menj innen!
Nevetve vágja hasra magát, próbál közelebb mászni hozzám, de lábamat az arcába nyomva tolom el magamtól. Elkapja a bokám és az ágyra nyomja, majd egy bálna kecsességével vágódik le rám a teljes testével, a tüdőmből kiszakad a levegő, hatalmasat nyögve lökdösöm le magamról, mialatt ő hangosan nevet.
- Szeretlek! - vergődi le magát rólam, kitárja a karjait és fojtogató ölelésbe von.
Kicsalja belőlem, hogy egész testemben rázkódva nevessek, kínozzuk egymást, húzza a hajam, én püfölöm a vállát, de ő a fiús gusztustalanságával is ellenem van, simán képes a fejemre ülni, lekapni a zokniját és azzal fenyegetni, hogy a kislábujját az orrlyukamba dugja. A királykék díszpárnákkal püföljük egymást, visongva ugrok le az ágyról, a párnák repkednek közünk, s gyerekes játékunk egészen addig tart, míg kis híján át nem esek a zongoraszéken.
- Mira! - olyan hangosan ordít fel, hogy szinte biztos vagyok benne, a hangszigetelt falak ellenére hallják még a földszinten is. Elkapja a karom és rettegve szorít magához, érzem, milyen hevesen dübörög a szíve a mellkasában, és néhány másodpercig iszonyú erővel szorít magához. Döbbent kábulatomból feléledve nevetés robban ki belőlem, ezúttal viszont ő néz rém dühösen - Ha átesel azon a szaron, én... Jézusom, menj inkább, fürödj meg, és feküdj le!
- Ez egy jó ötlet - tűnődök el, s megkockáztatok ellépni tőle, de továbbra is erősen szorít magához - Luke...
- Hiányoztál - motyogja. Régebben sosem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek a szónak, de most annyira jó érzés, amikor valaki ezt mondja. A nyakába csimpaszkodok, nagyot lélegzek, és néhány percig csak mozdulatlanul állunk, majd elhúzódunk egymástól, és előkotorom a bőröndömből a pizsamám.
Telefonom a fülemhez szorítom, mosolyogva botladozok ki Luke előtt. Azt sem tudom, merre vagyok arccal, és ki vagyok én, csak megyek amerre húz az öcsém. Érdekes módon amint megcsörrent a telefonom teljesen kiment a fejemből a feltételezésem, és a minimális haragom is elpárolgott iránta. Rendezetlen kontyomból egy kilógó tincset piszkálok, Liam hangja még álmoskás, és annyira édes, bájologva válaszolok a kérdéseire, nevetek rajta, az agyam rózsaszín ködfelhő lepi el, melyen unikornisok rohangálnak és csillámport puffogtatnak mindenfelé, undorítóan nyálasakká váltunk, és ez még csak fel sem tűnik nekünk.
- Te tedd le - harapok már sokadjára az ajkamba, hallom az öcsém reménytelen, elnyújtott, bosszús sóhaját mellettem, de emellett vigyorogva kezdi rázni a fejét.
- Nem, képtelen vagyok rá - édes hangjára szélesedik a mosolyom, zavartan kuncogni kezdek, és a lift falának dőlök. Jézus Mária, mióta hallatok én ilyen hangokat?
- Majd én megteszem - szólal fel az ikrem elég hangosan ahhoz, hogy Liam is hallja. Gyilkos pillantást vetek rá, mely azonnal meglágyul az édes nevetést hallva.
- Bébi, mennem kell, ne haragudj, valami probléma van az erősítőkkel - ajkaim csalódottan biggyesztem le, ugyanakkor szétfolyok a becézést hallva. Ezerszer jobban tetszik, mint a Cica, nem emlékeztet senki másra rajta kívül.
- Mikor beszélünk legközelebb? - kérdezem kissé elbizonytalanodva. A lift ajtaja kinyílik, s botladozva indulok Luke után. Egy kis csoporthoz megy, felfedezem a fiúkat, igen, Ashtont is, de fel sem tűnik, hogy mit művelek a jelenlétében.
- Nem tudom, Cica, nekünk este koncert, és te megnézed a srácokat, talán csak holnap reggel tudunk beszélni egy kicsit.
- Oh - sóhajtok fel kicsit csalódottan, mutatóujjammal a hajam helyett a szám kezdem piszkálni. Csak 1 napja váltunk el, és annyira hiányzik a puha szája, mindene. Egy pillanatra elakad a lélegzetem attól, hogy a szájára gondolok, a hétvége fontos mozzanatai lepörögnek a szemem előtt, és úgy érzem, mentem elvágódok. A szerelem mindig ilyen utálatosan beszippantó volt?
- Péntek - mondja ezt az egyetlen szót, mellyel kizökkent a gondolataim közül, és mosolyt csaj az arcomra.
- Gyere, Mira! - ragad kézen Luke, s öntudatlanul kezdek lépkedni utána.
- Alig várom - motyogom, ösztönösen lehajtom a fejem, tincseim előrehullanak és eltakarják az arcom.
Érdekes, most nem mondja, hogy szeret, de talán nem is bánom, túl sok lenne most ennyi minden, ha kimondaná, és olyan édes, ártatlan, mégis vonzó hangon, ahogy a "péntek" szót ejtette, Luke valószínűleg a hátán cipelhetne tovább. Kábán pislogok fel, tekintetem egyenesen Ashton hátának ütközik, és amint kitisztul a fejem már tudom, hogy talán még a szobában említést kellett volna tennem a tegnapiról. Lepillantok a telefonomra, de már késő, és talán jobb lesz azon a bizonyos pénteken szóvá tenni ezt neki.
- Nem ismerek rád - jegyzi meg az öcsém, kissé kábultan dőlök neki, bocsánatkérően pislogok fel rá. - Olyan undorítóan boldog vagy, Mira.
- Köszi - nevetek fel az őszinteségén, s akaratlanul is észreveszem, hogy Ashton megfeszül előttünk. Az ajkamba harapok, igyekszek nem foglalkozni vele, bár talán pont arra lenne szükségünk, hogy beszélgessünk egy kicsit, és felszínre hozzuk a régen tomboló érzelmeink miatt eltemetett barátságunkat.
- Örülök neki - mosolyog rám, s puszit nyom a fejemre.
A nap nagy részét külön töltjük, ők is interjúra mennek, és én is, majd miután én végeztem a saját katonai haderőmmel a nyomomban visszamegyek a szállodába, és lemegyek a konditerembe. Fülhallgatóval a fülemben a futópadra állok, borzasztó jó érzés a saját tempómban addig futni, amíg bírom. Egy kellemes zuhany után jobb híján megkérem a stylistom, hogy igazítsa meg kicsit a jócskán megnőtt hajam, és alkosson valami szépet a körmömön. Készít rólam néhány képet, melyek közül azt töltöm fel instagramra, amin a legszélesebben mosolygok. Jó érzés, hogy van egy napom, amit többnyire csak magamra fordíthatok. Elbújok a szobámban egy könyvvel a kezemben, és olvasgatok, sorozatot, filmet nézek, majd késő délután készülődni kezdek a koncertre. Nem csípem ki magam túlzottan, sőt, fekete, szaggatott farmert veszek fel, bakancsot, egyszerű, fekete trikót, a derekamra kockás inget kötök. Hajamat egy magas copfba fonom, elégedetten nézegetem a tépett tincseket, szemeim sötéten sminkelem ki, de nem úgy nézek ki, mint egy csicsás karácsonyfadísz, úgy nézek ki, hogy tetszek magamnak. Igen, ez vagyok én, nem a tüll és a csillogás, hanem ez.
Az autóban ülve olyan izgatottság uralkodik el rajtam, mintha 14 éves rajongóként indulnék a koncertre, bár ennek a fele igaz, mert én vagyok a 5SOS legnagyobb rajongója, ez köztudott.
Az aréna egy hátsó ajtaján jutok be a testőrgárdám kíséretében, majd az öltözők keresésére indulok. Már javában készülődnek, beénekelnek, és mindannyian remekül néznek ki a bandás atlétáikban, szűk nadrágokban, tökéletesen belőtt hajjal, széles vigyorral az arcukon, és legszívesebben visongva kapaszkodnék beléjük.
- Mira! - Calum közeledik felém ártatlannak tűnő mosolyával, de igazából ő a legrosszabb mind közül, mindig miatta kerülnek bajba. A gond az, hogy nem lehet rá haragudni, imádni való arccal rendelkezik.
- Cal! - lelkendezek, és a nyakába csimpaszkodok egy ölelés erejéig.
- Csinos vagy - jegyzi meg mosolyogva, majd karon ragad és magával vonszol be az öltöző mélyébe, amelynek azért van egy kis pasis szaga, még ha ők négyen nem is kifejezetten a büdös fajtába sorolhatóak. Michael integet felém, miközben a haját borzolják össze, Luke arcán széles vigyor ül és a hüvelykujját mutatja felém, neki is tetszik a ruhám. Ashton felé mosolygok, nem akarok vele haragban lenni, és nem is vagyunk abban, lelkes mosolyt villant rám, majd feláll a székéből és elindul felénk. Arcomból egy pillanatra kifut a vér, teljesen közvetlenül ölel át, míg én megmerevedek a karjaiban, majd ügyetlenül paskolom meg a hátát. A gesztus csak egy pillanatig tart, majd elhúzódik és felkap egy üveg vizet az asztalról, meglepetten pislogok, nem teszek semmit, csak kicsit elmosolyodva lépek az öcsémhez. Fél szemöldökét kérdőn vonja fel, ő is pont úgy meglepődött mint én, de csak elmosolyodik és kicsit megvonja a vállát. Nem értem, de talán nem is kell logikát keresnem ebben, nem haragszunk egymásra, és pont ő mondta, hogy örül neki ha boldog vagyok.
Legalább olyan széles a vigyorom, mint az övéké, amikor berobbannak a színpadra és egyszeriben mindenek felett ők uralkodnak. Mit sem törődve a hangszálaimmal, meg azzal a hülye dumával, hogy óvjam őket, teli torokból üvöltök, táncolok, dobálom a hajam, borzasztó jól érzem magam, és nem akarom ezt abbahagyni. Azon kapom magam, hogy egy szórakozóhely előtt kászálódok ki a kocsiból utánuk, elsőként rontok be az ajtón és a pulthoz verekszem magam. Mindannyian pörgünk az adrenalintól, ezúttal Luke nem próbál leállítani, talán mert pontosan tudja, hogy ezúttal nem a szomorúság miatt csúsznak olyan könnyen az italok. Érzem, ahogy szétárad bennem az alkohol, levetkőzöm a gátlásaim, kiszabadul az a Mira, akivel nagyon rég futottam össze utoljára. Berobbanok az emberek közé, rángatom magammal a hozzám legközelebb álló személyt, az első percben elvesztem az önkontrollom és az a vesztem, hogy az öcsém is. Nincs aki parancsolgasson, megmondja, hogy most már elég, csak zúdítom magamba az italokat és élvezem a zenét, a függetlenséget, hogy végre nincs senki a nyomomban és azt csinálok amit akarok. Teljesen kiütöm magam.
- A rohadt életbe, Mira! - kis híján elesek, amikor egy kéz fonódik a csuklóm köré és nem engedi, hogy tovább menjek. Ashton tekintete haragosan mélyed az enyémbe, de valamiért ez most annyira mulatságos, az arcomra vigyor kúszik és a mellkasának dőlve nevetek rajta, hosszú, idétlenül göndörödő tincsein és haragos arckifejezésén. - Hogy lehetsz még mindig ekkora idióta?
- Nem vagyok idióta - szemöldököm haragosan húzom össze, nem tudom az okát annak, amiért dühös rám, de nem is érdekel különösebben.
- De, ez vagy! - ripakodik rám túlüvöltve a hangos zenét, majd a könyökömnél fogva húzni kezd maga után. - Nyomás!
- Nem megyek sehova! - cövekelek le, dühösen kiáltok rá, és rángatni kezdem a karomat.
- Mindketten rohadt felelőtlenek vagytok! - a hajába túrva kiált rám, arca megvonaglik a dühtől.
- Most mi a fene bajod van? Ne érj hozzám! - kirántom a kezem az övéből, ezzel együtt megtántorodok, és elesnék, ha nem kapna utánam.
- Az, hogy hulla részeg vagy! Semmi más Miranda, csak ez az egy!
Miranda, sosem szólított így, főleg nem ezzel a hangsúllyal. Valaha a nevem annyira szépen hangzott a szájából, szerettem, amikor reggel megcirógatta az arcom mielőtt elment, szerettem, hogy én voltam az ő kiscicája.
Szomorúan pislogok fel rá, elszúrtam, a francba, a francba, a francba, mindent elszúrtam. Mindent.
Kissé megtántorodok, Miranda, csak ez jár a fejemben. Utálom ezt a nevet, tudja jól, most mégis így hív. A karom után kap, és egy szempillantás alatt a karjaiban találom magam, még csak nem is tiltakozok. Billegve állok a lábaimon, hálát adok, mert nem miniruha és magassarkú van rajtam, esélye sincs annak, hogy villantsak, és bakancsban a borulás esélye is lecsökken. Arcom a mellkasához préselem, mereven áll, csak megtámaszt, nem ölel. Sírhatnékom van.
- Gyerünk, menjünk haza - hangja motyogásnak hallik, holott túlüvölti a zenét.
- Nem akarok - mormogom a mellkasába, atlétája nyakánál kissé kibukik a mellszőre. Olyan vonzó. - Táncolj velem!
- Nem, Ci... Mira, nem lehet - gyengéden megsimogatja a fejem, úgy beszél, mintha egy kisgyerek lennék.
- Kérlek - esdeklőn nézek a szemébe, most először emelem fel a fejem.
- Nem tudok táncolni, még mindig nem - magyarázza, s kissé elmosolyodik. Valóban ügyetlen, de emlékszem, a bulik alkalmával mindig táncolt velem, hagyta, hogy irányítsam, velem mozgott, máskor meg csak a karjaiba kapott és ringatózott velem. Előfordult ez bulik alkalmával lassú daloknál, vagy egyikünk lakásán. Poénkodva billegtünk, majd a karjaiba vont, és ringatott. Annyira tudott engem szeretni, miért vagyok ilyen elcseszett? Mi volt ennél fontosabb? Egy idő után minden.
- Kérlek! - ismétlem, orrom megérinti az arcát, azt hiszi nem veszem észre, hogy kicsit eltol magától.
- De aztán nem tiltakozol, nem hisztizel, jössz velem! - bólintok, kezemet ökölbe szorítom, s eltökélten nézek rá. Mosolyogva, fejét ingatva érinti az öklét az enyémhez.
Lelkesen fogom kézen, s botladozok vele az emberek közé, látom Calt és Michaelt egy csapat lány társaságában, és az öcsém is ott szédeleg körülöttük, meg-megáll és egyedül jól mulat a zenére.
Hátrapillantok Ashtonra, majd felé fordulok, és egyszerre nagyon zavarban vagyok. Csak nézünk egymásra értetlenül, szükségem lenne még egy italra, vagy valamire, túl nehéz a fejem.
- A pia nem neked való - mosolyodik el, a kezét szorongatom, közelebb araszolok hozzá.
- Csak jól akarom érezni magam - motyogom, fejem óvatosan a vállára hajtom.
- És jól érzed magad? - kérdezi ártatlanul, az arcom grimaszba torzul.
- Eddig jól éreztem.
- Nem akarom elrontani az estéd - átfogja a testem, kezét a fejemre helyezi, jobbra-balra dőlünk az üvöltő zene ellenére. Lehunyom a szemem, annyira szeretem ezt, őt. - Nem akarom, hogy butaságot csinálj.
- Nem csinálok - bizonygatom, holott de, ilyenkor mindig azt csinálok, Luke az én józan eszem, de most ő is részegen táncikál.
- Csak féltelek - motyogja, és megpuszilja a fejem.
- Miért? - nagyot nyelek, a nyelvemre kellene harapnom, vagy inkább levágni azt, mindig ezt csinálom. Miért, miért, miért?
- Mert fontos vagy nekem - ezzel mintha egy kis burkot vonna körénk. Nem szólok többet, ő sem, de az ölelésünk valahogy szorosabb lesz, ringásunktól liftezni kezd a gyomrom. Nem tudom meddig csináljuk ezt, de egy idő után megunom, és felbátorodok. Hátat fordítok neki, keze ösztönösen lesiklik az oldalamon, átfogja a derekam. Felveszem a zene ütemét, és megmozdítom a csípőm, abban a pillanatban sziszegve tol el magától, arca megvonaglik egy pillanatra, s karon ragad.
- Elég Mira, visszaviszlek! - hangja ellentmondást nem tűrő, hisztizve cövekelek le.
- Nem akarok menni, bulizni akarok! Miért akarod elrontani az estém?! - újra dühös vagyok, idegesít.
- Nem tudod mit csinálsz! - vádol meg haragosan.
- Nem neked kell helyettem gondolkozni! - kiáltom, s ezzel valahogy sikerem is lesz. Arca megkeményedik, elengedi a kezem, és hátat fordít nekem. Elégedetten mosolyogva caplatok újra a pulthoz, hogy a sarokba söpörjem a gondolataim.
Mindig én voltam a makacs, hisztis, akaratos, de most inkább Ashton az. A hajnalhoz közeledve már nem tudom, ki vagyok én, csak szorongatom Luke kezét és vihogva rángatom magam után, miközben a göndör hajú fiú a vállán támogat kifelé. A többiek is dülöngélnek, de ők ketten képesek a testvéremet terelgetni. Oh, igen, mekkora szégyenek vagyunk mindketten, de főleg én, nőként ilyen részegnek lenni... De nem agyalok semmin, alig vannak gondolataim.
Bárcsak ez vigasztalna akkor is, amikor a wc fölött görnyedve az én komor exbarátom tartja a hajam, és engem is.
- Mondtam - motyogja alig hallhatóan, de nem szemrehányó. Felhúz, nekitántorodok a mellkasának, miközben lehúzza helyettem a wc-t majd a mosdókagylóhoz irányít és hideg vízzel megmossa az arcom. Vonaglok a karjaiban, majd hagyom, hogy megtisztítson, és kijózanítson egy kicsit. A fogmosópoharamba vizet enged, és az állam felbiccentve megitat. Félrenyelek, köhögve, prüszkölve tántorgok, rémülten ütögeti a hátam.
- Csak kicsi kortyokban - utasít, s újra megtölti a poharat. Tudom, hogy innom kell, nem tiltakozok. Sóhajtva teszi le a poharat, a falnak dőlve laposakat pislogok rá. Luke bezzeg nem hányt, csak bedőlt az én ágyamba, és már aludt is.
- Néha annyira kislány vagy még - motyogja, szája megrándul, miközben előrehajol és gyengéd puszit ad a homlokomra. - Jobban vagy?
Biccentek, laposakat pislogva nézek rá, látszólag nem igazán tudja, mit is kezdjen velem, én meg azt nem tudom, hogy ezzel az egész helyzettel mit kezdjek. Miért van itt egyáltalán, miért foglalkozik velem? Luke miatt lehet, hiszen a haverja testvére vagyok. Egy félkarnyi távolságra áll tőlem, bizonytalanul méreget, majd újratölti a poharat és ismét felém nyújtja, iszok néhány kortyot, aprókat nyelek tanulva az előbbi hibámból.

A falnak dőlve nyitom ki a pipereszekrény ajtaját, és egy bontatlan fogkefét halászok ki onnan. A látásom még mindig zavaros, remegnek a kezeim, csak a segítségével tudom kiszenvedni a csomagolásból a fogkefét, melyre aztán fogkrémet nyom. Próbálok úgy tenni, mintha itt sem lenne, mert lassan kezdek rájönni, hogy ismét hatalmas hibát követtem el. Kezét a hátamra teszi, megtart, míg kiöblítem a szám, nélküle valószínűleg a saját hányásomban fetrengenék most valahol.

- Gyere, pihenj most már - gyengéden szól hozzám, mintha csak egy fáradt kisgyerek lennék. Átfogja a vállaim és magával támogat kifelé, Luke kiterül az ágy egyik oldalán, és hangosan horkol. - Talán jobb lenne, ha nálam aludnál, most csak zavarnátok egymást, neki valószínűleg a reggele lesz kellemes.

- Nem - motyogom, kizárt, hogy nála aludjak. Bizonytalan léptekkel indulok az ágy felé, Luke magára húzta az én takarómat is, ruhában terül el az ágyamon. Máskor kizárt dolog lenne, hogy befeküdjek mellé, most viszont nem érdekel, megpróbálom lerúgni a cipőmet, de ez nem ilyen egyszerű most. Megbillenek, kicsi hiányzik, hogy elvágódjak, de akkor a hősöm újra ott terem, belőlem meg feltör a vihogás. 

- Pszt, maradj csendben! - utasít halkan, az ágy szélére ültet és letérdel elém, hogy fürge ujjaival kibontsa a szoros fűzőket és levegye rólam a cipőm. Kezem a számra tapasztva kuncogok, göndör tincsek táncolnak a homloka körül, felé nyúlok és elsimítom a szeméből. Nekem jobban tetszett röviden, bár most már egy kicsit megnőtt, és ezt szörnyen viccesnek találom, míg ő kihúzza magát és felemeli a fejét. Csalódottan ejtem az ölembe a kezeim, figyelem, hogy a bőröndömhöz sétál és felnyitja, egyenesen szembe néz a ruháimmal, a fehérneműkkel, és egy tamponos dobozzal is, de nem törődik vele, a ruhákat kezdi pakolászni, végül előhúz egy hosszú, fehér pólót. Kuncogok rajta, annyira borzasztóan röhejes, hogy a cuccaim közt turkál, és valahol mélyen úgy érzem, ez nem helyes, szégyenérzet támad fel bennem, de nem elég erős ahhoz, hogy az uralma alá kerüljön az agyam. 

- Öltözz át, aztán ígérem, hogy békén hagylak - nyújtja felém a pólót. Ismerős illata van, az arcomhoz húzva szagolok bele, és magamhoz szorítom. A rohadt életbe, mit műveltem?

Kigombolom a nadrágom, majd próbálok lábra állni, de sűrű köd fedi az egyensúlyérzékem, hisztizve lóbálom a lábaim, hátha lerepül rólam a szűk nadrág. Arcán vívódást látok, egy pillanatra behunyja a szemeit, nagyot sóhajt, végül ujjait óvatosan a nadrágom dereka alá csúsztatja, megemelem magam, és elnyílt ajkakkal figyelem, hogy kibújtat belőle. 

Szépen összehajtja, holott tudom, egyáltalán nem szokása ez, mindig én szedtem fel a földről az eldobált, gyűrött cuccait. Amikor visszafordul még mindig ugyanúgy ülök, karjaim olyanok, mintha zseléből lennének, képtelen vagyok leszenvedni magamról az inget és atlétát. Megdörgöli az arcát, melyen kiütközött a borosta, majd hozzám lép, lehúzza a vállamról az inget, ekkor derengeni kezd valami, és kapkodva próbálok lábra állni.

- Csak segítek - nyugtat meg, de nekem nem ez a bajom. Alig egy bugyiban és atlétában állok előtte, ő pedig milliószor látott már ennél kevesebb ruhadarabban is, és ez ijeszt meg. Letekintek a lábaimra, megszédülök, látott úgy, csinosan, és most így, ismét hányinger kerülget. - Mindjárt alhatsz - motyogja, ujjai megfogják a fekete anyagot, és az ajkamba kell harapnom. Leveszi rólam, észlelem, hogy felgyorsul a légzése, a fenébe is, hiszen jobban ismerem őt mindennél és mindenkinél. A fejemre húzza a bő, fehér pólót, belebújtatom a kezeim és máris jobban érzem magam, amikor újra eltakar az anyag, de nem lépek hátrébb. A fejét rázza, kezem a vállán pihen, csak egy ölelést akarok, ezzel valahogy megköszönve azt, hogy gondoskodik rólam, ehelyett viszont végleg felmondom a szolgálatot. A karjaiba rogyok, arcom a nyakához érintem, az ajkaim elnyílnak, és a merevség eltűnik a testtartásából, miközben a karjait a derekam köré fonva megtart.

- Ne haragudj rám - motyogom, homlokom a nyakához érintem.

- De, Mira, haragszom, mert felelőtlen vagy és meggondolatlan.

- Tudom - motyogom bűnbánón, közelebb húzódok hozzá - elszúrtam - suttogom, a hangom sírós lesz.

- Ne csináld ezt velem, Cica, kérlek! - szinte könyörög, fejét hátrabillenti és tekintetét a plafonra szegezi. - Nem tudod mit beszélsz, gyerünk, feküdj le.

- Hiányzol - az ajkamba harapok, egyszerre akarok nevetni, és sírni. Leültet az ágy szélére, lehúzza az én takaróm az öcsémről, s helyette eligazítja rajta a sajátját. Nézem, ahogy gondoskodik róla, és egyre inkább elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy én tényleg, igazán, amennyire csak lehet elbasztam mindent magam körül, kezdve azzal, hogy ellöktem magamtól a testvérem, majd kis kellékként tartottam ezt a fiút, míg neki tényleg fontos voltam. Miért csak most jövök rá erre? Miért csak most tudom megbecsülni azt az időt, amit boldogan töltöttünk együtt? 

Óvatosan lefektet, nem törődve a nyüszítésemmel és fészkelődésemmel betakargat, majd egy ideig még guggol az ágy mellett, elsimítja a hajam az arcomból.

- Számíthatsz rám - mondja, de én nem erre vágyok, nem ezt akarom hallani.

- Én nem hiányzok neked - motyogom, kinyújtom felé a kezem és megérintem az arcát, mély, éles lélegzetet vesz. - Megértem.

- De igen, hiányzol, nagyon, de te már nem az enyém vagy, és ennek így is kell lennie - elmosolyodik, de azt még most is tudom, hogy ez nem őszinte. 

Nem az övé vagyok.

- Adj egy esélyt - motyogom fojtottan, szemei elkerekednek, meglepetten túr a hajába.

- Nem, Cica - rázza meg a fejét, s én elfelejtek levegőt venni.

- Miért nem? - kérdezem sírósan, ajkaim elnyílnak a döbbenettől, egy könnycsepp siklik le az arcomon.

- Kérlek, kérlek, Mira, ne csináld ezt! - közelebb húzódik, az ágy szélére vonszolom magam és beletemetem az arcom a nyakába. Hangosan lélegzek, lehajtja a fejét, neki a homlokomnak, és egy ideig így nézünk egymásra. Ajkaim kiszáradnak, az alsót benedvesítem, míg ő remegve vesz levegőt, próbálok előrehajolni, ha megcsókolnám meggondolná magát. Akármennyire is elcsesztem, ő nem haragtartó, és valaha szeretett, adna egy újabb esélyt. - Ne, ne, ne, Mira, kérlek, nem akarom! - szigorúan néz rám, arcom a kezei közé fogja, nem engedi, hogy elérjek a szájáig. 

- Van valaki más, ugye? - nagyot nyelek, csalódottan hanyatlok a párnára, még mindig csorognak a könnyeim.

- Neked nem én kellek, boldog vagy, hosszú idő óta nem láttalak ilyen boldognak, mint Liam mellett - magyarázza, megenyhül a hangja, s én csak döbbenten pislogok.

Liam, egészen idáig egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy ő mekkora szerepet játszik az életemben, most viszont szinte megüt a felismerés. Liam, az ő pólóját viselem, az ő illatába temetkezek, nem Ashton lépett tovább, hanem én, vagyis eddig azt hittem, hogy továbbléptem. 

40.rész Bizonygatás

Sziasztok! :)
Először is elnézést, hogy most rakom ki a részt, tudom, mindig reggel szoktam, de sajnos nem tudtam időben befejezni, ezért most kerül ki. Igazándiból nem tartom olyan jónak, kicsit lapos lesz, igyekszem a közeljövőben beindítani az eseményeket. 

Nessa. xx

Az ajkamba harapok, az, hogy pontosan egy hét múlva újra látom nem teszi könnyebbé az elköszönést tőle, ugyanakkor édes, bizsergető izgalommal telít el. Felmerülhetne bennem a kétely, hiszen bevallotta, hogy az előző barátnőjét megcsalta, mégsem kételkedek benne egy cseppet sem. Az elmúlt rövidke 2 nap olyan volt vele, mint egy önbizalom növelő tréning, hiszen legalább százszor elmondta, milyen szépnek tart, de a szavain túl úgy éreztem, tényleg így gondolja. Ahogy néz rám, ahogy megérint, a karjaiban valóban szépnek érzem magam. Emellett azt hiszem, véglegesen elintézte, hogy ne akarjak megszabadulni tőle, nem mintha ez szándékomban állt volna azóta, mióta mindketten visszakerültünk a saját életünkbe.
Karjait körém fonja, állát megtámasztja a fejemen és egy ideig így állunk, arcom a pólójába temetve veszek mély levegőt, majd felnézek rá és viszonzom az arcán bujkáló mosolyt. Barna pillantásai bejárja az arcom, egyik kezével megtámasztja a fejem, másikkal az arcom cirógatja, az ajkaim elnyílnak, lábujjhegyre billenve kérek tőle csókot. Szája finoman tapad az enyémre, gyengéd, az arcomat és a hajamat simogatja, most jön rám a nyafogás amiatt, mert nem akarom hogy elmenjen. Elválik tőlem, ajkaim elnyílva maradnak, behunyt szemekkel dörgölöm az orrom az övéhez, mindketten kicsit összerezzenünk a kopogásra.
- Mr. Payne, az autó lent várja önt, ha kész van, indulhatunk! - az egyik testőrének a hangját hallom, kinyitom a szemeim és pillantásom a bezárt ajtóra szegezem.
- Még néhány perc, Bob! - kiált vissza, a férfi engedelmesen válaszol, majd eldübörög.
Mély levegőt veszek, a kezét szorongatom és nagyokat pislogva nézek fel rá, folyamatosan az alsó ajkamat rágcsálom, akarok mondani neki valamit, valami köszönetfélét, hogy eljött, és mert a védelmemre kelt. Seth tegnap reggel elhagyta a szállodát, felmondták vele a szerződést, soha többet nem kell látnom.
- Menj csak, nehogy probléma legyen - végigsimítok a haján, kezét az arcára vezetem és elmosolyodva megérintem a száját.
- Bárcsak jöhetnél - fejét belefúrja a hajamba és szoros ölelésben tart, mindkettőnkből sóhaj szakad fel. Mélyen belélegzem az illatát, majd nagy levegőt véve lépünk kicsit hátrébb. - Azt szeretném, ha szólnál, ha valami gond van, bármi, Mira, nem számít az sem, ha hülyeség, csak hívj fel és mond el, mindent tudni akarok rólad.
- Oké - az ajkamba harapok, vágyódva nézem az arcát. Elengedés helyett minél közelebb szeretnék kerülni hozzá, a hormonjaim úgy tombolnak, mintha egy tizenéves tinédzser fiú lennék.
Az állam alá nyúlva felemeli a fejem, eltűr néhány idegesítő tincset az arcomból, és egy ideig csak figyel. Gondolkozik valamin, de halvány fogalmam sincs, min, csak néz rám és tekintetével szinte értetlenül fürkészi az arcom.
- Vigyázz magadra, Cica! - mosolyog rám, ajkait a homlokomhoz nyomja, és hosszú ideig tartja ott.
Halkan hümmögök válaszul, arcom a nyakába temetem, mozdulatlanul állunk, élvezem a perceket, hogy a karjaiban lehetek.
- Mond meg a fiúknak, hogy puszilom őket - alig észrevehető sóhajjal húzódok hátrébb, a számat kis mosolyra húzom.
- Kikísérsz? - nyújtja felém a kezét, amit aprót bólintva elfogadok. A táskáját a vállára veti, ellenőrzi, megvannak-e a kulcsai és a telefonja, majd kilépünk a szobából.
A liftben a második emeletig egy idős, tekintélyt parancsoló hölggyel vagyunk, akinek a társaságában egy puszit sem merek adni az arcára, azután ketten maradunk, de tizenöt másodperc sem telik el, mire újra kinyílik a lift ajtaja a földszinten. A torkom összeszorul, szürke Audi áll az üvegajtó túloldalán, mellette Bob várja őt, az autó mögött lányokat pillantok meg transzparensekkel a kezükben, és fotósokat. Tehát valószínűleg nem adhatok majd neki egy utolsó csókot anélkül, hogy címlapra ne kerülne.
Vonakodó lépést tesz előre, önkéntelenül követem, az autó kinyílik előttünk és már kint is vagyunk a tűző napsütésben. Szeretem a napsütést, de most mit meg nem adnék azért, ha inkább a hűvös, légkondicionált szobában lennénk behúzott függönyökkel. Hunyorogva nézek fel rá, elutasítja, hogy Bob elvegye a táskáját, sikoltozás és fényképezőgépek kattogása, a fotósok bekiabált kérdései sértik a fülem, mialatt a semmiből rengeteg nagydarab ember bukkan elő a védelmünk érdekében.
- Menj csak - szorítom meg a kezét, és készülök elfordulni, de visszahúz.
Őt nem zavarja mindaz, ami engem feszélyez, nem lök a kocsi oldalának, vagy dob be a hátsó ülésre, de magához húz és gyengéden csókol néhány másodpercig, mire képes vagyok kizárni a rengeteg embert körülöttünk, és visszacsókolom. Végigsimít az arcomon, búcsúzásul ad még egy utolsó puszit a szám sarkába, majd kinyitom a szemem és nagyot nyelve kibontakozok az öleléséből.
- Pénteken találkozunk, Cica - vigasztal mosolyogva, szája megrándul, amikor egy folytonosan az arcomba lógó tincset a helyére igazít. A kezét nézem, szívem hevesebben kezd verni, odarepülök hozzá és számat az övére szorítom. Meglepetten öleli át a derekam, hangosan felnevet.
- Szeretlek, Liam - motyogom elnyílt ajkai közé. Mély levegőt veszek, már hosszú percek, talán félórával ezelőtt kellett volna beülnie az autóba és elmenni, én meg mindig csak itt szenvedek.
De kimondom, és ezzel leszakad valami a vállamról, ezúttal én mondom ezt utoljára, nem ő, és nem adok neki esélyt arra, hogy válaszoljon. Átverekedem magam a biztonságisok közt, akik csak Liam éles mordulása után jönnek rá, hogy talán utat kellene engedniük nekem. Az üvegajtó túloldaláról kísérem figyelemmel, hogy a táskáját bedobja az ülésre, majd vet még rám egy pillantást és az ujjait megpuszilva int felém mielőtt beszállna az autóba. Kezemet a szám előtt tartom néhány másodpercig, majd az üvegre nyomom, biztos vagyok benne, hogy a tenyerem nyoma ott fog díszelegni, de valamiért nem tud foglalkoztatni. Bob beszáll előre, és az autó lassan elindul, szinte az üvegre tapadva nézem, amíg el nem tűnik a szemem elől. Megint elment, és bár rossz érzésem van, tudom, elment már máskor is, és tessék, visszajött hozzám.
Először nem tudom, melyik államban vagyunk, de még azt sem, melyik kontinensen. A repülő ismerős puffanással érkezik a talajra, elhúzom az ablak elől a napellenzőket és hunyorogva nézek ki a lemenő nap fényeibe burkolózott repülőtérre. Holnap este ebben a városban adja az utolsó koncertet a 5SOS, mielőtt visszamennének Sydneybe a tényleges zárókoncertre, amin nem lehetek majd ott, mert éppen a franciákat fogom az ujjaim köré csavarni. Én elmegyek a koncertjükre, és Luke eljön az enyémre, ami 2 nap múlva lesz, mindez azért fontos csak, mert így rövid időre újra kisajátíthatom magamnak az öcsém, és nem leszek egyedül, nem kreálok majd ijesztő összeesküvés elméleteket. Sms-t küldök a fontosabb személyeknek, ami magába foglalja Niallt és Liamet, az öcsémet, és anyát, majd a telefonom a farzsebembe süllyesztem. Néhányan várnak rám, egy kisebb tömeg az, de nem olyan sokan, mint az egyébként várható, így kivételesen szánhatok időt a dedikálásra, mialatt háromszor rezzen meg szinte egymás után a telefonom.
Sóhajtva dőlök hátra a piros Renault Lattitude puha ülésén, és megnézem az üzeneteket. Luke csupán rövid, tömör "ok" válaszra méltat, míg először Liam, majd Niall is biztosít róla, hogy később felhív. Fejemet az ablak felé fordítom, a mellettünk elsuhanó autókat, és a járókelőket szemlélem, tulajdonképpen mindig ugyanaz történik ilyenkor. A reptérről a szállodába megyünk, mely előtt rengetegen várnak rám, ilyenkor vagy engednek megállni, vagy nem, egészen 2 nappal ezelőttig a lepakolás után jött az edzés, most viszont nem tudom mi lesz, talán egyedül lemegyek majd a szálloda edzőtermébe. Most is minden így történik, engedik, hogy megálljak néhány percre, s amilyen gyorsan csak tudom aláfirkantom az orrom alá dugott papírokat, megölelgetem a lányokat, a biztonságisoknak ellentmondva, s bosszantva őket mindenkivel képet készítek, aki szeretne.
Kissé fáradtan, mégis feltöltődve lépek be a szobámba, nem nagyon nézek szét, franciaágy uralja a szobát, a szekrények elé már lepakolták a bőröndjeim, minden túlzottan steril, de az tetszik, hogy a megszokott bézs, vagy vörös színek helyett a királykék és a mélybarna dominál. Csak ledobom a kistáskám az ágyra, és már épp kibújnék a magassarkú cipőmből, amikor megpillantom a zongorát az ággyal szemben a jobb sarokban. A számban összefut a nyál, lerúgom a cipőmet és leülök a székre, végigsimítok a gyönyörű hangszeren, felnyitom, és lenyomok egy billentyűt. Végigfut a hideg a karomon, nem is tudom megmondani, mikor zongoráztam utoljára, a gitáromon is elég rég játszottam. kézbe. Az egyik kottát a kezembe veszem, tekintetem végigfuttatom a darabokon, majd kinyitom Vivaldi Négy évszakánál, s a tavasz első tételéhez lapozok. Ujjaimat megropogtatom, élvezettel nyomom le a billentyűket, majd kihúzom magam, és a művet kezdem játszani. Az arcomon mosoly ül, mindig is imádtam zongorázni, de jó ideje nem volt rá lehetőségem, és most úgy érzem, az elkövetkezendő néhány napban nagyon sokat fogok itt tölteni a szabadidőmből.
A szemeim lehunyom, feleslegesen van előttem a kotta, egyáltalán nem figyelek rá, valami oknál fogva minden darab, amely egy kicsit is tetszik megmarad a fejemben. A tavasz vidám dallama után Bach "Marcello" darabját kezdem játszani, nem én döntök, a kezem irányít és az elmém egy nagyon mély, eldugott zuga uralkodik el fölöttem.
Nem veszem észre, hogy nyílik az ajtó, semmit sem veszek észre, amíg a darab végére nem érek, s halk taps kíséri ezt. Megpördülök a széken, a menedzserem áll az ajtóban és elégedetten méreget, nem tudom, miért, de zavarba jövök, a hangszerek és köztem mindig nagyon belsőséges kapcsolat volt, ebből kifolyólag nem szeretem, ha néznek, miközben játszok.
- Mira, az autóban hagytad ezt - nyújtja felém a füzetem, melynek látványára a szemeim teáscsészényire kerekednek, elmarom a kezéből és a zongorára dobom, végigcsúszik rajta, de megmentem, még mielőtt lezuhanna, és szétszóródnának a papírok.
- Köszönöm - mosolyom grimaszba torzul, a tekintetéből tudom, hogy elolvasta a szövegeket.
- Úgy látom, ontod magadból a dalokat az utóbbi időben - jegyzi meg, s nagyot nyelve bólintok - szeretném majd alaposabban átnézni őket, és elküldeni a kiadónak a megfelelőket.
- Micsoda? - rebegem meglepetten, elnyílt ajkakkal. - Szerettem volna megmutatni párat a zenei producernek, de nem volt hajlandó megnézni őket.
- Most hajlandó lesz, néhány dalod különösen tetszik, folytasd csak a munkát velük, hamarosan nem lesz szükséged dalszövegírókra - büszkén paskolja meg a vállam, a döbbenettől sokkosan aprót bólintok. - Jó tett neked a nyaralás, és hogy megismerted Liamet - biztató mosolyt villant rám, nem emlékszem rá, hogy ő korábban is ilyen volt-e velem, vagy csak mostanság.
- Christian! - szólok utána mielőtt kimenne - A zongora...
- A szoba hangszigetelt, játssz csak rajta nyugodtan - barátságosan biccent, majd becsukja maga után az ajtót.
A zongorára dőlök, karom alatt a billentyűk érdekes hangokat adnak ki, eluralkodik rajtam az idegesség és az izgatottság egy furcsa keveréke. Kiadhatnék egy lemezt csak a saját dalaimmal, de a füzetben lévő majdnem összes dal Liamről szól, akarom én, hogy ő is hallja ezeket? Azonnal tudná, hogy róla van szó.
A telefonom rezegni kezd a zsebemben, Niall úgy időzít, mintha csak tudná, hogy most beszélnem kell vele. Az egyik közös képünk a hívóképe, de ennek nézegetése helyett rögtön felveszem.
- Hű, Mackenzie, de gyorsan felvetted! - nevet bele a fülembe, hangjára azonnal mosoly szökik. - Mi újság?
- Niall! - lelkendezek, az arcomra széles mosoly szökik.
- Mira! - vinnyogja hasonló lelkesedéssel, másodperceken át csak nevetve örülünk egymásnak. - Mesélj nekem!

- Egyszer volt, hol nem volt, ahol a kurta farkú malac túr...
- Semmiféle kurta farokról nem akarok hallani - magyaráz közbe, míg én harsányan felnevetek - Boldog vagy, Mackenzie?
- Igen - hümmögök, lehajtom a fejem, aléltan túrom hátra a hajam.
- Rángassam ki belőled a szavakat, vagy hajlandó vagy magadtól is beszélni? - kérdezi, s a válaszom ismét csak kuncogás. - Te egy vihogós liba lettél! - vádol meg felhördülve.
- Mire vagy kíváncsi? - uralkodok a vidámságomon, szélesen mosolyogva türtőztetem magam.
- Van valami, amiről tudnom kellene? - látom magam előtt, ahogy felvonja a szemöldökét, s tűnődve húzza el a száját.
- Lehetséges most, hogy videóra váltsunk? - kérdezem, mert látni szeretném az arckifejezését is.
- Aha - válaszol lelkesen, szinte egyszerre váltunk át a videó telefon opcióra. Mindkettőnk arcán széles mosoly ül, amikor megpillantjuk egymást. - Milyen szép vagy, Mira! - jegyzi meg kedvesen. Megfordul a fejemben, hogy talán Liam parancsolta meg neki, hogy bókoljon többet, végül elvetem az ötletet.
- Köszi - rámosolygok, kicsit visszafogottan. - Mennyit tudsz?
- Liam amint visszajött letámadott azzal, hogy miért nem szóltam arról, mit művelnek veled. Mit mondhattam volna neki, nem tudtam, hogy ez ennyire borzasztóan komoly. Mármint... elcsesztem, azt hittem, megoldod egyedül, mert ezt mondtad nekem - bocsánatkérően, fájdalmas ártatlansággal néz rám, majd nem sokkal később elkomorul. - Megérdemelt volna még néhány ütést!
- Ne erőszakoskodj, annyira nem te vagy - elmosolyodok, feszülten biccent és a hajába túr.
- Legközelebb, ha bármi ilyen lesz nem fogok tétlenül ülni! - figyelmeztet, engedelmes bólintásom látva újra elmosolyodik. - Van valami, amiről tudnom kellene, Mackenzie? Liam szokatlanul szűkszavúan mesélte el a programotokat - az arcom pírba borul, kíváncsiskodva hajol bele a kamerába.
Fejem a tenyerembe ejtve kezdek nevetni, eltakarom vörös, égő orcáim. Tudom, hogy tudja, és Istenem, akármennyit is tud rólam, az annyira ciki! A barátjáról van szó, bizonyára ezerszer többet tud róla, mint én, és mi van, ha Liam is mond neki dolgokat? Talán mindkettőnk szemszögéből tud majd mindenről. Szükségem lenne egy rendes barátnőre, akivel vihogva kibeszélhetném Liamet, nem pedig ilyen "ez megőrült" kifejezéssel ráncolná a kusza szemöldökét a nevetésemre, és pirospozsgás arcomra.
- Nem hinném, hogy tudnod kell róla - nevetek rá, korábbi kifejezése helyett mosolyogva fürkész.
- Boldognak tűnsz - jegyzi meg, szeretetteljesen néz bele a kamerába.
- Boldog vagyok, Niall - visszamosolygok rá, arckifejezése ismét változik.
- Jó ezt hallani és látni, még ha ilyen messze is vagy.
- Elmondtam neki - bököm ki, egy hosszú tincsem az ujjamra tekergetem.
- Mit mondtál el? - ráncolja a homlokát. Néha olyan borzasztó lassú a gondolkodása.
- Hogy szeretem - bököm ki alig hallhatóan, szája kissé tátva marad.
- Mit?
- Szeretem - ismétlem, nagyokat pislogok rá. Olyan hihetetlen ez? Szeretem, nincs mit bonyolítani rajta, szerelmes vagyok belé.
- Tudom, de... kimondtad? Hangosan, hallotta?
- Többször is - az ajkamat harapdálom, kábultan pislog nagyokat. - Hallotta, igen, válaszolt is.
- Hű, a minimum, hogy virágot küldtök nekem azok után, hogy összehoztalak titeket, és most elparancsoltam hozzád - arcán széles, elismerő vigyor ül megjátszott önelégültséggel.
Hálásan pislogok rá, valami oknál fogva nem jön a nyelvemre semmi csípős megjegyzés.
- Egyébként valamiben a véleményedre vagyok kíváncsi - tekintetem lesütve kezdem piszkálni a telefontokom.
- Állok rendelkezésedre bármiben! - vágja rá lelkesen, látszik rajta az öröm, mert bízok benne.
- Nem nagy dolog, csak egy kicsit mégis tartok a reakcióktól. Írtam néhány dalt az elmúlt hetekben, ma pedig a kocsiban felejtettem a füzetem. A menedzserem megtalálta, és elolvasta őket, most pedig azt akarja, hogy elküldjük őket a kiadónak. Lehetne egy saját dalos lemezem, de a dalok többségének Liamhez van köze, félek a reakciójától - az egyik gyűrűm piszkálom az ujjamon, Niall arca egyszerre meglepett, és csodálattal teli.
- Mira, vannak saját dalaid, gondolom tudod, milyen jó érzés, amikor egy stadionnyi ember üvölti veled a szöveget - válaszul kissé elmosolyodva bólintok, hiszen igaza van. - Liam miatt teljesen feleslegesen aggódsz, dagadni fog a mellkasa a büszkeségtől - egymásra nevetünk, annyira szeretném, ha itt lenne.
- Hiányzol - sóhajtok fel, szája picit megrándul, de mielőtt válaszolhatna megcsörren a telefonom, Liam az.
- Menj csak, szerintem most jött fel a konditeremből, majd beszélünk később - megértően mosolyog rám, vonakodva nézek a telefonomra. Napok óta kicsit elhanyagolom Niallt. - Menj, Mira! - parancsol rám nevetve, a telefonom abbahagyja a csörgést.
- Tud várni - bizonygatom, mire haragosan húzza össze a szemöldökét.
- Nem, nem tud. Kérlek, menj, már zavarsz!
Nevetve rázom meg a fejem, rendeződnek a vonásai és már szépen kér.
- Pénteken veled akarok lenni - közlöm, szemei felcsillannak, lelkesen bólint.
- Majd osztozunk rajtad - vigyorog szélesen. Tényleg annyira, annyira hiányzik hogy megöleljem, együtt nevessünk valamin, beszélgessünk, hiányzik az a boldog, elégedett kisugárzása. - Te is hiányzol nekem, Mackenzie, de most már húzz el!
- Szia - mosolygok rá lágyan, ugyanígy néz vissza rám egy kamerán keresztül Amerika másik feléből.
- Én is szeretlek ám, Mackenzie - jegyzi meg halkan, az ő szeretetteljes pillantása ezerszer másabb, mint Liamé, de ugyanolyan sokat jelent.
- Én is téged - válaszolok halkan. Elköszönünk, majd a telefonom újra vad csörömpölésbe kezd, ezúttal már felveszem, mialatt integetve elköszönök Nialltől.
- Hahó Mr. Türelmetlen, rosszkor hív, épp egy másik hímnemű társaságában élvezem ezt a csodálatos délutánt - búgom saját belátásom szerint szexin.
- Mi? - válaszol döbbenten, halkan kuncogni kezdek.
- Niallel videóchateltem, ne haragudj - nevetem el magam, tincseim az ujjaim köré csavargatom.
- Velem is - kéri kissé gyerekes hangon.
- Ráérsz? - kérdezem eldőlök az ágyon, élvezettel simogatom meg a mélykék ágytakarót.
- Rád - az ajkamba harapok, meglepően, zavaróan szerelmesen viselkedünk egyre nyálasabbak leszünk, és nem tudok ez ellen semmit se tenni. Nem is biztos, hogy akarok. Leteszi, döbbenten pislogok egyetlen másodpercig, majd videófelkérést kapok. Hirtelen felülök, ujjaimmal vadul kifésülöm a hajam, megpaskolom az arcom, majd elfogadom.
Lélegzetem néhány pillanatra eláll, arca kissé kipirult, izzadt, és nem visel pólót.
- Lélegezz - jegyzi meg felettébb poénosan, barna szemei mohón méregetnek.
- Egy pillanatra mintha éreztem volna a szagod is - fintorodok el, hogy leplezzem a zavarom. Hangosan nevetni kezd, erre a hangra édes borzongás fut végig rajtam. - Én is mennék kondizni, de ti férfiak feltartotok.
- Kérlek, küldj majd egy képet, miután végeztél - elképedve nézek rá, úgy tűnik, nem poénkodik, száját perverz mosolyra húzza.
- Payne! - eltakarom az arcom, nevetve lesek ki a tenyereim mögül.
Ártatlan mosolyra húzza a száját, nagyokat pislog, mint egy ártatlan gyerek. - Ne fantáziálj rólam!
- Kicsit későn szólsz - sunnyog el egy mosolyt.
- Jézusom! - elveszem a kezeim az arcom elől, a fejemet rázva nézek rá. - Minden rendben volt az úton?
- Terelj csak, szerintem is szükséges  - először nem esik le amit mond, majd ismét felnevetek. - Igen, mondjuk meglehetősen nagy volt a csend, és unatkoztam. Te is rendben megérkeztél, mikor lesz koncerted?
- Holnapután - kínoz a felismerés, hogy hiába nyúlok a képernyőhöz, nem tudok elsimítani a haját a homlokából, és a mellkasát sem érinthetem. - Reggel megérkeznek a fiúk, este pedig koncertet adnak.
- A fiúk? - kicsit felvonja a szemöldökét, neki is az jut eszébe, ami nekem, Ashton.
- Igen - hümmögök, és észrevétlenül Luke felé terelem a témát.
- Nem fura, hogy az ikred is ilyen életet él? Együtt nőttetek fel, és még a szakmában is osztoznotok kell - eltűnődök a kérdésén. Szeretem benne, hogy nagyon sokszor elgondolkodtató kérdéseket tesz fel, és őt tényleg érdekli a válaszom.
- Régen talán zavart, de most... Nem is tudom, nem gondolkoztam még ezen. Nem igazán mozgunk egy stílusban, meg amúgy is, eddig elfért két Hemmings is egy szakmában.
- Tudod min gondolkoztam, Cica? Te kőkemény rock dalokkal indultál az X-Factor selejtezőin, hogy lett belőled ez? Ne érts félre, mert tényleg hihetetlen vagy, kimagasló az egész szórakoztatóiparban, de megnéztem rólad néhány amatőr koncert videót. Tüllös szoknyákban és bodyban ugráltál, de tegnap megint más voltál. Rock dalok helyett inkább R&B és Pop jellemez, ezt te akartad, vagy ilyenné tettek? - csupa érdeklődéssel és kíváncsisággal néz rám, kusza gondolataim vadul próbálom egy egésszé varázsolni.
- Azt hiszem, a kettő közt. Nem így indítottam, de hosszú ideig nem voltam képes használható dalok írására, a kiadó viszont leszerződött velem. Dalszövegíróktól kaptam a Lights szövegét, és egy demót a hanganyaggal. Mire kézhez kaptam, már megvették, és ha akartam se változtathattam volna a döntésen, kellett egy dal, és ez elindított. Jobban érzem magam, ha bakancsban, szakadt nadrágban, és kockás ingben dobálhatom magam Luke női alteregójaként és énekelhetem a 80%-ban szexről szóló dalaikat, de már ez a stílus is az enyém. Nem tehetem meg, hogy egyik napról a másikra rózsaszín tüllfelhőből tetovált, festett hajú rocker leszek, de lassan talán ötvözhetem a kettőt, ezen vagyok jelenleg - hagyom, hogy az ujjamra tekert tincsem lehulljon, és újra szögegyenesen csatlakozzon a hajtömeghez.
- Eszméletlen dögös lennél úgy, ahogy mondtad - fakad ki, szemeim kissé elkerekednek. Már megint ez a szó, dögös.
Válaszra készülök, de úgy tűnik, ez a nap tele van meglepetésekkel. Az ajtóm olyan erővel csapódik ki, hogy ijedtemben megugrok és eldobom a telefont, ám robbanó gránát helyett Michael Clifford, hátán Calummal használja landolásra a testem, miután a nevemet ordítva száguldanak be.
Hangosan felnyögök, kiszabadítom a testem alá szorult lábaim, úgy terülök el alattuk, mint egy palacsinta.
- Mira! - kapálózva elérem a telefonom, nyögdécselésem hisztibe csap át. Csak röhögnek, miközben partra vetett halként vergődök alattuk. - A picsába már, engedjetek el, seggfejek! - üvöltöm, amennyire tudom átdobom magam a másik oldalamra és ütést mérek a vihogó Calum vállára.
- Szálljatok már le róla, marhák! - Luke a megmentőm, lerángatja őket rólam, felemelem a telefonom, ezzel kissé megnyugtatva pánikrohamba esett barátom.
- Szia Liam! - köszönnek kísérttetiesen egyszerre. 

Ülőhelyzetbe tornázom magam, Liam tekintete egy ideig gyilkos, majd Calum vihogására ellágyul.
- Ne öljétek meg a barátnőmet, kérlek! - Luke arrébb dúrja az ágyamon fetrengő fiúkat, hosszú karjait körém fonja és gyermekies puszit nyom a hajamba.
- Mit kerestek itt? - fordulok kicsit felé, megpuszilom az arcát, mire elfintorodik.
- Ennyire ne örülj nekünk - grimaszol, majd elneveti magát. - Miattad kicsit hamarabb jöttünk, a tesókámmal akarok lenni - elmosolyodok, Liam arcára is mosoly kúszik, majd oda is fagy.
- Nem is zavarok, legyetek csak együtt - megrándul az ajka, próbál mosolyogni, de annyira nem megy neki.
- Nem zavarsz - mosolyog rá Luke, kíváncsian hajol előre, kérdezni akar valamit, de Liam a szavába vág.
- Megyek, lezuhanyozok, este beszélünk még, Cica! Szeretlek - hangja magabiztos, kicseng belőle a valódi szeretet, de mégis valamiért más. Beszélni akarok még vele, de a fiúk rosszkor rontottak be, és attól félek, emiatt megsértődött.
- De most... - felpattan, bár még nem nyomja ki a kamerát, elkeseredetten, kicsit megbántódva köszönök el - én is szeretlek, Liam.
Visszamosolyog rám, ugyanakkor mégis ott bújkál valami a tekintetében. Int, majd a telefonom képernyője elsötétedik, ezzel együtt pedig Michael heves magyarázásán, és Luke szeretgetésén túl szinte megszúrja a fülem Ashton hangja.
- Szia Mira - a fejemben azonnal összeáll a kép, engem túlságosan lefoglalt Liam, aki valószínűleg már látta őt. Az egész hirtelen lelépés és a szeretetének furcsa, látványos megnyilvánulása Ashtonnak szólt. Megmerevedek Luke karjaiban, egy részem elönti a csalódottság, amiért Liam ilyen gyerekes, ugyanakkor eszembe jut, hogy legutóbb egész nyugodtan viselkedtek egymás közelében, és ahogy kezdem törni a fejem rájövök, akkor vevő voltam Liam minden mozdulatára, és csak azon gondolkoztam, szegény Ashnek milyen lehet ezt nézni. Nem tűnt fel, hogy talán szándékosan csinálja, hogy bizonygassa, az exem orra alá dörgölje, hogy most már az övé vagyok.

39.rész Gránát

Sziasztok!:) 

Az előző részhez viszonylag sok kommentet kaptam, amit nagyon köszönök nektek, hiszen számomra minden kis szó tőletek rengeteget jelent. Boldog vagyok, hogy tetszenek a részek, és szeretitek a blogot!:)

Igazából, most nincs semmi mondandóm, talán annyi, hogy a részek eddig is, és továbbra is csütörtökönként érkeznek, nem szerdán. Telefonról publikálom őket és ez valamiért bezavar a dátumnál, amit javítani fogok.

Sok puszi nektek!

Nessa. xx

~Mira Hemmings~

Lehajtom a fejem és elfojtok egy mosolyt, képtelen vagyok koncentrálni, amíg ő néz. Egyedül ül a stadion jobb oldali szektorában és a tekintete szinte lyukat éget a testembe, miközben próbálok figyelni a koreográfusomra, és megcsinálni ugyanazokat a lépéseket és mozdulatokat, amiket már egy ideje minden este teszek. Igazából nem értem, miért kell minden egyes koncert előtt átvenni azokat a lépéseket, amik már beleégtek a tudatomba, hiszen a színpad is ugyanaz, nem kell változtatni a koreográfia egyik részén sem. De így sem panaszkodhatok, és most meglehetősen élvezem a táncot, jobban beleélem magam, mint egyébként szoktam a próbákon, mert érzem a tekintetét, és jó érzés magamon tudni. Valahogy a szexiség nekem sosem ment, legalábbis a pályafutásom kezdetén meglehetősen sok gondot okozott az ilyesféle mozgás, most viszont ruganyosan guggolok, mozgatom a csípőm ritmusra, és kecsesen emelgetem a lábaim a hatalmas sarkú cipőmben. A zene elég hangosan dübörög, az én dalaim szólnak, de most nem kell énekelnem, csak a mozgásomra figyelhetek, és mindig mosoly árad szét az arcomon, amikor óvatosan felpillantva látom, hogy milyen arcot vág és fészkelődik a helyén. 

- Rendben, Mira, ma kivételesen jól ment - dicsér meg mosolyogva Kaitlyn, a már korábban említett koreográfusom, és elismerősen dörzsöli meg a hátam. 

Persze, hogy jól ment, mert hetek óta először vagyok boldog, nem nehezedik rám a nyomás, hogy ennek végeztével mehetek Sethez, aki majd tudatosítja velem ismét, hogy kövér vagyok. Nem, ennek végeztével azt csinálok majd, amit akarok, egészen délután 4-ig, amikor elkezdenek felkészíteni a koncertre. Mosolyogva fogadom a dicséretet, majd a színpad széléig botorkálok, leülök rá, és leszenvedem a kényelmetlen, lábaimat erősen tartó csatos cipőt, helyette belebújok a kényelmes szandálomba, s ez idő alatt Liam is megjelenik. Megtámaszkodok a karjaimon, s a lábaimat lóbálva figyelem, ahogy közeledik felém, a nadrágja jócskán lecsúszott a csípőjéről, fehér pólót visel, és a derekára kötött egy kockás inget. Nekem szoknyában is melegem van, ellenben ő a lábain barna bakancsot visel, és ami a legmeglepőbb, hogy a maga kicsit lógós stílusával - amit egyébként nem kifejezetten nyerné el a tetszésem - iszonyú dögösnek találom.

Felé nyújtom a kezeim és az ujjaink összefonódnak, mialatt mosolyogva lép hozzám. Felbillentem a fejem és megérintem a haját, s a mozdulata elé sietve finoman megcsókolom a száját. Mindketten elmosolyodunk, meghúzza a hajam, amire válaszképp a hasába könyökölök, és a világ egyik legédesebb nevetését hallom a fülemnél. 

- Mond, hogy most már elmehetünk - húzódik el tőlem, és szinte könyörögve néz a szemembe.

- Azért legalább egy kicsit megpróbálhatnád leplezni, mennyire untad az egészet - vágok sértődött arcot, majd alsó ajkam lebiggyesztem.

- Ellenkezőleg - hüvelykujjával megérinti az ajkam, majd egy tincsem a fülem mögé tűri. - De ha még 10 percet kell ott ülnöm és nézni amit csinálsz...

Kuncogni kezdek, megérintem borostás arcát és mosolyogva nézek a szemébe, hihetetlen, hogy ez az ember egyszer az őrületbe kergetett engem. 

- Élvezted, ugye? - húzza össze játékosan a szemeit, pillái mögül méreget.

- De még mennyire! - vigyorodok el, majd lehuppanok a talajra, és eligazítom magamon a ruháim.

A kezét nyújtja felém, és az ujjainkat egymásba fonjuk, lépdelés közben ezt nézem, és a karján lévő tetoválásokat. A karja körülbelül háromszor olyan vastag, mint az enyém, és izmos, tenyerében eltűnik az én törékenynek ható kézfejem, és ez egy kicsit megnyugtat. Talán az emberek ha látnak engem mellette nem gondolják azt, hogy mennyivel jobbat is találhatott volna. 

- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni? - húz kicsit közelebb magához, átfogja a vállaim és megpuszilja az arcom, melyet a mellkasához érintek.

- Ha téged nem zavar, hogy egy fél testőrgárda vonul utánunk, felőlem mehetünk - mosolygok rá, ugyanakkor a szívem kicsit megdagad a javaslatától. Nyilvánosan akar mutatkozni velem, és teljesen átlagosan csak sétálni szeretne. Turné alatt nem igazán van időm arra, hogy megnézzem a várost, ahol fellépek éppen, és igazából talán ha lenne időm egyedül akkor sem mozdulnék ki. Így viszont a szívem repdesni kezd, és különös izgatottság lesz úrrá rajtam, pedig csak arról van szó, hogy egymás kezét fogva járkálunk kicsit a városban, semmi extra, de talán pont ez benne a különleges. Otthon sétálgathatok, nem vagyok akkora attrakció, mint más helyeken, csakhogy nagyon ritkán teszem meg, és nagyon hosszú ideje senki nem fogta így a kezem. Csak nézem összefonódó ujjainkat a napszemüvegem mögül, egy ideig autóval megyünk, hogy ne a stadionnál kezdjük a sétánkat, mert rövid időn belül valószínűleg egy kisebb tömeg közepén találnánk magunkat. Indianapolis csodálatos város, ahogy a legtöbb város, ahol eddig jártam. Egy parkban kötünk ki, egy ideig görcsösen próbálok tudomást sem venni a minket lemaradva követő emberekről, majd valahogy sikerül kizárni őket, és tulajdonképpen minden mást is.

- Nem igazán magyaráztad el tegnap, hogy mit keresel itt - emelem fel a fejem, mutatóujjával feljebb tolja a napszemüvegem az orromon, és kissé elmosolyodik.

- Nem voltam a legjobb passzban én sem, éppen hangpróbán voltunk, amikor kicsit kiakadtam magamra. Niall leült mellém és azt mondta, hogy lépjek le, mert nem csak nekem van szükségem rád, hanem neked is rám. Nem értettem, de nem mondott semmit, szóval repülőre ültem, és idejöttem - kicsit megvonja a vállát, mintha ez teljesen természetes lenne, utazzunk át Dél-Amerikából Észak-Amerikába, nem nagy dolog, tényleg. 

- Hiányoztál - motyogom, fejem picit a vállára hajtom, lelassítja a lépteinket, végül megállít, és magához ölel. - Akkor a legjobban, amikor nem is beszéltünk.

- Egy idióta vagyok - sóhajt fel, beletúr a hajamba és erősebben szorít magához. 

- Az vagy - jelentem ki, felnézek, és megnyugtatóan mosolygok rá - de megbeszéltük, hogy együtt leszünk bosszantó seggfejek - nevetek fel, és kezeim közé fogom az arcát. 

- Te nem igazán viselkedsz ennek megfelelően - vág grimaszt, majd megfogja a kezem és a szájához emeli.

- Mert te igen, Mr. Szétszedlek, ha ránézel a barátnőmre? - cukkolom, fejemet kicsit oldalra döntve nevetek rá.

- Ne emlékeztess arra a rohadékra - felhősödik el a tekintete, tenyere erősebben simul a csípőmre. 

- Igazából nagyon meghökkentő volt amit tettél, leginkább azért, mert az öcsémen kívül senki nem verekedett még miattam - az alsó ajkamat harapdálom, túlságosan szókimondó vagyok néha. Lehajtom a fejem, hagyom, hogy a hajam az arcomba hulljon, de mielőtt ez megtörténhetne felfogja a tincseim a karjával, és a vállam mögé simítja. 

- Sokkal többet érdemelt volna - száját egy vonallá préseli, majd hosszan kifújja a levegőt és megrázza a fejét. - Még legalább négy ütést, a srácok nevében is egyet-egyet.

- Milyen erőszakosak vagytok - jegyzem meg, s újra megvillantom a fogaim, ezzel kicsit ellágyítva az arckifejezését és haragos pillantását.
Nem igazán értem mit motyog, pillantásom elvarázsolja néhány szaladgáló kisgyerek, mosolyogva figyelem őket, a saját gyerekkorom jut eszembe. Lassan tovább andalgunk és a gyerekek helyett ismét a kezeinket tanulmányozom, hihetetlen, hogy itt van, fogja a kezem, minden hihetetlen ami az elmúlt napban történt velünk.
- Szólnod kellett volna erről az egészről - rázza meg kicsit a fejét, magához húz és puszit nyom a fejemre. - Fogalmam se volt róla, hogy mennyire kiborultál, és nem a legjobb érzés tudni, hogy valami oknál fogva nekem nem mondtál semmit az elmúlt hetek ezen részeiről.
- Tudtam, hogy ha elmondom, kiakadsz, és nem akartalak bajba keverni.
- Bajba keverni? - szemöldöke megemelkedik, érdeklődve figyeli az arcom.
- Mostanság minden velünk van tele, már nem annyira, mint korábban, de még mindig előszeretettel beszélnek rólunk. Ha idehívlak, és kiderül, hogy miért jöttél, akkor bajba sodorlak - magyarázom, s magamban azt gondolom, jobb lett volna sötétebb napszemüveget felvenni.
- Az legyen az én problémám, és megnyugtatlak, az érdekel a legkevésbé, ha arról beszélnek, hogy kiálltam a barátnőmért, és megütöttem egy seggfejet - homloka ráncba szalad, a távolba néz és úgy andalgunk tovább.
Megpuszilom az arcát köszönetképp arra, amit mondott, és mert szeretem ezt csinálni. Jó érzés hozzáérni, birtokolni, tudni, hogy ezt rajtam kívül senki nem teheti meg akármilyen híresek is vagyunk. Átöleli a vállam és arcát az enyémhez érinti, kuncogva simulok hozzá, borzasztó jó érzés így lenni vele, egyszerre teljesen átlagosnak és gondtalannak érzem az életem, mintha este nem koncertet kellene adnom, hanem hazamenni a lakásomba, vacsorát csinálni, és egész este a tévé előtt feküdni vele, pedig ez ennél sokkal bonyolultabb.
A folyóparton kötünk ki, a hűs későnyári szellő folyton felkapja a szoknyám, melyet muszáj leszorítanom, és így nem tudom fogni a kezét.
- Mesélj a turnéról - kérem, nagyokat pislogok rá. Minden vágyam látni őt, őket a színpadon, természetesen díjátadókon láttam már őket, de semmikor máskor. Nem tudom, hogyan robbannak be a színpadra, hogyan köszöntik a közönséget, van-e koreográfiájuk, táncolnak-e, olyan őrültek-e, mint amikor csak együtt vannak.
Egy padra ülünk, a telefonján lelkesen mutogat képeket és videókat, közben hadarva zúdítja rám az élményeit, az arcán széles mosoly ül, imádja amit csinál.
- Remélem, Európában megnézel minket egyszer - a hajamat fonogatja, majd az ujjaival szétszedi kissé ügyetlen munkáját.
- Mindenképp, már most veled mennék! - vigyorgok, elmosolyodva húz magához és puhán megpuszilja a szám.
- Ha lehetne, vinnélek is. Az első európai koncerteden számíts arra, hogy Niall az első sorból fog integetni neked - halkan elneveti magát, csillogó szemekkel nézek rá. Egyszerűen gyönyörű, tökéletes, hibátlan, nem tudom, korábban is így gondoltam-e rá, vagy csak most jön elő belőlem minden. Az ölébe mászok, meglepetésként éri és nevetni kezd, majd karjait szorosan fonja körém és újabb puszit nyom az arcomra.
- Alig várom - mosolygok rá, játékosan piszkálni kezdem a pólóját. - Tegnap nem is hívtam, teljesen elfelejtettem.
- Szerintem megérti - villant rám huncut mosolyt, a fejem tetején kezdi rendezgetni kusza tincseim. - Hiányzik neked?
Halkan hümmögök, arcom belefúrom a pólójába és úgy válaszolok.
- Szörnyen.
Nem válaszol, egy ideig én is hallgatok és a mellkasához simulva bámulok a távolba, a csodás fák és bokrok felé, a tiszta gyepen egy lány a kutyájával játszik. Felnézek rá, a kutyát figyeli, ám a szája felfelé húzódik amikor lenéz rám.
- Ugye tudod, hogy... - kezdem, de mutatóujját a számhoz érinti és int a fejével, hogy ne folytassam.
- Tudom, Cica. Nem hinném, hogy lenne okom kételkedni benned, és örülök, hogy Niall a barátod, szükséged van valakire, aki olyan, mint ő - elmosolyodok, aprót bólintok, s a lélegzetem kicsit megremeg, amikor kifújom a benntartott levegőt.
- Fura, hogy most ezt mondod, és néhány hete még vitatkoztunk emiatt - csak miután kimondom jövök rá, hogy nem kellett volna, és legszívesebben leharapnám a nyelvem.
- Néhány hete még sem magamban nem voltam igazán biztos, sem benned, vagy legalábbis abban, hogy mit érzel pontosan - lehajtja a fejét, a tenyerembe apró köröket kezd rajzolni, mintha zavarban lenne. - Nem csak neked nehéz távol lenni, nekem is, mert magamat ijesztgetem.
- Amikor nem veszed fel a telefont arra gondolok, hogy valaki mással vagy - fogd be Mira, fogd már be!
Az arca megrándul, nem torzul dühbe és még csak egy kicsit haragosnak sem látszik, de a szája sarkában bujkáló mosoly eltűnik, képtelen vagyok bármit is leolvasni már az arcáról, kifejezéstelen lesz.
- Én is - motyogja, a lélegzetem visszatartva figyelem, miközben beszélni kezd. - Vagy amikor alig beszélünk, és hirtelen lerázol az jut eszembe, hogy biztos eleged van, és nem vagyok más, csak egy plusz teher számodra. Rettegek tőle, hogy kicsúszol a kezeim közül, vagy elszúrok valamit, ami miatt te fogsz kidobni.
Figyelmesen hallgatom, nem tudom, volt-e valaha ilyen őszinte beszélgetésünk, vagy egyáltalán beszéltünk-e ilyen nyíltan arról, amitől félünk, a kapcsolatunkról. Néha feljön köztünk a farm, szívjuk egymás vérét az ott kicsúszott meggondolatlan mondatokkal, felemlegetjük a vitáinkat, de igazán komolyan sosem beszéltük ezt meg, ahogy azt sem, mi lehet a következménye a meglehetősen hasonló életünknek, és a folyamatosan köztünk lévő távolságnak.Valahogy ennek az egésznek az elején ebbe egyikünk se gondolt bele igazán, és most, hogy fülig szerelmesen az ölében ülök jut el az agyamig, hogy meglehetősen kevés esélyünk van arra, hogy ebből bármi igazán komoly legyen.
Belegondolok, hogy Ashtonnal is 2 évig együtt voltunk így, és végül nem is igazán a távolság szedett szét minket, de az akkor is más volt. Ash ausztrál, gimnázium óta tudom, hogy ki ő, később a házunk garázsában püfölte a dobokat, ő a gyerekkorom része volt, az életem része.
- Hülyék vagyunk - motyogom, a számat kis mosolyra húzom és egyszerűen kizárok a fejemből mindent, ami azt mondja, hogy nekünk nincs jövőnk. Eddig is ezt tettem, ezután is ezt fogom, még ha csak lehetetlen álmokba ringatom magam, akkor is.
- Az könnyen megeshet - mosolyog rám, hüvelykujjával végigsimít az arcomon és magához húz. Roppant meglepő, hogy eddig még senki sem szólított le minket, senkinek nem tűnt fel, hogy kik vagyunk, de nem panaszkodok emiatt, sőt. Ujjaim rövid hajába túrnak, magam is tudom, hogy mohó vagyok, de nem érzem zavarban magam emiatt, ha mások megtehetik, hogy nyilvánosan csinálják ezt, akkor mi is, semmivel sem különbözök a többi 20-21 évestől. Jó, talán néhány dologban mégis, de ebben pont nem.

Nehezen mondom ki, sokkal nehezebben, mint korábban, mégis úgy érzem, most van itt az ideje, most vagyok kész rá, hogy a kérdezése nélkül mondjam ki.
Nagyon halkan motyogom, de a szemébe nézek, és minden betűt, minden fonémát komolyan gondolok.
- Szeretlek.
A szó ott lebeg kettőnk közt, az ajkai elnyílnak, homlokát az enyémnek dönti, nagyot nyelek. Kimondtam, magamtól mondtam ki, és nem érzem hibának.
A kezét szorongatom, már nem tudok a szemébe nézni, akaratlanul is lesütöm a tekintetem.
- Megfordult a fejemben, hogy csak azért mondtad, mert kiszaladt a számon a kérdés - vallja be halkan, az állam alá nyúl, és finoman felemeli a fejem. Elkaphatnám a pillantásom, de nem teszem, mindig is elég bátor és őszinte voltam, főleg vele, most is az leszek.
- Akkor nem tartanánk itt - billentem oldalra a fejem.
- Valószínűleg - mosolyog rám, szemei csillognak, mialatt végigsimít a számom. - Csak hallanom is kellett, nem mindig biztosak a megérzéseim, de azt hiszem, kivételesen jól működtek.
Az ajkaim szárazak lesznek, mint a homok,  gyengéden simít végig az arcomon és csillogó tekintettel fürkész.
- Én nem mondok ilyet csak úgy - motyogom halkan, s lopva az arcára pillantok.
- Ahogy én sem, Cica. Nem hittem volna, hogy képes leszek kimondani, pláne nem hamarabb, mint te, de szeretlek, és tényleg így van.
Gyengéden, biztatóan mosolyog rám, nem támadom le és nem ugrok rá, pedig legszívesebben azt tenném. Az arcom a nyakába fúrom és belélegzem az illatát, a legjobb illat, a legjobb érzés, ami elszorítja a mellkasom és megdobogtatja a szívem. Az örökkévalóságig tudnék az ölében maradni, tökéletesen érzem magam a karjai közt gubbasztva, a meleg napsütésben, ahogy a lágy szél fújja a hajam és a város forgatagát mindez elnyomja. Senkinek nem tűnik fel, hogy kik vagyunk, elveszhetünk az átlagosság érzésében. 

- Miért hiszed azt, hogy elszúrhatod? - mutatóujjával eddig a tenyeremen írt le köröket, most ez megáll a mozgásban, és legszívesebben ismét leharapnám a nyelvem amiért hagytam kibukni ezt a kérdést a számon.

- Mert egyszer már elszúrtam - motyogja, arcát belefúrja a hajamba és megpuszilja a fejem, érezhetően erősebben húz közelebb magához. 

- Mit tettél? - nézek fel rá, tekintete egyenesen az enyémbe mered, ajkait erősen préseli össze. Ideges, talán haragszik is rám, de egyszerűen most nem tudom megakadályozni, hogy ne tegyem fel a kérdéseim. Mindent tudnom kell róla, hogy úgy érezzem működhet ez köztünk.

- A lehető legjobban megbántottam azt az embert, akit szerettem - végigsimít az arcomon, tincseim az ujjai köré kezdi tekergetni, nem néz a szemembe.

Nem tudom, mire gondol, tisztában vagyok vele, hogy miket tud mondani dühében, mert én is pont ilyen vagyok, de ahogy Ashton is hosszú ideig megbocsájtott nekem mindent, könnyen lehet, hogy az én elődöm is ezt tette. Az agyam vadul jár azon, mi fájna nekem a legjobban, majd az ajkamba harapok a felismeréstől, s félve kiejtem:

- Megcsaltad? 

Az utolsó másodpercig imádkozok azért, hogy megdöbbenve, felháborodva tiltakozni kezdjen, ehelyett aprót bólint és lesüti a tekintetét. Kissé megmeredve ülök továbbra is az ölében, ugyanakkor a feminista énem is felszabadulni készül és rázúdítsa a véleményét erről, de nem én vagyok a megcsalt fél, és semmi közöm az egészhez, én akartam tudni, megtehette volna, hogy sosem mondja ezt el nekem.

- Miért? - mozgolódni kezdek, megkockáztatom, hogy kicsússzak az öléből, de ezt megakadályozza és mindkét karját a derekam köré fonja. 

- Ha észnél vagyok, nem teszem, de egy ideje amúgy sem működött a kapcsolatunk, a bandának viszont ment a szekere bőven és azt hiszem, mindannyiunk fejébe szállt egy kicsit a siker annak ellenére, hogy korábban folyamatosan azt mondogattuk, megakadályozzuk, hogy bármelyikünkkel is ez történjen. Bulizni voltunk, nézd Mira, az tényleg egy rettenetes időszakom volt és egyáltalán nem vagyok büszke rá, részeg voltam, és szívtam is, valahogy összeakadtam egy kicsit rámenősebb lánnyal, ennyi kellett. Ha részeg vagyok több minden felszabadul bennem, és nem voltam boldog, az a lány meg ott volt, és az agyam helyett a testem irányított - megrázza a fejét és zaklatottan a hajába túr, egy ideig döbbenten pislogok, majd megérintem az arcát, elhúzom a kezét a hajától és helyette én érintem meg a rövid tincseket. Kicsit meghökkenve tapasztalja ezt, azután megfogja a kezem és a szájához húzza, ujjaimat finoman széthajtogatja és megcsókolja a tenyerem. 

- Sajnálom - suttogom, és közelebb húzódok hozzá. 

- Csak az én hibám, elmenekültem a problémák elől, és elbuktam - figyelmesen nézem az arcát, a távolba mered, majd lehajtja a fejét és homlokát az enyémnek támasztja. 

Hibáztathatnám, nekieshetnék, de nem én vagyok az az ember, aki nyugodt szívvel hánytorgathatná fel másoknak az ilyesmit, nem rúgok belé, mert én is épp elég hibát követtem el a múltban, és máshogy, de én is tönkretettem egy kapcsolatot úgy, hogy az életemnél is jobban szerettem Ashtont. 

- Nem tenném meg újra, sosem. Szeretném elfelejteni azt az időszakot, és azt is, ami utána volt, egészen addig, míg le nem dobtak minket a farmon. Tudom, hogy mire gondolsz, és esküszöm, nem tenném ezt veled soha, Cica - homlokát az enyémnek feszíti, talán nem szándékosan, de így nyomatékosítja a szavait, és tudom, hogy igazat mond. Nem számít, mi történt, mennyit hibázott, mi ketten mindent tiszta lappal indíthatunk.

- Tudom - puha, buja csókot nyomok a szájára, amit mohón igyekez viszonozni, de nem engedem tovább. - Én bízok benned, Liam, erre talán már rájöttél. 

- Köszönöm - motyogja, és ebben a szóban benne van minden, tudom anélkül, hogy megkérdezném mire gondol. Csak egy pillantás, és tudom, hogy megköszöni, hogy most itt vagyunk, hogy nem ítélem el, és esek neki, a tegnap éjszakát, mindent. 

- Ne hibáztasd magadat - felé fordulok, az arcát fürkészem, közben gyengéden simogatom a haját a fülénél, és érintem az arcát.

- Oh, nagyon sokáig nem is magamat hibáztattam - száját keserű mosolyra húzza, szemei összeszűkülnek - hanem mindenki mást, leginkább a lányt, és vele együtt minden nővel előítéletem voltak, ezért beszéltem veled úgy, ahogy. Miután Sophie kidobott úgy vigasztalódtam, ahogy a legtöbben teszik, és senki nem mondott nekem nemet, ahogy az a lány sem, pedig tudta, hogy barátnőm van. Vonzottál, azt hittem te is pont olyan vagy, mint ők, csakhogy te ellenálltál, ennek ellenére is bebeszéltem magamnak, hogy nem különbözöl attól a lánytól, pedig milyen nagyot tévedtem.

- Nem tévedtél, Liam - nyitom nagyra a szemeim. Magam ellen beszélek, de legalább nem hagyom, hogy hülyeségeket hitessen el magával rólam. - Igazad lett.

- Tudom milyen részegen hülyeséget elkövetni, Kicsim, és én provokáltalak ki akkor is, de te más vagy, igazán más - megcsókolja a nyakam, lábaim kicsit felhúzom és felsóhajtok. Nincs igaza, nem teljesen. - Egyszer már elkövettem ezt a hibát, és megtapasztaltam milyen egy teljesen jogosan dühös, sértett lány, és nem akarom ezt tenni senkivel sem még egyszer. Egyszer elszúrtam, Mira, de ha nem szúrom el, akkor most minden más lenne, lehet, hogy valami rehabilitáción fetrengenék, és te sem lennél itt nekem. Kaptam egy második esélyt veled, és ezt nem fogom elszúrni, nem hagylak kicsúszni a kezeim közül.

A szám tátva marad, levegőt is elfelejtek venni, eltökélten és magabiztosan néz rám, míg én teljességgel megenyhülten támaszkodok a mellkasának, kenyérre lehetne kenni. Soha nem hittem volna, hogy fogok még valaha ilyet hallani valakitől, hogy valakinek valaha szüksége lesz rám, aki bennem lát majd egy új esélyt. És azt se hittem volna, hogy én valaha fogom még érezni ezt. Korábban a halálra idegesítésének ellenére ő volt minden, amire vágytam, amit akartam attól a pillanattól kezdve, hogy először megcsókolt, ő volt minden, amit akartam, de úgy hittem, nincs rá szükségem. Néhány nappal ezelőttig foggal-körömmel küzdöttem az érzéseim ellen, nem akartam, de szükségem volt rá, most pedig kiegyenlítődik a kettő, mert ő minden amit akarok, és amire szükségem is van. 

Vele lenni kellemes, megnyugtató, gondtalan, csak sétálunk a parkban, majd a folyóparton, kiprovokálom, hogy botladozva fogócskázzunk a vízparton. Visongva menekülök előle, majd hagyom, hogy beérjen, nevetve görnyedek össze a karjaiban amikor elkap és a levegőbe emelve megpördül velem, majd el-elakadó lélegzettel bámulunk egymásra, és a járókelők ellenére a lehető legnyálasabb romantikus filmbe illően esünk egymásnak. Vele akarok maradni egész nap, amíg csak lehet, de hív a munka, és 4-kor indulnunk kell a stadionhoz. 

Évek óta a lámpaláz szikrája sem ütötte fel a fejét, a színpadon megnő az önbizalmam, az csak az enyém, én irányítom, uralom, most viszont elszorul a torkom, mert ő is látni fog. Az ember azt hinné, már semmi sem hozhat zavarba, de jelenleg ez az egyetlen nagy dolog, amivel Liam nincs tisztában, ezt a Mirát nem ismeri túlzottan. Amikor legutóbb egy színpad mögött álltunk éppen hisztit rendeztem miattuk, összvesztem az öcsémmel, majd Ashtonnal. Most ez teljesen más, zavarban vagyok, míg ő izgatott, kezeiben a telefonját forgatja, megörökít mindent. Niallnek is ez a mániája, talán ez valami 1D szindróma.

Nem mond semmit, ezzel megkönnyíti a dolgom, csak egy puszit nyom a homlomra, majd az ölelésébe von és az ajkaink egészen rövid időre találkoznak. Felállok a rámpára, amely a színpadra emel majd, tekintetemmel végigkövetem őt, ahogy elballag, hogy elfoglalja a helyét. Életemben először a koncertem nem a rajongóimról szól elsősorban, hanem róla, mert szinte ezrek közt is érzem az ő tekintetét magamon. Minden dal az övé, és az ihlet a színpadon kap el, a farmon is írtam róla dalokat, de azokat többnyire a harag szülte, és nem is csoda, hogy a menedzsment nem volt rájuk kíváncsi.

A koncert után a karjaiba vágódok, majd kifogásként az öltözőbe menekülve szedek elő néhány papírt és egy tollat. Szántom az egyenetlen, ferde sorokat, a fejemben megszülteik a dallam, a klip, és ez párhuzamos az emlékeimmel.

- Cica - hallom, hogy kopogtat, de ennek ellenére rögtön benyit, a papírt megfordítva csapom az asztalra - mit csinálsz? Azt hittem lassan már elkészülsz, és mehetünk. 

- Ihlet - villantok rá feszült mosolyt, a papírt összehajtogatom és a jelentéktelenségét bizonygatva ellököm. Homlokráncolva figyeli, majd közelebb lép és becsukja az ajtót.

- Úgy elrohantál, nem is tudtam elmondani, hogy mennyire fantasztikus voltál - nagyokat pislog, végigsimít a derekamon és megpuszilja a szám. - Annyira dögös.

Most először mond ilyet nekem, eddig mindig gyönyörűnek, szépnek, csinosnak nevezett. Liam néha olyan, mint egy arrogáns seggfej, máskor mintha egy üzletember lenne, ezt ötvözi a bunkósággal, gyerekes viselkedéssel és hülye beszólásokkal, mindezekkel együtt mégis olyan, mintha egy Jane Austen regényből lépett volna ki, és tökéletes így. Nem tudom, hova zuhanhatok még, hogy mennyire mélyen képes beszippantani egy olyan manipuláló személyiség, mint Liam, de határozottan, fizikailag is érzem, hogy minden csak most kezdődik el köztünk. Nem titok, hogy szeretem, minden hülyeségével, idegesítő szokásával, a szemöldök vonogatással és meggondolatlanságával. A fenébe, igen, szeretem, és az érzéseimet a tenyereiben hordozza. Rajta múlik, hogy mit tesz velük, és rajtam, hogy én mit az övéivel, és ez olyan, mintha két gránátot tartanánk. Egy rossz mozdulat, és mindkettőnknek vége, még akkor is, ha csak az egyik sérül. 

38.rész Csak te

Sziasztok! :)

Egy ideig borzasztóan élveztem a rész írását, tényleg, ömlöttek belőlem a szavak, aztán Mira szemszögének az elején kezdtem megakadni, és azt hiszem, ez világosan látszik is. Végül átküzdöttem magam a holtponton, de már kevésbé tetszik annyira, mint az elején. Azért remélem, nektek tetszeni fog, és még amit mondani szeretnék a történettel kapcsolatban az az, hogy a tervezett 50 résznél talán valamivel hosszabb lesz. Úgy gondolom, kicsit elhúztam néhány dolgot, ami miatt amit szeretnék, az nem fog beleférni a további 12 részbe, de ki tudja.

Nessa. xx

~Liam Payne~

Megfogom a kezét, mellyel végigsimít az arcomon, és belenézek csodálkozva csillogó szemeibe. Az autó hangtalanul suhan végig az utakon, és hirtelen nem is tudom, Amerika melyik államában tartózkodunk éppen, csak elveszek abban a tekintetben, ami mohón pásztázza az arcom.

- Mit keresel itt? - kérdezi hozzá nem jellemzően halkan. Ajkaim a tenyeréhez nyomom, és élvezettel sóhajtok fel, amikor ismét végigsimít borostás arcomon, kezét a nyakam felé vezeti. A körmein egyszerű francia manikűr van fehér virágokkal mintázva, eltűnődök azon, hogy neki még a keze is milyen gyönyörű. A vörös szőnyegen más énekesnők, színészek kezeit megfigyelve láttam már meglehetősen furcsa alkotásokat, sokkal inkább karmokként funkcionáló színes műkörmöket rajtuk mindenféle mintákkal, ellenben az ő körmeit nem csúfítja el semmi műanyag, kerekre vannak reszelve, hosszúságuk pont megfelelő, és a zselés lakkot is ízlésesen vitték fel rá. A körmeiről folytatott fantáziálásomat megszakítom azzal, hogy kicsit megrázom a fejem, és elmosolyodva érintem meg az arcát. 

- Téged? - mosolygok rá, zavartan pislogva kapja el a tekintetét és lehajtja a fejét. Kezeit az ölébe ejti, és én értük nyúlok.

- Szép kis találkozás - mondja kissé komoran, nagyot nyelve.

Nem tudok mit válaszolni, a dühöm egy része abban a pillanatban párolgott el, hogy megcsókoltuk egymást, de mélyen bennem ott fortyog minden, és a szavak visszhangot vernek a fejemben. Miránál tökéletesebb nőt még nem láttam, és nem tudom felfogni, hogy mondhat neki valaki ilyeneket, és ami a legjobban aggaszt, hogy talán ő elhiszi ezt. Eszembe jut, hogy mennyire kiborult, amikor a legutóbbi találkozásunkkor benyitottam fürdőszobába, hogy hülye csíkokról magyarázott, és amíg én majd felfaltam combjainak, és kivillanó hasának látványát, ő mélységes undorral vizsgálta magát a tükörben.

- Felejtsd el - rázom meg a fejem, még én magam sem tudom, mire értem ezt pontosan. Csak annyit tudok, hogy most itt vagyunk, együtt, és nem kell ilyeneken rágódnia, de úgy tűnik, nem fogadja ezt meg. Nem érdekelnek a szállodájánál állomásozó fotósok és riporterek, viszont van ott néhány rajongó, akik már az én látványomra is sikoltozni kezdenek, aztán kisegítem Mirát a kocsiból, és a hangzavar felerősödik. A semmiből bukkan fel az én két testőröm, és csapódik a törékeny lány mellé még négy, és szinte tolni kezdik az épület ajtaja felé, de Mira makacsul lecövekel, a kezemet szorongatva pillant rám, ebből az egyetlen kis gesztusból tudom, mit szeretne. Hiába rohannak le engem is, a testemmel védve irányítom a rá várakozó kis csoportok felé, cserébe megcsodálhatom az arcára kiülő széles mosolyt. A lányok lelkesek, pont olyanok, mint a mi rajongóink, szinte csodálva nézik őt, és láthatóan nekem is örülnek. Nem engedem senkinek, a nálam 100 kilóval nehezebb és másfél méterrel magasabb testőröknek sem, hogy bármit is megparancsoljanak neki, türelmesen várom, hogy végezzen, lefotózom őt a rajongóival, és ő is engem, a kezünk egyszerre jár a papírokon, majd mosolyogva köszönünk el.

- Nem is tudom, mikor tehettem ezt meg - sóhajt fel, miután belépünk a liftbe. Megnyom egy gombot, és fejét a mellkasomnak döntve ölel át, mikor elindulunk felfelé. Végigsimítok a haján és megpuszilom a feje búbját.

- Csak megvédeni akarnak.

- Tőlük nem kell - arcát beletemeti a pólómba. Egy kicsit mégis kell, de ezt nem mondom ki, mert tökéletesen tudom, mit érezhet.

Ujjain forgatja a kulcsot, amivel kinyitja a szobájának ajtaját, a világ akármelyik részén vagyok, a szállodai szobák mindig nagyon hasonlóak, ugyanolyan berendezés, ugyanolyan francia ágyak, ugyanolyan nagy, a városra nyíló ablakokkal. Ezt most mégis olyan különlegesnek látom, és a mellkasom kissé összeszűkül, ha a legutóbbi közös szobára gondolok. Beletúr a hajába, kezéről lerázza a kócos tincseket, amelyek abban a pillanatban visszacsúsznak oda, ahol korábban voltak.

Táskáját leteszi a bőröndje mellé, lerúgja a cipőjét, majd felém fordul, és elmosolyodik, de ez már nem az a mosoly, ami kint elöntötte az arcát.

- Liam, én... Köszönöm, amit tettél! - beleharap az alsó ajkába, elkeni a szájfényét és vakítóan fehér fogai is kissé rózsaszínek lesznek. - Nem is tudom, meddig bírtam volna még hallgatni ezt - a fejét rázza, majd megdörzsöli az arcát, és hirtelen végtelenül kimerültnek látom őt. Niallnek igaza volt, szüksége van rám, és nem szólt róla, hiába mondtam, hogy egyetlen szavába kerül és itt vagyok, ha kellek.

- Miért nem szóltál?

Dühönghetnék emiatt, de az semmire sem vezetne, és belátom, hogy erről a kimerültségről talán én is tehetek, mert hülyeségeken veszekedtem vele, és én is felemeltem a hangom. Abban a pillanatban megfogadom, hogy soha többé nem teszem ezt. 

- Mit kellett volna mondanom? - lehajtja a fejét, rengeteg haj zúdul az arcába és takarja el előlem. - Végül is sosem mondott hülyeséget, csak nem vagyok hozzászokva az ilyen őszinteséghez.

- Te hallod amit mondasz? - nézek rá hitetlenkedve, hozzá lépek, és felemelem a fejét. Az arca kipirult, ajkai megremegnek, ezzel együtt valami újra fellobban bennem, a kezem ökölbe szorul. - Mert ekkora hülyeséget még életemben nem hallottam, főleg nem tőled! 

- Látom amit látok, és tudom, hogy igaza volt mindenben, én csak...

- Te csak? Csak mi? - a fejemet rázva fogom kezeim közé az arcát, próbálok keresni valamit a tekintetében, amiből rájöhetnék, hogy igazából csak viccel, de nem, komolyan gondolja. - Tudod én mit gondolok? Hogy a seggfej edződ helyében én térden csúsztam volna utánad! El ne merd hinni egyetlen szavát se, Mira, és ne beszéld be magadnak, hogy igaza van, mert nincs! 

- Nem számít - rázza meg a fejét - nem értheted.

- Megértem, ha elmondod - ajkait szorosan préseli össze, nem néz a szemembe. - De akkor is tudom, hogy nincs igazad. Nem értem a nőket, és főleg nem azt, amiket néha te mondasz magadról, mert én nem azt látom, én gyönyörűnek látom mindened, mert az vagy - megcirógatom az arcát, eltűrök néhány tincset, és a szemébe nézek. - Miért nem hiszed ezt el?
Megrázza a fejét, tekintetét ismét lesütve kezd halkan beszélni.
- Mert tudom, hogy milyen voltam, és most milyen vagyok - ujjai észrevétlenül marnak bele a combjába, megfogom a kezét, és az enyémmel együtt a derekára simítom.
- Én emlékszem, milyen voltál, megdöbbentően vékony, csontos, a lábaid kis pálcikák. Ezerszer jobban tetszel így, és odáig vagyok minden nem létező zsírpárnáért rajtad - homlokom az övének támasztom, rámosolygok, s ő egy ideig csak kissé döbbenten vizsgál, mintha nem hinné el, hogy előtte állok, majd a lábujjaira billenve megcsókol. Akkor mintha elszakadna valami, ami eddig észrevétlenül ott feszült köztünk, az a kis bizalmatlanság, ami a múltbéli hülyeségeim miatt alakult ki. A fejem megszédül egy pillanatra, de igazán nem is tudom, hogy mitől van, a rendszertelen levegővételtől, vagy a közelségétől. Csinos ujjai megmarkolják a pólóm, észrevétlenül hátrálunk, miközben lehuppanok az ágy szélére az ölembe emelem. Nem is gondolkozok, talán ő sem, az ösztöneink eluralkodnak rajtunk és talán ez bizonyítja igazán, hogy minden szavam igaz volt. Megőrjít, odáig vagyok érte, imádom, akarom.
De tudom, hogy egyszer már bajba sodort vele ez az érzés, akkor hagytam magamon túlnőni az ösztönöket, most viszont ő nem csak egy lány, akivel szórakozgathatok, ő A Lány. Viszont amikor elszakadnék tőle beletúr a hajamba és visszahúz magához, pillanatokon belül már mindketten fekszünk. Mira fokozatosan enged egyre közelebb magához, de ez most valahogy nem olyan, mint legutóbb, kapkodó csókjai csak annyiban változnak, hogy lelassul, de ugyanolyan mohó, és csinos kis körmei megérintik a hátam, amikor felfelé húzza a pólóm. Elszakadunk egymástól, míg áthúzza a fejemen, ez az a pillanat, amikor egy mély levegőt kell vennem, és amikor a tekintete az enyémbe fúródik. Az oldalán fekszik és kissé kipirult, a jó döntések hozása pedig egyszeriben már nem tűnik olyan vonzónak. De ha azt akarom, hogy  barátnőm legyen, akkor igen is muszáj alkalmazkodnom hozzá mindenben, mert megtehetném, hogy az ujjaim köré csavarjam és elérjem amit jelenleg akarok, de akkor talán elveszítem, és ezt nem kockáztatom meg.

~Mira Hemmings~

Eszembe jutnak a gondolataim arról, hogyan akarok érezni iránta ilyen helyzetben, hogy mennyire veszettül szerelmes akarok lenni. A pillantásunk találkozik, ajkait elnyitva piheg és barna szemei szinte elnyelnek engem, lehunyom a pilláim, az elmúlt hónapok szinte végigpörögnek a fejemben attól kezdve, hogy először hozzám szólt odáig, hogy most elmondta, milyennek lát engem. Luke is eszembe jut, hogy tudná, ha Liam csak szórakozna velem, és Niall, hogy valószínűleg ezt ő sem hagyná. De a rohadt életbe is, miért kell gondolkoznom azon, helyes-e amit érzek? Akár helyes, akár nem az, szeretem, szörnyen szerelmes vagyok belé annak ellenére, hogy néha gyerekesen viselkedik, hogy bunkó, és egy igazi seggfej. Ma neki esett Sethnek, mert az bántott engem, élő műsorban ordította ki, hogy az ő barátnője vagyok, és nem is egyszer suttogta a fülembe azt a szót, mit akarok még? Semmit, egyáltalán semmit, csak érezni, hogy amit mondott nem hazugság, hogy a "szeretlek" szó nem csak egy felfújt lufi, amit néha a kezembe nyom.

A fejemben egyetlen egy dolog van még, ami fölött nem suhanhatok el. Muszáj bezárnom az ajtót, és elhúzni a függönyöket, mielőtt bepánikolok. 

Kezem a mellkasára helyezem és arrébb tolom, fürgén hagyom el az ágyat és rá sem nézek, míg el nem fordítom a kulcsot. A kattanással viszont minden kicsit valóságosabb lesz, lehunyom a szemeim és mélyen belégzek. Kész vagyok én arra, hogy lásson? Lássa a hasam, a combjaim, mindent? Talán én utálom magam, de ő valamilyen indokolatlan oknál fogva épp ellenkezőleg van ezzel kapcsolatban. Fogalmam sincs honnan, de tudom, hogy nem hazudik nekem. 

Elhúzom a bézs színű sötétítőket és kizárom a lemenő nap egyre halványuló fényeit, a félhomályban magabiztosabbnak érzem magam. Már nem az a lány vagyok, aki fesztelenül mászkált fehérneműben, aki hagyta, hogy ilyen képeket készítsenek róla, szükségem van a sötétségre ahhoz, hogy levetkőzzek. Hogy a pólómmal együtt a gátlásaim is ledobjam, elfelejtsem az utálatot magam iránt, ne számítsanak a combjaimon lévő zsírpárnák, és képes legyek bemutatkozni neki, megnyitni a lelkem.

Átfogja a derekam, a tekintete egészen máshogy hat így, homlokát az enyémnek támasztja és hallom, érzem, ahogy belélegez. 

- Mit művelsz? - megérintem a vállát, a mellkasát, és az arcát. Nem tudom, mit kellene válaszolnom neki, most először nem tudok semmit sem mondani, semmi csípőset nem vághatok hozzá, mint amikor nem tudok normális választ adni. Csak ott akarom folytatni, ahol épp voltunk.

Lehunyom a szemeim és elmosolyodva intek a fejemmel, nem tudom, egyáltalán fogalmam sincs, mi lesz ebből.

- Rosszul cselekszel, Cica, ne hagyd ezt megtörténni. 

- Tudom, milyen amikor rosszul cselekszem - rámosolygok, az arcáról színtiszta hitetlenkedés sugárzik vissza rám.

- Honnan tudod, hogy nem csak kihasznállak, és átverés az egész? Bármelyik pillanatban darabokra törhetem a szíved, ha akarom - hiába pislog fel rám szinte rémülten, beszél maga ellen, nem tudja megváltoztatni az érzéseim.

- Engem te nem tudsz átverni - az ajkamba harapok, az ölében tart, az ölelése teljességgel ellent mond a szavainak. - Kihasználtál valaha, vagy megtennéd ezt velem?

Hosszú, sötét szempillái az arcára borulnak, behunyt szemekkel rázza meg a fejét. 

- Nem - a hangja alig több egy leheletnél, de tisztán hallom.

Minden valaha szőtt összeesküvés elméletemet a porba döngöli ezzel, és ezernyi kérdést épít fel bennem, ezek most mégsem számítanak, az egész lehetetlen közös múltunk nem több, mint egy szórakoztató, bosszantó próbálkozás arra, hogy megóvjuk magunkat egymástól, de nekünk még ez sem ment soha.
Kiszabadít a kényelmetlen helyzetemből azzal, hogy a hátamra fektet. Valahogy az, hogy egymással szemben ülve vitassuk ezt meg, nem tetszik. Még mondana valamit, amivel lebeszélhetne, végül csak végigsimít az arcomon, és a száját apró, huncut mosolyra húzva lehajol. Kételkedhetnék, de igazából ez a kis mosoly semelyikre nem hasonlít azok közül, amiket a farmon kaptam, nem provokatív vagy öntelt, csak egy mosoly. Azt hinném, a kis beszélgetésünk, és hogy felálltam megtöri a hangulatot, de néhány csók, néhány véletlen, futó érintés, és újra tökéletesen előidézzük. Egyetlen másodpercig még gondolkozok, Ashton jut eszembe, a szakításunk, hogy szánalmasan azt hittem, sosem leszek képes újra szeretni valakit, most pedig itt vagyok, bebizonyítottam magamnak, hogy de, tudok szeretni, jobban is, mint azt bárki hinné. Az ajkamba harapok, amikor lassan lefelé kezd kúszni orrával feltolja a pólóm és a kivillanó fehér bőrömre egy lágy csókot nyom. Beletúrok a hajába, ujjaival finoman becsúszik az anyag alá és átfogja a csípőm, fölém hajolva édes csókokat pihentet a számon, a mellkasom hevesebben emelkedik attól, hogy lassan felhúzza a pólóm. Lehunyom a szemeim, ez idő alatt az arca már nem árnyékolja be az enyém, puha száját a köldököm fölött érzem, majd a csípőmön valahol a nadrágomban félig eltűnő tetoválás körül. Már nem érdekelnek a hízási csíkok a csípőmön, és a fontosságát kezdi elveszíteni a hasamon lévő zsírpárna. Tudom, hogy holnap érdekelni fognak ezek, de most a zavarom valahogy sikerül leküzdenem azzal, hogy csillogó szemeit figyelem, melyek mohón járnak végig rajtam mialatt gyengéden kibújtat a pólómból. Egyáltalán nem foglalkozik a csíkokkal a csípőmön, a homályban talán nem is látja őket, míg óvatosan, szinte rajongva érinti meg a hasam, majd visszatér a számhoz. Nehéz megfogalmazni mi történik, az idő valahogy lelassul és olyan, mintha az egész világon csak ketten lennénk, nincsenek zavaró hangok, fények, felesleges gondolatok és problémák, csak mi ketten.

Tágra nyílt szemekkel követi végig a kezem útját lefelé a mellkasán, ujjait végighúzza a kézfejemen, mialatt kissé elpirulva motozok az övcsatja körül. Száját édes mosolyra húzza, szórakoztatja a zavarom, és amikor felpillantok rá a szemöldökét cinikusan felvonja, ez nevetésre késztet. Az ölébe húz, már nem is tudom mikor nevettem valamin csak úgy, homlokát az enyémnek dönti és végigsimít az arcomon, fejét kissé hitetlenkedve rázza meg, majd az állam alá nyúlva megcsókol. A nevetésünkből édes csók lesz, melynek végén már csak fehérneműben fekszek alatta, jobb lábam a csípőjénél pihen. A ruhákkal együtt olyan, mintha a lelkemről is lehúzna valamit, sorra dönti le a falakat, amiket a magam védelmére építgettem, és ez nagyobb kihívás számomra, mint hagyni, hogy mindenem lássa. Az arcom pírba borul, nem szeretem a combjaim, amelyeket ő elnyílt ajkakkal mér végig, nem szeretem a csípőm, amit elképedve érint meg, nyomja a bőrömbe az ujjbegyeit.
- Milyen gyönyörű vagy - megpuszilja a homlokom, s erre a mondatra a szemeim kissé könnybe lábadnak. Hüvelykujjával megérinti az alsó ajkam, ezt követően pedig valósággal egymásba gabalyodunk, egyszerre mohó, és végtelenül figyelmes. Nem is figyelek, csak hallom az utolsó ruhadarabok lepottyanásának hangját, s kissé izzadt tincseim félrelökve, elnyílt ajkakkal nézek rá. Lassú, lomha csókjai alatt az ujjaink egymásba kapaszkodnak, és a lelkem kitárulkozik előtte, mintha kinyitnának egy kaput, és ő csak úgy besétálna rajta. Hitetlenkedve csókol meg újra és újra, egy ideig csak nézünk egymás szemébe, látja azt, aki vagyok, már egyáltalán, semmi nincs köztünk, ami akadályozhatna minket. Tudja, hogy ez nekem nehéz, tudja, hogy valóban utálom a testem, és elképeszt, hogy ő nem, az arca megrándul a hirtelen dühtől, mert én komolyan elhiszem amiket Seth mondott nekem. És tudja azt is, hogy őrülten szeretem, mert nincs az, ami képes lenne meghazudtolni, amit a lelkem legmélyén érzek. És a szemébe nézve én is tudok róla mindent, ami jelenleg fontos, tudom, hogy hiányoztam neki, látok valami bűntudatot, és önsanyargatást, hogy nem bízik magában, és talán bennem sem, ugyanakkor azt, hogy szeret, hogy valóban komolyan gondolja ezt velem, és fél attól, hogy elveszíthet. Fogalmam sincs, mikor félt utoljára valaki ettől.
- Szeretsz már, Cica? - a maradék levegő is kiszakad a tüdőmből, teljesen komolyan kérdezi, és egy kicsit talán tart a válaszomtól. Nem tudok beszélni az érzéseimről, még részegen sem, de most mindennél biztosabb vagyok abban, hogy amit érzek, az tagadhatatlanul a mély, őrjítő, bosszantó szerelem.
- Szeretlek - a suttogásom egy másodpercre megállítja az időt, csak a légzését hallom és érzem közvetlenül a számnál.
- Én is - halk morgást fojt el, a szám az övére tapad és éhes kismadárként kérem újra és újra a csókját.
Mindig is utáltam, ha néznek alvás közben, Luke-nak 8 évesen volt egy olyan időszaka, amikor alva járt, és valami oknál fogva mindig engem talált meg, az ágyam mellett ácsorgott egészen addig, amíg fel nem ébredtem, és szorítottam neki helyet az ágyamban. Talán azért nem szeretem, ha néznek, mert valljuk be, elég para arra ébredni, hogy az ember ikertestvére csak úgy áll az ágy mellett.
De ezt most nem utálom, mert nem is arra ébredek fel, hogy néz, hanem hogy ujjai a hátamat simogatják, vagy épp az arcomat, amely a mellkasához simul, és az orromat betölti az illata. Öntudatlanul is átölelem, megmozdítom a lábaim, melyek összegabalyodtak az övéivel. Valószínűleg elfelejtettem, milyen boldognak lenni, mert most minden egyszerre önt el, a szívem hevesebben kezd dobogni, az arcomon mosoly árad szét, és elnevetem magam. Rövid haja kissé kócos, az arca egyik oldalán látszódnak a párna gyűrődései, és ez egy kicsit megnyugtató, már ha azt nézzük, hogy milyen borzasztó tökéletesen fest mindig, de reggel az ő arcát is ilyen díszíti.
- Most nem menekültél el - hangja kissé rekedtes, arcát a nyakamba temetve puszil meg.
- És emlékszek mindenre - megérintem a haját, kuncogva simítok végig a tarkóján. - Nem kell a kukában kutatnom.
A nevetésétől megborzongok, a karomon égnek merednek az apró szőrszálak.
- És hisztizés helyett nevetsz - kissé elhúzódik, orrával megböki az enyém és eszkimópuszit ad.
- Erről akartál lebeszélni? - elfeküdt tincseit kezdem fésülgetni az ujjaimmal, még mindig mosolyogva puszilja meg a szám, az arcom rózsás lesz a pírtól. Megmondtam neki, hogy szeretem, úgy mondtam el neki, hogy mi...
- Nem érdemellek meg - arcát a hajamba temeti, egy tincset az mutatóujja köré fon, majd elengedi, és az a helyére ugrik.
- Inkább örülnél neki, hogy kipipálhatod a nevem, a cica önként és boldogan mutatta meg neked magát - nevetve érintem meg az arcát, élvezem, hogy szívhatom a vérét a múltbéli seggfejségeivel. Hirtelen ez az egész köztünk nagyon valóságossá és komollyá vált, nem is azzal, ami fizikailag történt, hanem ami a lelkünkben. Kapott egy darabot belőlem, és én is belőle, ezzel még ismerkednem kell, nem vagyok túlzottan hozzászokva ahhoz a Liamhez, aki csodálattal néz rám. Nem tudnék megbírkózni azzal, ha beszélnünk kellene ezekről, vagy arról, amit kérdezett, és én válaszoltam, Nialltől tanultam, hogy poénkodással minden komoly témán nevethetünk.
- Ki mondta, hogy nem örülök? Most már akár mehetsz is, a telefonszámodra nincs szükségem - jelenti ki arrogánsan, ugyanakkor a tekintete felcsillan a vállamon lecsúszó takaró láttán. A karjaiban tart, de felkelti az érdeklődését egy ilyen apróság,
- Ez az én szobám, én hoztalak fel ide, szóval tulajdonképpen te vagy az én skalpom - megemelem a szemöldököm várva arra, hogy erre reagáljon. Elnyitja a száját, majd becsukja, és nevetni kezd.
- Fáj beismerni, de igazad van.
Önelégültséget színlelve fordulok a hátamra, elsöpröm az arcomból kócos hajam, és felvont szemöldökkel nézek rá - Gyönyörű vagy - simít végig az arcomon, kósza tincseim gyengéden igazítja el.
- Nem nyalod be magad ezzel a dumával.
- Pedig egyszer már sikerült - nevet fel hangosan, majd magához húz és megcsókol. Semmi kedvem felkelni, egyáltalán semmi, de az nem az én választásom, hogy meddig heverészhetek. Christian egy idő után kopogtat az ajtón, és nem tehetem meg, hogy a tegnapi elengedett délutánt követően hisztizzek a délelőttért. De nem sietek, a takarót a fejemre húzva, kuncogva fordulok el, amikor Liam feltápászkodik. Hallom, hogy nevet rajtam, majd húzni kezdi a takarót, amit visongva szorítok magamhoz.
- Te szégyentelen! - kiáltok fel, reflexből csapok a vállára, amikor egy hattyú kecsességével vágódik le rám. - Tök hülye vagy!
Egész testemben rázkódva a nevetéstől tolom el magamtól az arcát, melyet széles vigyor díszít.
- Húzz el! - parancsolok rá, de tudhatnám, hogy úgysem fogad szót nekem. Elhúzás helyett a takarót kezdi rólam lehúzni, és olyan hangokat ad ki, mint egy fújó macska. - Liam!
- Imádlak - rázza meg a fejét fülig érő szájjal, melyet aztán az enyémre nyom. Ajkaim elnyílnak a meglepettségtől, majd reagálok is, nevetve harapon a fogaim közé alsó ajkát, s mégis levegőért kapok, amikor halkan felmordul.
A takaróba burkolózva szedek ki néhány ruhadarabot a bőröndömből, s nevetve menekülök előle. Olyan, mint egy rossz kisgyerek, aki mindenkinek keresztbe akar tenni. A fürdőszobába menekülök, becsapom az ajtót és elfordítom a kulcsot, mielőtt pofátlanul betörne. A tekintetem találkozik a tükörképemmel, és nem ismerek magamra. Az arcom kipirult, mosolygok, szemeim csillognak, igazán boldognak tűnök. Gyorsan lezuhanyzok, vigyázok, hogy a hajamat ne érje víz, és hetek óta először tekintek le magamra. Nem számít, hogy én mit gondolok, ha neki tetszek, és ami a világon a legmeghökkentőbb, hogy tetszek neki.
Felveszem a fehérneműm és a magammal hozott pólót, megfésülködök, majd kidugom a fejem az ajtón. Liam elgondolkozva ül az ágyon, arcára újra mosoly szökik, amikor meglát.  Édes, ártatlan mozdulattal nyújtja felém a kezét, átfogja a derekam és az ölébe húz, mosolyogva hajolok a nyakához, és fonom köré a karjaim. Ujjaival végigtáncol a combomon, és megpuszilja a szám, melyből kicsit elhúzott csók lesz. Nem akarok próbára menni, sem interjút adni, csak szeretnék vele maradni.
Felhúzok egy szoknyát, eligazítom magamon, majd lábaim egy még kényelmesnek is mondható szandálba dugom, hajamat oldalra fonom és szánok néhány percet sminkelésre.
- Hogyan készül Mira Hemmings - karjai a derekam köré fonódnak, leeresztem a szemceruzát és fejem a vállára hajtva megpuszilom az állát. - Nem veszed sértésnek, ha azt mondom, hogy 1 órával ezelőtt jobban tetszettél?
- Meztelen? - nevetek fel, de a válasza meghökkentő. Finoman nemet int a fejével, de az arca kissé megrándul, majd végigsimít az arcomon, s megmutatja a hüvelykujján maradt vékony alapozó réteget.
- Enélkül, és igen, talán a ruháid is feleslegesek, bár ez a szoknya határozottan tetszik, és a cipő is - halkan nevetni kezdek, megérinti a combom, s ezzel együtt mintha kicsit összezavarodna. Fejemet oldalra döntve nézek rá, majdnem teljesen egy magasságban vagyok vele így. Megérintem az arcát, borostás állát, kezemet a járomcsontjára simítom, és muszáj az ajkamba harapnom attól, ahogy néz rám.
- Cica, én... - nagyot nyel, kíváncsian biccentem fel a fejem, mutatóujjával megérinti a nyakam, majd nevetni kezd. - Nézd meg a nyakad.
A tükör felé fordulok, kicsit előrehajolok, már amennyire a karjai ezt engedik. Oldalra tekergetem a nyakam, s a szemem szinte kiszúrja az, ami elkerülte a figyelmem.

- Liam, te... - meghökkenten pislogok, mutatóujjammal megérintem a piros területet. Nevetve megvonja a vállát, majd arcát a nyakamhoz érinti és édesen szuszogni kezd. Felé fordulok, nevetve rázom a fejem míg a karjaimmal átölelem a nyakát. Kezét az arcomra csúsztatja és végigsimít rajta, majd orrát az enyémhez dörgöli, s pofátlanul elhúzódik, amikor ajkaim akaratlanul is elnyílnak.
- Mi kellene? - teszi fel a költői kérdést, szemöldökét idegesítően vonja fel.
Kissé elhúzódik, az arrogáns, esetleg dühös csillogás helyett a szemében valami leplezhetetlen ül, gyengédség, szeretet, boldogság. A szemeim legalább akkorák, és úgy csillognak, mint a manga lányoknak. A válaszom mindenki számára egyértelmű: te kellesz, csak te, Liam Payne.