Sziasztok!
Sajnálom, a múlthéthez hasonlóan ma sem lesz rész, és azt hiszem, ez egy ideig így marad. Szünetet kérek, egy ideje már akarom ezt, mert nem megy az írás, nagyon sokat szenvedek a részekkel. Egészen tegnap délutánig úgy voltam vele, hogy ha semmit nem alszok akkor is megírom a részt, de végül valami másért nem aludtam egyetlen teljes órát sem. Sajnálom, nem megy, de ígérem, befejezem a blogot, csak néhány napot kérek, legkésőbb a tavaszi szünet után itt leszek a folytatással, s talán sikerül majd előre megírnom néhányt részt. Ne haragudjatok, néha már ott tartok, hogy utálok leülni és írni, mert órákon át csak szenvedek, de eddig mindig kihoztam magamból amit tudtam. Most pedig... nem megy, tényleg, a lelkem most nem képes rá, hogy róluk írjon...  Mindenkinek jobb, ha most kicsit elzárkózom, sajnálom minden rossz megmozdulásom az utóbbi időben, sajnálom, ha esetleg bárkit is megbántottam, célzok itt a kiakadásaimra, arra, hogy mindig csak hisztizni tudok, és bunkón viselkedek. Sajnálom, hogy most egy kicsit feladom, de nem megy már, most nem.

44.rész Point Zero

Sziasztok!

Örömmel jelentem be, sikerült átírnom a részt. Tényleg nagyon röstellem, hogy csúsztam vele, de azt hiszem, így jobb, az első változattal csak szenvedtem, nem is volt igazán időm rá, ezt viszont néhány óra alatt összehoztam. Nem túl eseménydús, tulajdonképpen semmi igazán lényeges nincs benne, de azért remélem, hogy legalább egy aprócskát szeretni fogjátok.

Még egyszer nagyon sajnálom a csúszást!

N. xx

~Liam Payne~

Nincsenek repedések, vékony hajszálcsíkok, semmi, aminek végigkövethetném az útját a plafonon, csak a hibátlanul festett üres, bézs falak. Az éjjeli lámpa halványan világít, már nem is oltom le, hiszen bő 40 percig vergődtem a sötétségben, de a gondolataim nem csillapszanak. Rossz alvó vagyok, mindig jár az agyam valamin és nehéz kikapcsolni, most Mira az oka. Hajnalodik, fél 3 van, és nem jutottunk semmire, ráadásul még csak itt sincs mellettem.
Az elmúlt 1 órában végigmentem a heten, valahol logikusnak tűnik a magyarázata, de ezt nem tudom beismerni magamnak. Akaratomon kívül végigfuttattam az agyamban az egészet, amit elmondott nekem, és játszottam a mondatokkal, amik elhangozhattak.
A fejemet fogom, megőrjít, hogy nincs itt, hogy tudom, az enyém lehetne és mégsem hozzám bújik, de eszeveszettül haragszom rá. Végül beleunok az egészbe, ülőhelyzetbe vergődöm magam, és mielőtt gondolkodhatnék már Ashton meglepett hangját hallom.
- Liam? - a falnak tudnék rontani, ennél rosszabb ötletem még nem volt, de már nem tudok mit csinálni. Olyan féltékeny vagyok erre a srácra amennyire csak lehetséges, ugyanakkor ő a barátom, ha megkérem, talán elmondja, hogy mi történt, és aztán tudom mihez hasonlítani Mira vallomását.
- Liam? Franciaországban nem hajnali három van? - értetlenkedik. A fejemhez kapok, fáradt vagyok, de ezt már végig kell csinálnom, különben soha többé nem alszok.
- De - sóhajtok. Egy ideig hallgatunk, majd amikor kinyitom a szám ő is megszólal.
- Mirával van valami? Ugye jól van? Luke alszik, és talán kikapcsolta a telefonját, de felkeltem, ha beszélni akarsz vele.
- Nem, vagyis Mirával minden rendben, jól van, azt hiszem, veled kell beszélnem - megköszörülöm a torkom, csupán ideges, értelmetlen szavak hagyják el a szám. Ashtonnal mindig jól kijöttünk, az egész bandával, most mégis... sok minden megváltozik, ha egy baráti társaság egyik tagja összejön a másik exével. - Muszáj tudnom valamit, és kérlek, őszintén válaszolj. Nem... én nem... csak tudnom kell, ennyi az egész.
- Egy ujjal sem értem hozzá - hatalmasat nyelek, nem is kell kimondanom a kérdést, megkapom a választ, és egy hatalmas teher esik le rólam. - Átöltöztettem, de nem úgy, ahogy gondolod, csak felvette a pólódat, aztán ágyba dugtam. Nagyon részeg volt, csak segíteni akartam neki, esküszöm, meg sem fordult a fejemben semmi hátsó szándék, nem akartam pletykákat vagy azt, hogy gondjai legyenek emiatt. Mondott dolgokat, de hárítottam, azt se tudta, hogy hol van, valószínűleg nem gondolta komolyan, főleg, hogy másnap tekintettel meggyilkolt, mert segítettem neki.
Megrándul az arcom, felfelé húzódik a szám, ahogy elképzelem a harciaskodását.
- Rendben - válaszolok már sokkal nyugodtabban. - Ash, én...
- Minden oké - csendesebb, ugyanakkor az érződik a hangjából, hogy mosolyog. - Vigyázz rá.
Megfogadom, hogy ezt teszem, majd miután elköszönünk még néhány percig jár az agyam. Rájövök, hogy mekkora gyökér voltam, amiért nem hittem neki, és mert elvesztegettem egy estét, ami akár tökéletes is lehetett volna, ha veszekedés helyett csendben, nyugodtan megbeszéljük. Múlthéten megfogadtam, hogy nem emelem fel vele szemben a hangom, nem bántom meg, és mégis megtettem. Az más, hogy ő is bántott engem épp eleget az elmúlt napokban. Most, az éjszaka közepén döbbenek rá, hogy hiba volt nem hinni neki, és erőszakoskodni, egyedül én rontottam el ezt a napot. Tovább szemlélem a hibátlan falakat, az elmúlt heteken gondolkozok, és akaratlanul is eszembe jut a jövő. Megijeszt, hogy szeretem őt, hogy annyira szeretem, mint amennyire Sophie-t is szerettem, és ha a jövőn gondolkozok, abban szerepel ő is, ugyanakkor hatalmas aggodalmaim vannak. Ő ausztrál, én tőzsgyökeres brit, és nem akarok elköltözni még akkor sem, ha Sydneyről és napsütésről van szó, s bizonyára ő sem akar majd Londonba költözni, ha oda kerül a sor. Megrázom a fejem, szörnyen korai még ezen gondolkoznom főleg úgy, hogy most egy városban tartózkodunk, egy szállodában, és én mégis elüldöztem magam mellől.
Nem is kell gondolkoznom azon, hogy hol lehet, a lábam kivisz a folyosóra és halkan  kopogok Niall ajtaján. Megdöbbentő csend, és sötétség uralkodik, egy kicsit félelmetes egy akkora szálloda mindenféle mozgás, nyüzsgés és fények nélkül. Halkan benyitok, még a lélegzetem is visszafojtom, a sötétségben is tökéletesen képes vagyok kivenni Niall mellett a takaró alatt összegömbölyödő apró lányt, az én kiscicámat. Beljebb lépek, úgy érzem magam, mint egy betörő, vagy sokkal inkább emberrabló, pedig csak a barátnőmet akarom. Niall mozgolódni kezd, nyöszörög, mire Mira is megmozdul, kiveszem, hogy a fejét felé fordítva szuszog, és álmában közelebb húzódik hozzá. Elfog a féltékenység, de tulajdonképpen én lassan mindenre féltékeny vagyok, ami él és mozog, Niall világosan megmondta, hogy a testvéreként szereti őt, és ez nekem most elég.
- Niall - suttogom, halkan felmordul, s miután ismét szólítom, megbökdösöm, nyüszítve, szuszogva nyitja ki a szemeit.
- Jézusom, ember, te totál beteg vagy - morogja kissé barátságtalanul, s a szemeit megdörgölve felül. Mirára pillant, egy ideig mindketten őt nézzük, a testtartása védelmező lesz, mintha egy apa lenne, aki most veszi szemre a lánya udvarlóját.
- Csak nem olyan rég aludt el - sóhajt, s kissé felhúzza a takarót a kis kupacra, ami a barátnőm. - Liam, ha nem lennél a barátom beverném az arcod amiatt, mert ma nem egyszer sírt miattad. Melegen ajánlom, hogy ha most kiviszed innen, akkor holnap reggel nevetve jöjjön oda hozzám, de komolyan - habár csak suttog, de a hangja figyelmeztető, és kissé heves.
- Igyekszem - simítok végig a kupacon, lejjebb húzom róla a takarót, mire fészkelődni kezd. Elmosolyodok, nagyon finoman bontom ki a takaróból, nem szándékom felébreszteni, csak azt szeretném, ha mellettem aludna tovább. Halkan fújja ki a levegőt, szőke tincsei mindenhol ott vannak, a párnán, lelógva az ágy szélén, az arcában, felhúzza az egyik lábát, s ahogy kibontom a takaróból nagyot kell nyelnem. Mégis hogy engedhettem el őt így? Komolyan ennyire rettentően sötét, elmebeteg és idióta vagyok? Hagytam, hogy a barátnőm egy falatnyi kis csipkében bekéredzkedjen egy másik hímneműhöz, és ebben az esetben félreteszem azt is, hogy ez a hímnemű mindkettőnk egyik legjobb barátja. Lesimítom a combján a hálóinget amennyire csak lehet, és felhúzom a vállára a lecsúszott pántot, megcirógatom a bőrét, és elsimítom a haját az arcából, elcsodálkozom rajta, hogy mennyire szép.
A tekintetem akaratlanul is Niallre villan, Mirát nézi, és tudom, milyen az, ha tetszik neki egy lány, ez pedig határozottan nem olyan. Bizalmatlanul néz rám, ugyanakkor azt hiszem, legszívesebben rám szólna, hogy ne tapogassam meg bámuljam őt, és ez egy kicsit megmosolyogtat. Mira határozottan jól választott magának barátot, helyeslem, hogy Niall talán bármikor beverné a képem, ha valami pofátlanságot követnék el.
Lehajolok, óvatosan felnyalábolom, majd amikor a mellkasomhoz emelem halkan dünnyögve mocorogni kezd, még épp időben szorítom magamhoz, amikor megugrik a karjaimban. Szemei tágra nyílnak, rémülten mered rám, felgyorsul a légzése, majd realizálhatja, hogy ki tartja a karjaiban, mert újra elernyed.
- Semmi baj, Cica, csak átviszlek hozzánk - nyugtatom, hosszú szempillái mögül álmosan pislog rám, oldalra billenti a fejét és Niallt nézi, aki mosolyogva emeli fel kicsit a kezét, és int. Megpuszilom a homlokát, ajkaim rajta tartom, míg vele a karjaimban elbotladozok az ajtóig. Karjait a nyakam köré fonja, arcát a vállam és a nyakam közé dugja és érzem, ahogy a szempillái pislogáskor végigsimítanak a bőrömön. Magamhoz szorítom, belököm a szobánk ajtaját, közben csókot nyomok puha arcára és vállára, nekem nem megy a bocsánatkérés, nehéz máshogy kifejeznem magam.
- Mit művelsz? - motyogja álmosan, az ágyhoz sétálok és leteszem rá. Ülőhelyzetbe tornázza magát, felhúzza a lábait és bizalmatlanul pislog rám.
- Aludj - simítom meg az arcát, és lehajolok hozzá, de elhúzódik és tenyerét a mellkasomra téve eltol magától.
- Miért hoztál ide? - dörzsöli meg fáradtan, nyűgösen a szemeit, hangszínéből kiveszem, hogy sértett. - Visszamegyek Niallhöz.
- Nem tudok egy szemhunyásnyit se aludni, átgondoltam a történteket, és lehet, hogy hamarabb kellett volna ezt tennem.Túl dühös voltam, és elhamarkodott, ne haragudj rám, Mira - homlokom a térdének döntöm, egy ideig hallgat, majd végigsimít a tarkómon és a hajamon.
- Liam, én... elmondtam volna, ha meghallgatsz, mindent megmagyaráztam volna, de amikor arra került a sor végig sem hallgattál - miközben a fejét rázza hüvelykujjával a tarkómat cirógatja. Nem haragszik, akkor nem csinálná ezt.
- Elborult az agyam, ne haragudj - pillantok fel rá, felmászok az ágyra és leülök mellé. - Nem tudod, mit éreztem, amikor megláttam azokat a képeket, és ráadásul te nem is mondtál semmit róluk. Nem is tudom elmondani, csak annyira magamnak akarlak, és folyamatosan attól félek, hogy találsz majd valaki mást, aki mindig veled lehet, vagy ebben az esetben Ashtonnal történik valami köztetek - kétségbeesetten rázom a fejem, ez az ember nem én vagyok, nem bolondulhatok bele teljesen még egy lányba.
- Unalmas és idegesítő lenne, ha valaki mindig velem lenne - biggyeszti az ajkait, fejét felém fordítja, felemeli a kezét és végigsimít az arcomon. Azt hiszem, esedékesebb múltidőt használni, nem kellett volna belebolondulnom még egy lányba, csakhogy már megtörtént. - Sajnálom, meggondolatlan voltam, ne haragudj rám, én csak...
- Semmi baj - megérintem az arcát, végigsimítok rajta és a haját a válla mögé söpröm. Már nem is vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt pontosan, elég volt ebből a témából, túl sok időt töltöttünk vele feleslegesen. Hatalmasat sóhajtok amikor az ölembe mászik, belefúrom az arcom a hajába és mélyet lélegzek. - Maradsz? - kérdezem bizonytalanul, lustán kinyújtóztatja a lábait és megjátszott tűnődéssel biccenti fel a fejét.
- Kénytelen vagyok, Niallnek szerintem már elege van belőlünk - kissé elmosolyodik, mutatóujjammal köröket rajzolok a combjára és elhúzom a szám.
- Jól elcsesztem ezt a hétvégét.
- Még nincs vége - pillant fel rám csillogó szemekkel, ujjaival rövid hajtincseimmel szórakozik, játékosan fésülgeti őket.
- Nincs - motyogom. Egyszerre húzódunk közelebb egymáshoz, orraink összeütköznek, mire mindketten elmosolyodunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem erre vágyam egész héten még úgy is, hogy szörnyen bosszantottak a képek és a titkolózása. Van valami abban, ahogy ő csókol, mert elvesznek a gondolataim, elveszek én, és nem marad más csak azok az érzések, amiket egyébként igyekszek leplezni. Olyan vagyok, mint egy csiga a háza nélkül, teljesen védtelen, ugyanakkor szeretem ezt a védtelenséget és azt, ahogy kiszabadulnak az érzéseink. Más, mint a többi lány, egy pillanatra elfelejtkezek erről, s meglepetésként ér, amikor először összerezzen, majd a kezemhez kap. Hideg zuhanyként ér, egymásra nézünk, az arcomat vizsgálja, majd a tekintete ellágyul és megfeszült végtagjai kiengednek. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogy nem szeretheti magát, azt, amitől én megőrülök, és valósággal utálom azt a meglepett pillantást, amivel méreget, miközben csókokkal borítom a puha, lapos hasát. Meg sem tudom mondani, hogy mi gondja lehet vele, de szeretnék segíteni neki abban, hogy legalább úgy szeresse a testét, ahogy én.
- Olyan megdöbbentően gyönyörű vagy - motyogom a köldökére, majd felkúszok hozzá. Valósággal beleszédülök az illatába, abba, ahogy a hajamba túr és csökken köztünk a távolság. Bárcsak tudnám, hogy van az, hogy ilyenkor úgy érzem képes vagyok a lelkébe látni. A legapróbb kételyem is eltűnik, mert valóban bánja a történeteket, és a tekintetébe süllyedve azt érzem leginkább, hogy Mira a sokszor a dacosan összeszorított ajkak és haragos tekintet mögött egy összetört kislány. Az én összetört kislányom, a kiscicám, és összerakom, ha belepusztulok akkor is, mert valószínűleg én magam is törtem rajta néhányat.

~Mira Hemmings~

Mókás, hogy az a pici haja is képes rendezetlen lenni, kuncogva simulok a mellkasához és a helyére igazítom a tincseket. Ujjainkat összekulcsolva húzza a mellkasához, lehajtja a fejét és megcsókolja az ujjperceim, a szemeim lehunyva veszek mély levegőt, köszönetet mondok azért, hogy most itt fekszünk. Veszettül hosszú és zavaros volt ez az éjszaka, de a dolgok lassan a helyükre billenek, Niall szavaira gondolok, és merek boldog lenni, egy valóságos boldogságfelhőn fekszek a boldogságbuborékomban. Kuncogok, amikor lehunyja a szemeit és orrával bökdösni kezdi az arcom, halkan mormogva fúrja magát a nyakamhoz és mély levegőt vesz. Hátrabillentem a fejem és a hajába túrok, felhúzom magamhoz, felnevetek a majdhogynem elégedett motyogására, amivel díjazza, hogy húzom a haját. Szinte semmit nem aludtam ma éjjel, de most nem is érzem fáradtnak magam, sőt, a legkevésbé sem akarok aludni. Élvezem ezeket a szokatlanul szerelmes mozdulatokat és gesztusokat, újra és újra megdöbbent az a tinilányos kuncogás, ami elhagyja a szám, hihetetlen, hogy ez én vagyok, és ez a játékos, harapdáló majom, akit a barátomnak hívhatok, az Liam.
Csak most jön elő a harciasabb oldalam, amit eddig elnyomott az a szerencsétlen, béna Mira, aki átbőgte a fél délutánt és sajnálta magát, de érdekes lenne, ha most törölném képen, amikor elnyílt ajkai az enyémre kúsznak, és fogaival az alsó ajkam húzgálja.
- Ne! - nevetek az arcába, és kissé eltolom magamtól, de pillanatokon belül újra fölöttem van és tovább szórakozik velem. Kezeim a hátán pihennek, belecsípek a bőrébe, amikor megharapja a nyakam. - Liam! - vihogok fel, ő pedig magas hangon megismétli a reakcióm.
Nevetve hanyatlik rám, úgy tűnik, kissé talán lenyugodott, a hátára fordul és a mellkasára von, a vállamra igazgatja a takarót, ami alatt gyengéden simogatni kezdi a hátam, s a rálógó tincseket fésülgeti. A lábaim körbeölelik az övét, így furcsa érezni a bőrét az enyémen, de nagyon kellemes, ujjaim kalandoznak a mellkasán, függőleges vonalakat húzok lefelé, majd rásimítom a tenyerem és kinyitom az ujjaim.
- Aludj egy kicsit, Cica - mormolja a hajamba, és belecsókol. Hajnali fél 6 van, és körülbelül mindössze másfél órát aludtam át az egész éjszakából, most mégsem vagyok álmos, vagy talán már átlendültem a holtponton.
- Minden vágyam aludni, amikor végre együtt lehetünk és nem duzzogsz - grimaszolok, majd elvigyorodok a felháborodott arckifejezését látva.
- Én nem duzzogtam! - hőbörög, mire nevetni kezdek. Egy könnyed mozdulattal ledob magáról és fölém kerekedik, egy pillanatra megakad bennem a levegő, elnyílt ajkakkal pillantok rá. A kezeimen támaszkodik, amiket a fejem mellé tolt, és olyan vonzóan hajol a fülemhez, hogy önkéntelenül is a mozdulata elé sietek és felgyorsul a légzésem. - Nem duzzogtam, Cica - tagolja lassan, és érthetően.
Halkan hümmögök, elfordítom a fejem, de elhúzódik, és úgy méreget, mint egy vadállat a zsákmányát mielőtt felfalná. Azzal a skalpvadász pillantásával néz, amivel hónapokkal ezelőtt is, csak most ott ül a szeme mélyében az az elégedettség, hogy megkapott.
Megszán, és ahogy lehajol hozzám eltűnik a szeméből minden megjátszott nagyképűség, mohón kapunk egymás után
- Nagyon szívesen feküdnék még itt rajtad Hemmings kisasszony, de ha jól látom, kint már világos van, mi pedig Párizsban vagyunk. Mit szólnál hozzá, ha mondjuk elmennénk egy szörnyen nyálas és romantikus sétára? - kócos tincseim a fülem mögé simítja, a komoly, provokáló hangnem mellett megcirógatja az arcom és gyengéden mosolyog rám. Felcsillannak a szemeim, és észreveszi ezt. Lefordul rólam, elhelyezkedik mellettem és a könyökére támaszkodva simogatja az arcom, köröket rajzolgat a takaró alól kivillanó vállamra.
- Szeretném - motyogom, megpuszilja a homlokom, ajkait egy ideig rajta tartja, majd hasra fordul és szemrebbenés nélkül kiugrik az ágyból. Meglepetten kapom a szemeim elé a kezem, hallom a nevetését, majd óvatosan felpillantok. Barna szemei vidáman csillognak, felülök, a takarót magamhoz szorítva szégyellősen nézek rá, mire veszi a lapot és a ruháival a kezében a fürdőszobába sétál. Egy ideig nézek magam elé, az arcomon bárgyú mosoly ül, majd kidugom a lábaim a takaró alól, és a bőröndömhöz sietek. Kapkodva keresgélek a ruháim közt, majd győzedelmesen rántok ki a kupac aljáról egy piros, ingszerű, kockás egyberuhát. Pillanatok alatt felöltözök, és rendbe rakom a cuccaim, majd a neszeszeremmel a kezemben bekopogok a fürdőszoba ajtaján. Liam mosolyogva tárja ki az ajtót, egyetlen századmásodperc alatt a mosolyból döbbenet lesz, s az álla a padlót súrolja. Legszívesebben rászólnék, hogy ne játssza meg magát, de csak csendben beslisszolok mellette. Megállok a tükör előtt, mellyel szembefordulva látom, hogy rajtam pihenteti a tekintetét. Halkan felnevetek, amikor visszapillant rám és ezzel együtt nekisétál a kis dohányzóasztalnak. Az arcom rózsaszín lesz, s kis mosoly ül rajta, mert tetszem neki, és így reagál, még ha pici színészkedés is van benne. Fogat mosok, némi egyszerű, matt sminket viszek fel az arcomra, majd már kissé túl hosszú hajam egy copfba kötöm. Túl hosszú, de szeretem, kivéve amikor mindenhol ott van, belelóg mindenbe. Mezítláb, titokzokniban lépek ki a szobába, a bőröndömből előkerül a fekete, platformos bokacsizmám, melyet felküzdök a lábamra, majd legalább 10 centivel magasabbról szemlélem a világot, pont egy magasságban Liammel.
- Vegyél fel még valamit, megfázol - dörzsöli meg a karjaim, mialatt hátulról átfogja a derekam és megpuszilja az arcom.
Aprót bólintva előkutatok egy kis fekete, rövid bőrdzsekit, s a segítségével belebújok, figyelmen kívül hagyva a cukkoló megjegyzését arról, milyen szófogadó lány vagyok. Felé fordulok, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki olyan elismerően bámuljon, ahogy ő teszi.
- Csinálhatok valamit? - kérdezi, tekintete az arcomat fürkészi. Aprót bólintok, mire a hajamhoz nyúl, és gondosan összefogott copfomból finoman kihúzza a hajgumit. Néhány tincsem előre húzza, a többit eligazítja a vállam mögött.
- Nagyon szép lány vagy, Mira - mutatóujjával megcirógatja az arcom, ajkaim döbbenten nyílnak el, ezt kihasználva gyors, apró csókot lop. - Az első szőke barátnőm.
- Ez azt jelenti, hogy nem szereted a szőkéket? - biggyesztem az ajkam, s a hajvégeim piszkálgatom.
- Nem, ez azt jelenti, hogy különleges vagy - húzza csábító mosolyra a száját, ujjait végighúzza a hajamon, majd közelebb lép és belefúrja az arcát. - Szeretem a hajad - jegyzi meg halkan, édesen - és mindened.
Kezét levezeti a hajamtól lefelé haladva az oldalamon, csípőmön, megérinti a hasam, s finoman rásimítja tenyereit a fenekemre, majd a combjaimon elfogy az érintése. A fejem is beleszédül ebbe, nem csak mondogatja, hogy szereti hanem megérinti a kényes területeket.
- Menjünk, mielőtt szobafogságot rendelek el magunknak a pocsék tegnapért - mosolyodik el huncutul, játékosan kacsint, közben elenged és összekulcsolja az ujjainkat.
Szorosan az oldalához simulok, a recepciós hölgy a kávéja kortyolgatása közben nagyot néz, amikor megérkezünk a lifttel. A szálloda még nyugodt, csendes, valószínűleg furcsa számára, hogy ilyen korán ébren lát minket. Franciául köszönt minket, s Liam a maga brit angoljával kíván szép reggelt, én meg az erős ausztrál akcentusú francia kiejtésemmel.
- Mit szólsz hozzá, ha sétálunk egyet, aztán pedig elmegyünk valahová reggelizni? - mosolyog rám, mialatt kilépünk a kora reggeli hűvös Párizs utcájára. Furcsa, de nem rohannak le minket rajongók, mert talán képesek az éjszaka közepéig itt állni, de reggel alszanak.
- Oké - mosolyodok el, ajkait a homlokomhoz érinti. Úgy sétálunk, mintha ez lenne a szülővárosunk, nem pedig egy idegen ország idegen városa, nekem még egy idegen kontinensen is. Az első szabály, hogy amíg lehet egyenesen menjünk, nem jó össze-vissza kanyarogni, mert nagyobb az esélye annak, hogy eltévedünk. Liam európai, bízom benne, hogy ő jobban ismeri az itteni embereket, emellett én már tegnap voltam a toronynál Niallel, bár azt nem tudom, hogy hogy jutottunk el oda. Élvezem a sétánkat, Liam megjegyzéseket tesz mindenre és érdeklődve szemléli a várost, míg én csupán élvezem a közelségét és a békét kettőnk között. Emlékszem, első látásra azt hittem róluk, hogy szörnyen buták és idióták, most pedig tátom a szám, hogy mindannyian milyen okosak. Ausztrálként nem sokat tudok az európai történelemről, csak annyit, ami az utóbbi évek során rám ragadt. Elbűvöl, hogy Liam a francia történelemről beszél, tetszik, ha egy férfi nem csak jóképű, hanem okos is. Nem sokat tudok hozzászólni, azt se venném észre, ha az egészet csak ő találná ki, de figyelmesen hallgatom, kérdéseket teszek fel, és minden válasz után kissé jobban simulok a karjaiba.
- Honnan tudsz ennyi mindent? - kérdezem, félbeszakítva a Robespierre diktatúráról folytatott monológját.
- Figyeltem az iskolában - vonja meg a vállát, s apró puszit nyom az arcomra.
- Nagyon okos vagy - jegyzem meg, tekintetem az arcán jártatom, nem veszem észre, hogy a rengeteg mesélés közben egyre közelebb érünk Párizs szívéhez.
- Bizonyára te is pont ennyi mindent tudsz az ausztrál történelemről - mosolyog rám, s az ajkaimhoz hajol. Szeretem, ahogy a szája az enyémhez ér, és képtelen vagyok járni közben. A mellettünk elhaladó emberek ellenére megállok, karjaim a nyaka köré fonom, és az apró puszi után a homlokom az övének döntöm. Sosem hittem volna, még akkor sem, amikor belevágtunk ebbe a kapcsolatba, hogy majd egymás kezét szorongatva fogunk sétálgatni, és olyan őrülten szerelmes leszek, amilyenek a nyálas könyvekben szereplő nők. Azt sajnálom a legjobban, hogy nem csinálhatunk ilyeneket többször, és hiányzik, amikor csak egy pokróccal a kezünkben elsétáltunk messze a háztól, és a csillagokat bámulva feküdtünk. Szükségem lenne az ilyen pillanatokra, hogy a világ ne az a hangos stadion legyen, amilyen most, mert bár szeretem, de néha kell a csend.
- Felvihetlek oda? - mutat a torony tetejére. Nagyvárosi lévén nem taszítanak vissza a magas épületek, a torony aprónak számít Sydney felhőkarcolói mellett. - Én fizetek - jelenti ki, miután rábólintok.
Más barátnő talán tiltakozna, de én tudom, hogy felesleges, a számláján, vagy a pénztárcájában nem is fog feltűnni a jegyemre költött pénz hiánya. Azt hiszem, még ha nem is tudjuk, hogy mennyi a másik keresete a koncertek után, de tisztában vagyunk vele, hogy milyen életet élünk. Ha okosak vagyunk, valószínű, hogy sosem kell majd nélkülöznünk, és ha holnap már senkit sem érdekelnénk, akkor sem kellene kétségbeesetten elvállalnunk minden munkát. Valószínűleg sosem kell majd nélkülöznünk, gondolkozni azon, hogy mivel spóroljunk, s míg mások számára az az ijesztő, hogy milyen kevés van, nekünk az, hogy huszonévesen milyen sok. A pénz egy nyomás, szinte teher, mert tudod, hogy bármit megvehetsz, bármit csinálhatsz, akár valami rosszat is, ha éppen úgy tetszik. Rossz érzés, hogy míg nekem ennyi van, addig másnak talán semmi. Egy országot tudnék etetni egy havi fizetésemből, ha lehetne, s talán ezért adakozik sokat mindenki, aki hasonló életet él. Nem mondom, hogy felesleges a pénzünk, mert nem, hiszen mindenkinek, nekem is lesznek majd gyerekeim, családom, de egy részről nyomasztó, hogy milliók ülnek számlákon várva a semmire, miközben országok küzdenek azért, hogy csak egy kicsi legyen nekik is. Szeretek adakozni, szeretem az érzést, hogy képes vagyok valami igazán jót és hasznosat tenni.
Liamet látszólag boldoggá teszem ezzel, lelkes mosollyal az arcán lép megvenni a jegyünket, míg én a számat tátva bámulok fel a monumentális épületre. Azt hinné az ember, hogy reggel nincs akkora tömeg, és talán ez a rengeteg sorban álló ember nem is számít olyan soknak, főleg nem nekünk, de azért kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy ők kivárják a sorukat, míg Liam 2 perc alatt megszerzi a jegyeket csak azért, mert mi azok vagyunk, akik.
- Cica - szólít édesen, felém nyújtja a kezét és felmutatja a két jegyet. Az arcom rózsaszín, bárgyú mosoly ül a képemen miközben beszállunk a liftbe a többi ember közé, s az elindul velünk fölfelé. Kissé rémisztő felfelé haladni, látni a torony csavarjait és az ébredező francia fővárost, ugyanakkor egészen elképesztő is, a szemeim tágra nyílnak, Liam a kezemet fogva nevet az arcomon. A lift ablakához tapadok, a rémület és a csodálkozás kavarog bennem, valamint a hála, hogy eljöttünk ide. A turnék alatt valamiért én sosem ismerkedtem meg igazán a városokkal, beszorítottak egy szállodai szobába, vagy néha ilyen-olyan műsorokba, interjúkra cipeltek el. Ha együtt voltunk a fiúkkal, néha elmentünk, de akkor is inkább bulizni, és nem bejárni a város nevezetességeit, s ez nem is hiányzott az életemből egészen addig a pillanatig, amíg fel nem érünk a torony tetejére.
- Most vagy itt először? - igazítja meg a hajam, maga felé fordít és mosolyogva vizsgálja az arcom.
- Igen - motyogom, mire homlokon csókol, és a jobb karjával átölelve lépdelünk. Jobbra-balra forgatom a fejem, eltűnik a fejünk fölül a tető, kissé rémülten kapaszkodok belé, ő pedig jóízűen nevet rajtam.
- Gyere - veszi át az irányítást, egészen közel visz a kerítéshez, megfogja a kezem, ujjainkat összekulcsolja és megérinti a rácsot, ráfűzi a kezeinket, s észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetem. Arcát az enyémhez érinti és együtt nézünk le a városra, olyan, mintha a világ tetején állnánk, holott azt hiszem, egy ennél magasabb épületben lakom. Szél, és az ő apró borostái simogatják az arcom, perceken át csak csendben állunk, és csodáljuk a várost. Átkozom magam, hogy korábban nem érdekeltek ezek, ott volt a lehetőség, hogy jobban megismerjem a Földünket, én pedig az érdekesebbnél érdekesebb városokból csupán a szállodai szobákat láttam.
- Örülök,hogy velem vagy itt először - mormolja, hátradöntöm a fejem és rámosolygok, majd megfordulok a karjaiban és a nyakát átölelve nézem az arcát. - Határozottan te vagy a legszebb kilátás - megsimogatja az arcom, ujjait levezeti az arcélemen, az állam alá, és gyengéden magához húz. Tudom, hogy hihetetlen nyálasak vagyunk, de nem bánom, mert nagyon rég nem voltam már ilyen boldog. Élvezem, hogy csak az enyém, nem engedi el a kezem, vagy ha igen, akkor átkarol. Vicces, és aranyos képeket csinál kettőnkről , majd hirtelen leszakad mellőlem és elkap egy idős házaspárt, valamit beszél nekik, majd a bácsi kezébe nyomja a telefonját, és visszasétál mellém.
- Mit csinálsz? - kérdezem, fejemet kissé oldalra billentem.
- Emlékeket az utókornak - vonja meg a vállát, majd a szája újra az enyémen van. Leírhatatlan, hogy mi megy végbe bennem, az egyik pillanatban még meglepett vagyok, majd a karjaiba simulok és majd összerogyok. A szívem hevesen dübörög, érzem, hogy élek, hogy nem csak egy báb vagyok, akit különböző fontos emberek rángatnak, ez az én életem, ő az én választásom, és a mi nyálas pillanatunk, amit kiélvezek.
A bácsi kedvesen mosolyogva nyújtja vissza a telefont, szédelegve pislogok rá, franciául mond valamit, valószínűleg nem igazán tudta, hogy mit akarunk, de Liam vadul nézegetni kezdi a képeket és hálás, széles mosollyal az arcán köszönetet motyog.
Hagyom, hogy vezessen, buszra szállunk, céltalan andalgás és buszozás helyett hamarosan egy tér közepén találom magam a Notre Dame előtt, Liam pedig valamit vadul keres.
- Liam - bökdösöm oldalba, összehúzott szemekkel nézi a földet minden lépésünk előtt - Liam, mit művelsz? - olyan sokadjára mondom ki ezt a kérdést a nap folyamán, hogy akaratlanul is kuncogni kezdek.
Erősebben szorítja a kezem, majd kocogni kezdene, de még időben eszébe jut, hogy a cipőm talán nem a legalkalmasabb erre.
- Gyere, ez tetszeni fog! - vigyorog rám izgatottan, megszaporázzuk a lépteinket, majd hirtelen ott állunk egy kör alakú valami előtt, ami olyan oda nem illőnek tűnik a macskakövek közt. A közepén egy csillag van, körülötte francia szöveggel. Point zero des routes de france. 
- Nullpont? - vizsgálom összehúzott szemekkel, oldalra döntött fejjel.
- Párizs közepe, azt mondják, aki egyszer rááll, az valamikor visszatér majd ide - simogatja meg a kezem a hüvelykujjával, hatalmasra tágult szemeivel tűnődő arcomat figyeli.
- Valamikor biztos, szerintem Párizsban lesz még néhány koncertem az életben - vigyorodok el, de ezúttal nem vigyorog rám vissza úgy, ahogy eddig ma mindig tette.
- Állj rá velem - böki ki hirtelen. - Jézusom, üss meg, vagy csinálj valamit, amiért ilyen vagyok, de azt szeretném, ha egyszer mi ketten visszajönnénk ide. Ha ehhez ilyen legendákban kell hinnem, meg betondarabokra ráállni, akkor miért ne?
- Úgy mondod ezt, mintha legalább eljegyezni akarnál - nevetem el magam, cuppanós puszit nyomok az arcára. Minden órában, minden percben sokkol valamivel, és az ilyen megnyilvánulásai mellett mindig az jut eszembe, mennyire máshogy viselkedett velem néhány hónappal ezelőtt, sosem gondoltam volna róla, hogy ilyenekre képes.
Elmosolyodik, még mindig kérdőn pillant rám, nevetve rázom a fejem és előre lépnék, de visszahúz, felvisítok, amikor felkap, és úgy lép rá a pontra. A hajam lelóg a karján, menyasszonypózban tart, ajkait mosolyogva nyomja az enyémhez, míg én nevetve túrok a hajába. Ha Párizs kellett ahhoz, hogy mi ketten a nyilvánosság előtt ennyire kimutassuk az érzéseinket egymás iránt, akkor soha többé nem akarok innen elmenni, lelépni erről a pontról.
- Most nem is állok veled Párizs közepén - nevetek fel, a tarkójánál kapaszkodok a dzsekijébe, kicsit megmozgatom a lábaim.
- Valóban - érinti orrát az enyémhez. Halkan kuncogok, szempilláim mögül látom a mosolyát, ahogy reagál erre a furcsa hangra belőlem - most pontosan a világom közepében vagy.
A nevetés belém szorul, az ajkaim elnyílnak, és ezt a pillanatot választja arra, hogy leeresszen a saját lábaimra. Luke mellett nekem hosszú ideig Ashton volt a világ közepe, majd én magam lettem az, most pedig ő, Niall, Luke, és hihetetlen elhinni, hogy most nekem mondja ezt valaki olyan, aki ismer. A döbbenetet átveszi valami más, alig kapok levegőt, elszorul a torkom és könnyek gyűlnek a szemembe, de nem sírok, elég volt már ebből a szánalmas viselkedésből egy életre.
- Most már Párizs közepén is állsz - simogatja meg az arcom.
Mindkét kezem az ő borostás arcára teszem, halkan, hitetlenkedve felnevetek, megrázom a fejem és végigsimítok az arcán. Biztos, hogy nem vagyok teljesen normális, erre talán már ő is rájött. Legutóbb úgy mondtam ezt ki, hogy nem vártam meg a válaszát, azelőtt megkérdezte, most pedig szinte kirobban belőlem, de ahelyett, hogy a világba ordítanám csak a fülébe suttogom. A fejem a vállára hajtom, ő nem a világom közepe, hanem az univerzumé.
A varázslat megtörik egy kicsit azzal, hogy órákkal később, amikor egy fél croiassant lóg a számból azt javasolja, hogy induljunk vissza a szállodába. Teljesen kiment a fejemből, hogy nem csak szórakozásból vagyunk itt, és az időnk nem végtelen, hamarosan megint elszakadunk egymástól, és ki tudja, mi fog történni az elkövetkezendő két hétben.
- Nem szeretném, ha szomorú lennél - puszil bele a hajamba, kicsit felbiccentem a fejem és bágyadt mosolyra húzom a szám. Nincs okom hisztizni, ez az együtt eltöltött néhány óra kárpótlás volt tulajdonképpen mindenért, ami történt kettőnk közt, azt hiszem, szükségünk is volt erre.
- Egy kicsit aggódok - vallom be halkan, felfelé pislogok a hatalmas építményre, míg ő vezet tovább - nem akarom többször megismételni a tegnap estét, túl keveset vagyunk együtt, és túl sokat veszekszünk.
- Tudom - biccent aprót, miközben egy padhoz irányít - maradj itt egy percre.
Értetlenül nézek rá, de mielőtt bármit is kérdezhetnék hátat fordít nekem és elrohan, elrejtik őt a szemem elől a sétáló emberek, Párizs néhány óra leforgása alatt nagyon felbolydult, és teljesen biztos vagyok benne, hogy egyikünk menedzsere sem fog örülni annak, hogy testőrök nélkül mászkálunk.
- Mira Hemmings? - felkapom a fejem, egy csapat lány már előttem is van, és a gyér kis francia tudásommal válaszolok a képkérésükre, dedikálok nekik, fényképeket csinálunk, s alig néhány perc alatt kisebb tömeg gyűlik körém. Kezdek megrémülni, de nem mutatom, mégis megkönnyebbülök, amikor Liam sűrű bocsánatkérések közepette beverekszi magát mellém, habár a megjelenésére a tömeg csak izgatottabb lesz. Örülök, hogy már nem vagyok egyedül még akkor is, ha az emberek csak gyűlnek és gyűlnek. Vége a szórakozásnak, vége annak, hogy kettesben vagyunk, 10 perc sem telik el, hatalmas méretű férfiak irányítják arrébb a már sikoltozó, síró lányokat. Fogalmam sincs, hogy kerültek ide ennyien, de mindig ez van. Liam megragadja a kezem, a másikkal integet, miközben hátulról nyomni kezdenek minket kifelé, majd bedugnak egy fekete autóba.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogyan szabadulhatnánk el máshogy - rázza meg bocsánatkérően a fejét.
- Semmi baj - sóhajtok fel. Kicsit kimelegedtem, és kezdem érezni a fáradtságot, kibújok a dzsekimből és az ölembe ejtem, megmozgatom kissé elzsibbadt kezeim, és Liam vállának dőlök.
- Nem tudtam, hogy egy pillanatra egyedül hagylak, akkor ez lesz - nevet fel halkan, és megsimogatja a hajam.
- Hová mentél? - pillantok le az összekulcsolt kezeinkre. Olyan jó ezt nézni, számomra ez valami, az összetartozásunkat jelképezi. A zsebéhez kap, mintha csak elfelejtett volna valamit, majd előhúz egy egészen aprócska kis csomagot, melynek tartalmát a tenyerébe ejti.
- Vettem valami apróságot, hogy ne felejtsd el ezt a napot, és azt sem, hogy tudok rendes lenni, nem csak egy seggfej - felnevetek, homlokon csókol, majd a tenyeréből az enyémbe ejti az ajándékát. Valószínűleg nem került többe néhány euronál, de engem nem is ez érdekel. Egy karkötőt vett nekem, viszonylag nagy szemekkel, amin egy kis Eiffel-torony medál lóg. Az ajkamba harapok, úgy bámulok rá, mintha a legszebb arany, gyémánt ékszer lenne, és azt hiszem, felér bármelyik olyannal. Valószínűleg minden turista szerelmespár női tagjának csuklóján ott van egy ilyen karkötő, és ez az egyik ok, amiért azonnal megszeretem. Azt sugározza, hogy átlagosak vagyunk, ez nem a pénzről és a sztárolásról szól, hanem rólunk. Az apró medált piszkálgatom, Liam mellkasának dőlök míg ő a telefonját nyomkodja, majd az arcom elé emeli a készüléket. Az arcom először undorba torzul, majd rendezem az arckifejezésem és jobban megnézem a képet, melyen hülye grimasszal a fejemen nevetek, ő visszanevet rám és a derekam öleli, az az öregúr készítette az Eiffel-torony tetején. A kép alatt egy kérdés van, amely Niallhöz szól.
Elég széles ez a mosoly? 

Sziasztok!
Nem is tudom, hogy kezdhetném. A rész háromnegyede kész van, ha akarnám, befejezhetném még ma este, de igazság szerint nem akarom, mert nem találok benne egy olyan sort se, ami tetszik. Egy kis időt kérnék, nem akarok olyat kiadni a kezem közül, amit még én se szeretek, nemhogy ti. Sajnálom, sokan írjátok, hogy mennyire szeretitek csütörtökönként elolvasni a részeket, erre én most bejelentem, hogy nincs kész, és ez már nem először fordul elő.
Ne haragudjatok, az utóbbi időben túlvállaltam magam, túl sokat akarok egyszerre, de nem bírom a tempót. Holnap amint hazaérek elkezdem újraírni a részt, és legkésőbb késő este felteszem. Bocsánat, tényleg, nem fog többször előfordulni.
Köszönöm, ha megértitek.

43.rész Senki másért

Sziasztok! :)

Képzeljétek, már vasárnap elkészültem a résszel úgy, hogy még élveztem is az írását, és egy kicsit tetszett is, erre ma korán reggel, amikor felébredtem és készültem kitenni szembesültem vele, hogy egy része törlődött. Elkeseredtem, és bár a pótolt rész azt hiszem, nem lett pont olyan, mint az első volt, de sikerült kompenzálnom a törlődött részeket. A rész második felében talán gyengébbek a párbeszédek, de szerintem Mira gondolatai jobban sikerültek. Egyelőre én annak is örülök, hogy sikerült még most javítanom, bár átolvasásra már nincs időm. Az esetleges helyesírási hibákat később javítom, és remélem, tetszeni fog nektek ez a rész, még ha nincs is igazán nagy fejlődés.

Nessa. xx

- Te mit gondolnál, ha ő csinálta volna ugyanezt? - alig néhány perccel ezelőtt Liam vágta hozzám ezt a kérdést, most viszont Louis kérdezi gyengéden, s a hajamat simogatja. A főbb gondolataim mellett az jár a fejemben, hogy a mindenit, ez a fiú annyira kedves tud lenni! Eszembe jut, néha mennyire csúnyán tudott megszólalni, és milyen mélységes utálattal, flegmasággal, most pedig olyan, mintha ez sosem létezett volna. - Mira, a helyében engem nem érdekelne, hogy azokon a képeken nem csak te vagy Ashtonnal, hanem a háttérben a többiek is ott vannak, mert hidd el, pont nem Luke vagy Calum arcocskáját csodálnám. Megértem őt, de így már téged is. Szörnyen előítéletes voltam veled szemben, és kifejezetten ellene voltam a kapcsolatotoknak, de már más szemszögből látlak. Nem akarom, hogy bántsd Liamet, de ha nem te teszed, akkor majd valaki más fogja, ettől nem óvhatom meg egyiküket sem. Most neked kell elnézést kérned, magyarázkodnod, elviselned amit csinál, mert te követtél el hibát, még akkor is, ha az közel sem akkora, mint amennyire felfújták. Nyugodj meg, tudtad, hogy nehéz lesz, nem? És valószínűleg azt is tudtad már, hogy Liam nagyon kiakad majd. Vállald mindazt, ami vele jár, és a következményeket is, másképp nem működhet ez köztetek - a szavai valóban elgondolkodtatnak, aprókat bólintok, majd halkan köszönetet mondok. Úgy lépek ki a liftből, mintha semmi bajom nem lenne, kapok Louistól egy zsebkendőt, és csak hogy még jobban sokkoljon megpuszilja a homlokom. Segít letörölni az elkenődött szemfestékem, és egy mosolyt villant rám, majd kiterel maga előtt és együtt lépünk be az étterembe. A többiek nem veszik észre, de Niall szeme azonnal gyanakvóan kezd villogni, még csak menekülni se tudok előle. Mellette üres a szék két szék, feltételezem, hogy számomra és Liam számára van fenntartva, de csak én foglalom el azt, ami Niall mellett van. Közelebb húzom hozzá, mosolyt villantok rá és a társaságra, és iszonyatos késztetést érzek, hogy az ölébe másszak és szépen mindent elpanaszoljak neki, de eszembe jutnak a szavai, és ennek az egyetlen napnak nem arról kell szólnia számunkra, hogy Liam duzzogásán törjük a fejünket. Azt majd egyedül megoldom én.
Rendelünk kaját, és beszélgetésbe bonyolódok velük, együtt poénkodunk, nevetünk, az ételben turkálva hallgatjuk egymást, elfelejtkezünk arról, hogy kik vagyunk, és elfelejtkezek róla, hogy a barátom még mindig "gondolkozik". 2 hónap alatt nem barátkoztam össze Zaynnel és Louval, most viszont valahogy megtaláljuk a közös hangot, Zayn sem néz rám olyan gyanakvó, és "én megmondtam" fejjel. Viccesek, az együtt töltött időről mesélnek, és engem talán szándékosan nem kérdeznek semmiről, valószínűleg tudják, hogy nem túl fényes időszakon vagyok túl.
- Szóval az egyik régi színpadunkon, amikor még arénákban léptünk fel, volt néhány lejtős rész. Valamelyikünk mindig rohangált, könnyebb volt ezeken közlekedni, mert a lépcsőkön Harry biztos elvágódott volna, bár így is megoldotta minden alkalommal - neveti el magát Louis, homlokába hulló tincseit egy mozdulattal kisöpri a szeméből, és a felmorduló göndörre pillant. - Teljesen nyugodtan álltam, énekeltem, addigra a színpad már úszott a vízben, mert akkoriban valamiért az volt a szokásunk, hogy locsoltuk egymást. Nem figyeltem, és nem is hallottam semmit, csak épp megfordultam volna, amikor Liam lecsúszott az egyik lejtőről és leterített - hangosan kacagok, ahogy elképzelem a jelenetet, majd Lou még hozzáfűzi, hogy aztán felállt és egy egész üveg vizet borított a mellkasára bosszúból azért, mert letarolta. Még videót is keresnek róla, és némi sokkhatás után már könnyezve nevetek, szinte leborulok a székről.
Észre sem veszem, hogy a mellettem lévő üres széket elfoglalja valaki, csak akkor, amikor meghallom a hangját, ahogy kissé döbbenten azt kérdezi, mit tettek velem.
- Csak beszélgetünk - vonja meg a vállát Zayn, és mosolyt villant rám.
Visszamosolyogok rá, odaadom Louisnak a telefonját, majd kissé bizonytalanul pillantok a barátomra. Egymás arcát fürkésszük, szerencsére Niall nem hagyja, hogy addig is elcsendesedjen a társaság, ugyanúgy beszélgetnek tovább.
- Minden rendben? - kérdezem halkan, lesütöm a tekintetem és a kezét fürkészem. Olyan jó lenne, ha magától fogná meg az enyém, de ebben most nem is igazán merek reménykedni. Megvonja a vállát, majd nagy meglepetésemre az arcomhoz hajol, és megpuszil, a lélegzetem elakad egy pillanatra, majd realizálom a helyzetet és szinte belebújok a puszijába, az arcom az övéhez dörgölöm. Tényleg bánom ami történt, talán meghallgat, és normálisan is tudunk majd beszélni róla. Az ajkaim elnyílnak, hallom a bosszús sóhaját, majd közelebb hajol és megszánva engem megcsókol, gyengéden, puhán, pont erre van szükségem. Ha nem lennénk nyilvános helyen, beletúrnék a hajába, az ölébe másznék és belecsimpaszkodnék, ehelyett hagyom, hogy elhúzódjon, majd kicsit elpirulva nézek fel. A nyilvános szeretetmegnyilvánulás nem hinném, hogy olyan gyakori nálunk, leginkább talán azért, mert nincs rá lehetőségünk. A kezemet az ölembe ejtem, Niallre nézek és elmosolyodok, mégiscsak jobb így, hogy békében vagyunk egy társaságban.
- Nem szeretnél kicsit később eljönni velem sétálni egyet? - kérdezi halkan, úgy, hogy csak én halljam.
Hevesen bólogatok, ezzel együtt Liam egyik keze a combomra csúszik, megfogja az enyémet, és nem húzza el. Úgy érzem magam, mintha most először lenne barátom, és minden új lenne, majdhogynem levegőért kapkodok.
- Én is akartam már kérdezni - mosolygok rá, megszorítom Liam kezét, ezzel együtt pedig közelebb hajolok a szöszi fiúhoz. Képtelen vagyok arra, hogy kimondjam amit gondolok, de tényleg, szörnyen hiányzott. Jó érzés, hogy szorosan ölel magához, és érezteti, hogy neki is hiányoztam én, még akkor is, ha hülyeségeket csinálok néha.
Az érzelmeskedést befejezve újra csatlakozok a beszélgetéshez, már nem kell azon igyekeznem, hogy ne tűnjek elkeseredettnek. Élvezem, hogy mindannyian hozzászólnak, hogy Liam keze az ölemben pihen összekulcsolva az enyémmel, Niall vállának dőlhetek, és néha hangtalan üzeneteket válthatok Harryvel. Erre lenne sokkal többször szükségem, meg az öcsémre, és sokkal boldogabb lehetnék.
- Ugye vacsoráztál? - Liam felé fordítom a fejem, amikor halkan megkérdezi. Aprót bólintok, és elmosolyodok, aggódik értem, törődik velem, és ez annyira jó érzés. Eszembe jut a múlthét hétvége, az egész olyan távolinak tűnik, annyi minden történt azóta, és változott is.
- Megharagszol, ha sétálok egyet Niallel? - kérdezem óvatosan, amikor már a többiek kellően fáradtnak tűnnek, és úgy döntünk, ideje elfoglalni mindenkinek a saját szobáját. Nekem meg csak most jut eszembe, hogy Párizsban vagyunk, és talán elmehettünk volna valahova ahelyett, hogy a szálloda éttermében vagyunk, de már késő.
Az arca először megrándul, egy kicsit talán féltékeny is lesz, majd int a fejével, és elmosolyodik.
- Menj, de ne maradjatok túl sokáig, és valaki legyen ott veletek - hálásan bólogatok, átölelem, és köszönetképp megpuszilom az arcát. Talán nem kell tőle engedélyt kérnem, de jó úgy elmenni, hogy nem bánja.
A dzsekimet igazgatva várok Niallre, az arcomon szélesedik a mosoly, amikor megérkezik a lifttel. Legszívesebben egész nap ölelgettem volna, és most is az az első, hogy a nyakába borulok, és nem is húzódok el tőle. Megköszöni, hogy kinyitják előttünk az ajtót, majd amikor elindulunk a sötét, kivilágított Párizs utcáján a távolban néhány testőr kezd követni minket.
- Mesélj, mi van vele? - kérdezi halkan, holott nem kell csendesnek lennie, mégis így beszélgetünk.
- Nem tudom, majd ha visszamentünk kiderül - ösztönösen megvonom a vállam, mintha hidegen hagyna, pedig nem.
- Veszekedtetek? Sírtál, mielőtt lejöttetek Louval - nem mondtam neki, de nem kérdezi, hanem kijelenti.
- Egy kicsit, de aztán lenyugodott, megmondta, hogy jöjjek le, és később ő is jönni fog. Amikor lejött úgy tűnt, nincs semmi baja, azóta ilyen, nem tudok kiigazodni rajta - sóhajtok fel, hátralököm az arcomba hulló tincseket. Nem tudom, merre megyünk, csak visz minket előre a lábunk és élvezem, hogy csak ketten vagyunk, a hangját nem a telefonból hallom vissza, látom őt, foghatom a kezét, és a nyugodt, boldog aurája beszippantja az enyém. Kevés ez az idő, de próbálom kiélvezni minden pillanatát.
- Ez nem újdonság - meséli, és kicsit elmosolyodik - szerintem te is eléggé összezavarod őt. Talán ha majd vége a turnénak, és többet lehettek együtt, akkor könnyebb lesz minden.
- Szerinted többet lehetünk majd együtt? - nézek rá kétkedve. - Ti Londonban, én Sydneyben...
- Nem fogod tudni levakarni magadról - nevet rám, és megpuszilja a fejem.
- Feltéve, ha addig nem szúrok el valamit - motyogom magamban, de ő kis híján lecövekel. Lassabban sétálunk tovább, nem válaszol, eltűnődik, míg én a boltokat fürkészem, a távolból az Eiffel tornyot csodálom.
- Miért hiszed, hogy elszúrsz majd valamit? - kérdezi óvatosan, puhatolózva. Ha nem lenne az, aki, akkor nem válaszolnék neki, de Niall lassan jobban ismer engem, mint bárki más. Furcsa, hogy csak néhány hónapja az életem része, mert olyan, mintha évek óta itt lenne.
- Mert egyszer már elszúrtam - motyogom. Ismét nem válaszol egy ideig, majd amikor kinyitja a száját ismét meghökkent, mert az ugrálás és folytonos jókedv meg nevetés mellett annyira érett és okos tud lenni.
- Tudod, szerintem veletek egyedül az a baj, hogy mindketten féltek boldogok lenni. Nem értem, hogy miért, de nagyon sokszor mondja ezt Liam is. Tudom, hogy mit csinált, azt is tudom, hogy milyen voltál, és ne felejtsük el, hogy az első sorból néztem végig amit egymással műveltetek, de látom most, hogy mennyire szeretitek egymást. Mira, Liam annyira odáig van érted, amennyire az csak lehetséges, és látom ahogy ránézel, ami néha nem tetszik, mert ezzel együtt valamiért védtelenebb lettél, de mindegy, nem ez a lényeg.  Épp itt az ideje, hogy elfelejtsd a hibáid, lépj túl azon ami volt, Liam egy új lehetőség, és ha hagyod, akkor nagyon boldoggá fog tenni téged, és te is őt, csak hidd már el, hogy nem fogod elrontani, ugorj fejest ebbe, és ne félj, én majd ott leszek, ha kell egy mentőkötél, jó? - elképedve nézek rá, úgy tátogok, mint egy hal. A mai napon már annyi sokkhatás ért, hogy lassan összeroppanok ettől. Igaza lenne? Valóban mindketten félünk attól, hogy boldogok legyünk?
- Ne hagyd, hogy elcsesszem - nézek rá szinte könyörögve.
- Nem hagyom, ezért mondom most ezt. Ha visszamentünk, akkor igenis mond végig amit akarsz, akkor is, ha hisztizik, nyíltnak kell lenned vele, muszáj elmondanod, hogy mi is történt pontosan.

Amíg nem lépett be az életembe nem tudtam, hogy erre van szükségem, egy legjobb barátra.
- Csinálj úgy, mintha megérintenéd a tetejét - utasít, s a telefonjával szórajozik, míg én felemelem a kezem, és elvigyorodok. A vaku elvakít, és összességében Niall megörökítési szenvedélye megnevettet. Az Eiffel torony előtt elterülő gyepen szórakozunk annak ellenére, hogy a legtöbben körülöttünk szerelmespárok.
- Most te! - szaladok hozzá, s elveszem a telefont a kezéből. Elhelyezkedik, az éjszaka ellenére felteszi a napszemüvegét, s a szakadt farmerjában, ujjatlan kockás ingébe és dzsekijében olyan, mint menő punk-rock sztár. Nevetek azon, ahogy pózol, grimaszol, majd maga mellé ránt és őrült szelfiket csinálunk, melyeken lassan semmi nem látszik Párizsból, és elmosódnak.
- Várj egy kicsit - szalad el mellőlem, s az egyik biztonságishoz siet, aki a távolból figyel minket. A férfi mosolyogva bólint, majd követ Niallt, aki visszakocog hozzám és fojtogató ölelésbe von. A kamerába vigyorgunk, mint két őrült. A mosolyom sose volt még ennyire boldog és őszinte, ilyen felszabadult.
- Köszi Joe! - nevet rá a testőrre, és elveszi a telefonját. A képeken mindenféle pózban állunk, grimaszolunk, nevetünk, Niall szamárfület mutat nekem, és az egyiken a nevetéstől egymásba borulva ölelkezünk.
- Átküldöd majd őket? - kérdezem, mosolyogva lapozgatok a képek közt.
- Persze, de most már ideje visszamenni, késő van - sóhajt fel kedvetlenül, s az én arcom is grimaszba torzul, de nem kezdek elégedetlenkedni.
- Mikor találkozunk ismét? - kissé fázósan húzom össze magamon a kabátom, kisöpröm a hajam az arcomból.
- Két hét múlva Amszterdamban - mosolyog rám, eközben leveszi a dzsekijét, és felém nyújtja.
- Vedd vissza, te jó ég, nagyon hideg van!
- Nem baj, vedd csak fel - erőszakoskodik, és a vállamra teríti, de szinte azonnal lekapom magamról.
- Nem, Niall, vedd vissza most azonnal! - parancsolom, de megmakacsolja magát, s a fejét rázva teríti rám a dzsekit, melyet a fészkelődésem ellenére összehúz rajtam anélkül, hogy a kezeim beledughatnám. Kényszerzubbonyt csinált az egyébként finom illatú ruhadarabból.
- Ha megpróbálod levenni, esküszöm, hogy a vállamon cipellek vissza a hotelba! - fenyeget, lehúzza a cipzárt, mire elégedetlenkedve bújok bele rendesen a dzsekibe.
- El sem bírnál - morgom sértetten, s tovább sétálunk.
- Valóban? - még épp látom, hogy felvonja a szemöldökét, majd a lábaim hirtelen kicsúsznak alólam. Felsikoltok, miközben a vállára vet és futkározni kezdd velem. Sikoltva kapaszkodok a hátába, mely lassan nevetésbe torzul.
- Niall, tegyél le! - visongom, megmozgatom a lábaim, de erősen tart.
- Szép estét Mr. Horan, Ms. Hemmings! - vihogva felnevetek, amikor a szálloda előtt álló hostess udvariasan köszönt minket, holott röhögve esünk be a bejáraton, és én még Niall válláról lógok le.
- Szép estét! - kurjantja vidáman, átcipel az előcsarnokon, és lenyomja a lift gombját.
- Tegyél le! - parancsolom már halkabban, még mindig nevetve.
Megérkezik a lift, s fölöttébb udvariasan arrébb áll, hogy elengedje a kiszálló házaspárt. Az arcom nevetve temetem bele a hátába, kezeimmel dobolni kezdek rajta. A lift indulása előtt végre levesz a válláról, kipirult arccal nevet rám.
- Őrült! - csapok a mellkasára, majd vihogva engedem, hogy átöleljen.
- Ismétlés 2 hét múlva? - vigyorog rám cinkosan, s válaszul nagyot bólintok.
Elkísér Liam szobájának ajtajáig, mely előtt kissé elfog a rémület, de próbálom nem kimutatni. Eszembe jut az, amit ő mondott, és Louis. Hibáztam, és rendbe kell hoznom.
- Beszéljétek meg - nyom puszit a homlokomra. Sóhajtva ölelem át, néhány hosszúra nyúlt másodpercig így állunk, majd leveszem a dzsekijét és visszaadom neki.
- Jó éjszakát - nyomok puszit az arcára, s magamba szívom az illatát.
- Jó éjt, Mackenzie - belepuszil a hajamba, majd elengedjük egymást. Biztatóan mosolyog, mielőtt mindketten belépnénk a saját szobáinkba, illetve én Liam szobájába.
Az ágyon ül, mellette csak a kis állólámpa ég. Szorgosan körmöl valamit, az ölében egy gitár pihen. Dalt ír.
- Szia - mosolyodok el, s halkan köszönök. Csak egy pillanatra néz fel, int az ujjaival, és folytatja az írást. Észreveszem a cuccaim a fal mellett, kibújok a cipőmből, majd a bőröndömhöz lépek és kiveszem a hálóingem. Mielőtt a fürdőszobába mennék még odamerészkedek hozzá, fel sem néz, mikor megpuszilom az arcát. Ráfogom arra, hogy elfoglalt, majd a fürdőszobába megyek. A zuhany alatt reménytelenül próbálom összeszedni a gondolataim, majd a tükörben bámulva magam arra jutok, hogy majd mondom azt, ami épp az eszembe jut, feleslegesen gyakorlok. Végignézek magamon, az apró, csipkés, selyem hálóingen, s akaratlanul is az jut eszembe, amikor először látott így, majd a múlthét hétvége. Remélem, hogy ez a kapcsolat nem csak a világ különböző országainak szállodáiban fog játszódni.
Még akkor sem néz fel, amikor kilépek a fürdőszobából, sem akkor, amikor lehuppanok mellé az ágyra. Világos, hogy duzzog, pedig mielőtt elmentem Niallel még máshogy viselkedett.
- Beszélhetünk? - kérdezem óvatosan. Leír még egy sort, majd összehajtja a papírt, és a gitárral együtt a földre teszi. Ez meglep, több passzivitásra számítottam.
- Figyelek - fordítja felém az arcát. Mély levegőt veszek, össze kell szednem magam.
- Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék - kezdem, lábaimra apró köröket kezdek rajzolni - csak jól éreztem magam a koncerten, és a bulin is. Elszaladt velem a ló, és hidd el, cseppet sem vagyok büszke rá, hogy annyira berúgtam. Ash csak segíteni akart, látta, hogy mennyire kész vagyok. Nézd, Liam, nekem is elég zavaros ez az egész, arra sem emlékszek, hogy táncoltunk - habogom idegesen. Felpattan az ágyról, nem szól semmit, csak járkálni kezd. Még csak most jön a neheze. - Nem tett semmi olyat, amit te ne tettél volna meg egy barátodért - megfeszül, hallom a mély, feszült sóhaját.
- A barátnője voltál - motyogja idegesen, tudom, hogy kezdem felhúzni.
- Csak visszakísért a szállodába, Luke is jött, és egy szobában voltunk, vele aludtam.
- A legkevésbé sem Luke érdekel! - csattan fel, beletúr a hajába, kezeit ott tartja a fejénél. - Mi történt?!
- Hánytam, segített, hogy összeszedjem magam, aztán lefektetett aludni - tudom, hogy nem kellene, de lehajtom a fejem, és ez árul el.
- Valamit nem mondasz el nekem - néz rám áthatóan, hidegen. - Ne hazudj nekem, Mira! Mit műveltél?!
- Ne kiabálj - összehúzott szemekkel nézek rá, ha felemeli a hangját, én is felhúzom magam.
- Mit csináltál?! - kiáltja dühösen. Eddig higgadt voltam, s hiába jutnak eszembe Louis szavai, hogy muszáj elviselnem ezt, mert én hibáztam, beindul az önvédelmem.
- Semmit, ami miatt kiabálhatnál velem!
- Már hogyne kiabálnék, amikor 5 kibaszott napja várom, hogy mondj valamit nekem erről, de te minden beszélgetésünk alkalmával úgy beszéltél, mintha semmi sem történt volna, holott az egész világ tudja, hogy Ashtonnal enyelegtél! - egyre dühösebb lesz, és tulajdonképpen megértem őt, de utálom, ha bárki is felemeli a hangját.
- Elmondanám, ha nem vágnál a szavamba minden alkalommal, amikor kinyitom a szám!
- Mert csak terelsz, és valamit nem mondasz el!
- Én nem csaltam meg senkit, szóval rohadtul semmi jogod vádaskodni és kiabálni! - kiáltom ezúttal én. Ledöbben, ajkait elnyitja, a düh valami másba torzul át. Hiba volt ezt mondanom, a saját hibáját fordítom felé azért, hogy az enyém kisebbek tűnjön.
- Ez övön aluli volt - mondja már normális hangerőn, szemeit összehúzza.
Lesújtva nézek rá, saját magamon vagyok ledöbbenve. Leül az ágyra, háttal nekem. Nagyot nyelek, úgy döntök, elmondom neki amit hallani akar, aztán átköltözök Niallhöz, vagy lemegyek a recepcióra, hátha van egy szabad szoba, amit kivehetek.
- Arra kértem, hogy adjon nekem egy új esélyt, nem tudom, hogy miért, mert nem akarok vele lenni. Egész héten ezen gondolkoztam, 2 évig voltam együtt vele és nem tudtam, hogy valóban túlléptem-e rajta. Addig nem voltam biztos benne, míg ma meg nem láttalak a színpadon. Tudom, hogy haragszol, tudom azt is, hogy hülye dolog volt nem elmondani, de nem akartam telefonon magyarázkodni. Nincs semmilyen mentségem, de hinned kell nekem, már nem szeretem úgy Ashtont, de valami még köt hozzá, amin nem tudok egyedül túllépni. Téged szeretlek, ha nem szeretnélek nem engednék semmit, amit most megtehetsz, és a múlt hétvége nem csak neked jelentett áttörést. Egészen addig kételkedtem benned, bennünk, abban, hogy helyes, ha mi együtt vagyunk, de rájöttem, hogy még ha nem is az, nem tudok semmit sem tenni ellene.

Várom, hogy szóljon valamit, de csak ül az ágyon a combjaira könyökölve, és fejét a kezeibe ejti.
- Mit akarsz, mit mondjak erre? - kérdezi halkan, s válaszul a fejemet rázom, felkapom a telefonom és kilépek az ajtón.
Csak a folyosó közepén jövök rá, hogy így nem mehetek sehova. A hálóingem alig ér a fenekem alá, csipkés bugyi van rajtam, szinte félmeztelen állok, és fogalmam sincs, hol vannak a többiek az enyéim közül. Egy ideig bizonytalanul állok Niall ajtaja előtt, majd felemelem a kezem és halkan bekopogok. Hozzá jövök, pont hozzá, holott direkt megkért, hogy ne rontsuk el ilyesmivel ezt az egyetlen napot.
Amikor kinyitja az ajtót egyszerre meglepett, és csalódott, s ahogy találkozik a tekintetünk halkan elpityeredek. Nem szól semmit, csak beterel maga előtt a szobába és becsukja mögöttem az ajtót, majd a mellkasára von. A halk pityergésből hangos zokogás lesz, az ölelésébe temetkezek, míg ő halkan csitítgat. A szobája majdnem ugyanolyan, mint a miénk, az ágyán bekapcsolt laptop pihen, és egy IPad, amiből fülhallgató lóg ki, bizonyára már lefekvéshez készülődött, és én csak úgy beállítottam ide, de ennek ellenére nem zavar el, nem mond semmi csúnyát, nem küld vissza a saját helyemre, hogy ott sajnáljam magam, csak addig ölel, amíg meg nem nyugszok. Egy zsebkendőt nyom a kezembe, melybe a legkevésbé sem nőiesen kifújom az orrom, majd az ágyhoz irányít és mindketten leülünk rá, összecsukja a laptopot és az IPaddel együtt a földre teszi, a lábaim felhúzva igyekszem halkan megnyugodni, csak a szipogásom töri meg a csendet, mialatt ő a hajamat fésülgeti az ujjaival.

- Mit mondott? - kérdezi óvatosan. 

Összeszedem a gondolataim, ujjaim közt gyűrögetem a zsebkendőt, s lassan tépkedni kezdem, miközben halkan megszólalok.

- Összevesztünk, elkezdett kiabálni és tudtam, hogy igaza van, de felhúztam magam. A fejéhez vágtam, hogy én nem csaltam meg senkit, és nincs joga kiabálni velem - felszisszen, és ebből tudom, hogy nagyon csúnya húzás volt ez tőlem. - Mindegy, nem kell erről beszélnünk, nem is akarlak ezzel terhelni, csak nem tudtam, hogy hova mehetnék, így nem mehetek le a recepcióra és nem tudom, hogy hol van a stáb, vagy Christian.

- Rossz, hogy egyáltalán belegondoltál abba, hogy bárhova máshova menj - húzódik közelebb, és megnyugtató puszit nyom az arcomra. - Sok mást nem tudok mondani, csak azt, amit ma, és korábban is mondtam. 

- Nem is kell - rázom a fejem, beletemetem az arcom a tenyerembe. Az ujjaim közt szorongatott zsebkendő már undorítóan szétcincált és nedves, a kukába dobom, és csak csendben ülök mellette. - Ne haragudj, nem akarlak ezzel fárasztani.

- Nem fárasztasz, sosem fárasztanál, Mira - elkeseredetten dőlök a mellkasának, karjait körém fonja és védelmezően ölel. 

- Néha szeretnék kilépni az életemből - motyogom alig hallhatóan - vagy visszamenni a farmra. Annyira utáltam ott lenni, és csak most jövök rá, hogy ott mennyivel jobb volt minden, és mennyi mindent csinálhattam volna ahelyett, hogy hisztériáztam.

Tulajdonképpen még ha sikerülne is kilépni az életemből nem szabadulnék attól, aki a legjobban idegesít, mert én én maradnék, és az egyetlen személy, aki leginkább megkeseríti az életem, az egyedül én vagyok. Legszívesebben karmolnám, harapnám magam, kitépném minden szál hajam, de csak ülök csendben mellette.

- Túl sokat rágódsz a múlton ahelyett, hogy arra figyelnél, milyen jó lesz a holnapi nap. Már nem tudsz visszacsinálni semmit sem, és nem is kell, jól van ez így. Csak gondolj arra, hogy holnap minden jó lesz, légy pozitív, hiszen úgy alakítod az életed ahogy te akarod, alakítsd úgy, hogy boldog legyél. és jó lenne, ha kicsit visszaköltözne beléd az a Mira, akit valahol elhagytál. Nem volt rossz, hogy képes voltál megvédeni magad, de mióta ez a rohadék Seth edzett veled ezt elhagytad egy kicsit, állj ki magadért.

Nem tudok mit válaszolni erre, feljebb mászik az ágyon és megpaskolja a helyet maga mellett. Odamászok hozzá, hátát a falnak dönti, betakargatja csupasz lábaim, míg én félig ülve, félig fekve a mellkasának dőlök.

- Nem szeretném, ha megváltoznál, csak ne hagyd, hogy bárki is megalázzon - belepuszil a hajamba, s én szinte belebújok az ölelésébe. - Annyira késő van, aludnod kellene, holnap koncertezel - tudom, hogy nem fogok tudni aludni, azt most a legnagyobb képtelenségnek tartom, de ha nem fekszek le, akkor ő sem dog aludni, így hát beleegyezek.

Egy ideig fészkelődik, majd feláll és miközben a kapcsolóhoz sétál felkap magára egy fehér pólót, s felkapcsolja a kis éjjeli lámpát. Egy ideig őt figyelem, ahogy rendezgeti a cuccait, majd bebújik mellém és magára húzza a takaró másik felét. Egészen az arcáig húzza, szőke haja kócosan, puhán terül el a párnán, miközben a tekintetét rajtam tartja.

- Minden rendben lesz, Mira, megoldjátok - motyogja, válaszul feljebb húzom rajta a takarót és eligazgatom. Más esetben gyűlölném ezeket a szavakat, de ő a legjobb barátom, az egyetlen, akire jelenleg számíthatok, nem eshetek neki, mert azzal csak ellököm magamtól. - Feküdj le, pihenned kell.

Néhány másodpercig nézem a szemközti falat, majd hatalmasat sóhajtva fészkelődni kezdek, ledőlök mellé és eligazítom a takarót, néhány másodpercbe telik, míg megtalálom a helyem. 

- Talán jobb lenne, ha visszamennék, nehogy ebből is valami baj legyen - nézek rá szomorúan, válaszul tüntetőleg rázza a fejét.

- Nem lesz belőle semmi baj, majd beszélek vele, és szerintem amúgy is tudja, hogy itt vagy.

Elsimítja rendezetlen tincseim az arcomból, majd leoltja az éjjeli lámpát, és egy ideig mindketten csak csendben fekszünk. Centiméternyi távolságok vannak kettőnk közt, s eszembe jut, hogy a farmon mennyiszer jelent meg reggel az ajtómban, s amikor kedve tartotta csak kómásan bemászott mellém. A szemeimnek idő kell, hogy hozzászokjanak a sötétséghez, majd óvatosan közelebb mászok hozzá és az ölelésébe kérem magam. Úgy érzem, ha ő nincs itt, akkor megfulladok, béklyóba kötözöm magam és addig vergődök benne egyedül, amíg meg nem fulladok. De itt van, átölel és szeretetteljesen fúrja arcát a hajamba. Az érzéseim kuszák Niall iránt, azt hiszem, sosem volt igazán olyan ember az életemben, akit a legjobb barátomnak nevezhettem volna. Voltak barátnőim, akikkel egymásnál aludtunk, és rengeteget beszélgettünk, de igazán egyiküknek sem mondtam el ennyi mindent, nem tudtak semmit az életemről, és Niall alig pár hónap alatt megtudott mindent rólam. Meghökkentő, hogy mennyire szeretem, úgy érzem, leugranék egy felhőkarcolóról, ha veszélyben lenne, és tudom, hogy ő is megtenné, ez az, ami a legjobban sokkol. Egy ember a testvéremen kívül, akinek legalább annyira fontos vagyok, mint amennyire ő nekem. És nem tudom kezelni ezt, nem tudom, helyes-e, hogy így fekszek vele, nem tudom, hogy mennyire volt helyénvaló átjönni hozzá és elsírni neki a bánatom, nem tudom kezelni azt a rajongva imádó érzést, ami néha elfog.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen jó, ha az embernek egy lány a legjobb barátja, akkor hamarabb is beújítottam volna egyet - szólal meg halkan, s nevetni kezdd.
- Jajj Niall! - szakad ki belőlem, közelebb húzódok hozzá, halkan nevetgélve simít végig a fejemen. - Legközelebb jobban is választhatnál.
- Nem lesz legközelebb, és esküszöm, semmiért nem választanék mást - felmelegíti a szívem, ami kissé megtépázott és csalódott. - Jó, hogy itt vagy.
Szeretetteljesen szorítom magamhoz, arcom az övéhez érintem, olyan, mintha olvasna a gondolataimban és tudná, hogy én is pont ezen gondolkozok. Szükségem van egy kis szeretetre, és bár részéről mióta itt vagyok csak azt kapok, mégsem elég. Liamre lenne szükségem, de nem panaszkodok így sem. Egyetlen csajos, vihogós estéért sem cserélném el őt, semmiért, mert a legjobb dolog ami valaha történhetett velem az, hogy ő arcátlanul bejött a csomag gumicukrával a szobámba, és attól a perctől kezdve indokolatlanul mindig egymást kerestük. Elengedjük egymást, majd megfordulok, és mindketten kicsit kihúzódunk az ágy szélére. Egy ideig a sötétben magam elé bámulva gondolkozok, hallgatom a halk szuszogást, és azon töröm a fejem, hogy mennyire nem ezt vártam ettől a naptól, egyáltalán nem ezt terveztem, de a szarságok ellenére az boldogsággal tölt el, hogy Niallben biztosabb vagyok, mint bárki másban, ez megnyugtat.

Halk beszédre leszek figyelmes, majd megérintenek, karok fonódnak körém, beburkol egy illat, majd elemel az ágyról. Rémülten ugrok meg, a sötétségben először kis híján sikoltozni kezdek, majd felismerem a körvonalakat. Liam, ő tart a karjaiban, és ő csitítgat.
- Semmi baj, Cica, csak átviszlek hozzánk - suttogja. Álmosan, ijedten nézek rá, oldalra billentem a fejem és látom Niallt, az ágyon ül, kócos és kicsit nyúzott, de mosolyog rám. Szegény, elege lehet már belőlünk, nekem is elegem van.

42.rész Következmény

Sziasztok! :)

Sokáig azt hittem, hogy nem sikerül majd megírnom ezt a részt, mert a hétvége nagy részét nem töltöttem otthon, a fennmaradó időben pedig tanultam, végül valahogy mégis sikerült befejeznem. Nem igazán vagyok elégedett vele, sőt, de most ez így sikerült, egy ideje írói válságban szenvedek, de igyekszek kilábalni belőle, s remélem, hogy addig nem untok meg.

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, amint tudok válaszolok rájuk!

Szemeim lomhán nyitogatom, mellettem valaki fészkelődik, de az elhúzott, fájdalmas nyögés megnyugtat, hogy csak az öcsém az. Lehúzza rólam a takarót, mely után morogva kapok, és a sarkam a vádlijába mélyesztve rángatom vissza magamra. Hasogat a fejem, száraz és kellemetlen ízű a szám, fáj kinyitni a szemeim, melyek mégis kipattannak az éjjeliszekrényen pihenő pohár és Advil láttán. Próbálok felülni, arrébb túrom a nyüszítő testvérem, majd a gyógyszer bekapása után visszahanyatlok mellé. Szépek vagyunk, szép kis testvérpár, másnaposan fetrengünk egymás mellett. Lehunyom a szemeim, elcseni a takaróm végét és közelebb húzódik, ezúttal nem túrom arrébb, közelebb húzódok hozzá. A pólója kissé büdös, alkohol szaga van, ugyanakkor ott van körülötte Luke otthon illata is, és nem húzódok el. Arcát fáradtan temeti bele a párnába és a hajamba, behunyt szemekkel hallgatom a szuszogását, az elmúlt éjszakán kezdek tűnődni. Halvány fogalmam sincs, mi történt, az egész éjjel emlékei fölött sűrű fekete köd lebeg, melyet lassan eloszlatok az agyam egyre nagyobb terhelésével, ezzel együtt felgyorsul a légzésem. Ashton, valamit műveltem Ashtonnal, de az ég tudja, hogy mi a francot!

- Luke - bököm meg a karját, ébrenlétét jelezve horkantva felnyög - te emlékszel valamire?

- Nem - morogja kissé barátságtalanul, bár ezt ellensúlyozza azzal, hogy egy takaró alatt fekszik velem. 

Rossz érzésem van, felhúzom a lábaim, arcom a vállának döntve pislogok nagyokat magam elé, a fejem fáj a megerőltető kutakodás miatt az agyamban. Tudom, hogy valami baromságot csináltam, mindig valami baromságot csinálok, és Luke most nem akadályozhatta meg ezt, viszont az megnyugtató, hogy rajta kívül senkin nem osztozok az ágyon. Lassan derengeni kezd minden, hogy Ash vissza akart ide hozni, amikor már látta, hogy milyen állapotban vagyok, aztán táncolt velem, de nem úgy, ahogy régen. Sötétség, mely után tényleg igazán nehéz felidézni mindent, csak az ugrik be, hogy fekszek, ő pedig fájdalmas arckifejezéssel tűri el a hajam az arcomból. Levegőért kapkodva ülök fel, figyelmen kívül hagyom a fejem nyilalló tiltakozását a hirtelen mozdulatok ellen. Luke ijedten fordul a hátára, míg én ledobom magamról a takarót, és végignézek magamon. Póló van rajtam, átüt rajta a fekete melltartó, melynek pántjai belemélyednek a vállamba, viszont a lábaim csupaszok. Arcom a kezembe temetem, a csupasz combjaim által egyre élénkebben emlékszek vissza az éjjelre, arra, hogy kibújtatott a nadrágomból, aztán szánalmasan arra kértem, hogy adjon nekem még egy esélyt, de elutasított. Pokoli haragot érzek magam iránt, és iránta is, bár ahhoz társul némi hála, mert elutasított, nem használta ki a helyzetet. Miért nem jutott eszembe Liam? Miért csináltam ekkora hülyeséget? 

Ahogy hat az Advil úgy jövök rá, hogy bizony én nem fogom ezt megúszni egy kis ejnye-bejnyével, bűnhődni fogok, méghozzá az egész világ által, a legjobban mégsem ettől félek, egyetlen egy valaki miatt szorul el a torkom, Liam. 

- Mit csinálsz, Mira? - a táskámhoz rontok, előszedem a laptopom, mellyel a kezemben levágódok a helyemre. Luke értetlenül néz rám, sziszegve kap a fejéhez, majd felfedezi az ő oldalán is a gyógyszert és vizet.

Pletykaoldalak és hírportálok címeit ütöm be sorra a keresőbe, az első kettőn nincs semmi, a harmadikon viszont megjelenek én, méghozzá ahogy Ash vállába csimpaszkodok, és ő besegít egy autóba. A testvérem szemei elkerekednek, a vállam fölött áthajolva nézi a képernyőt, melyet lassan beterítenek a további fotók, némelyiken ő is ott van. Egy kicsit megnyugtató, hogy ezeken a képeken a többiek is szerepelnek, elvégre senki nem mondhatja így, hogy ketten léptünk le, viszont a véleményeknél máris kezdődnek a találgatások. Újra együtt? Barátok vagyunk? Mi van Liammel? És vajon mi történt, miután kiszálltunk az autóból? Ez az, amit én is szeretnék részletesebben megtudni.

Talán elég lenne ennyi, de a következő oldalon ezek mellett a fotók mellett megjelennek újak is, amin még bent a szórakozóhelyen iszogatok a pultnál, ugrálok a srácokkal, majd ismét jön Ashton, rogyadozok a karjaiban, és az ölelése megtévesztő, főleg annak. aki tudja, hogy mi ketten nem is olyan rég még egy pár voltunk.

Sírás fojtogat, lecsapom a laptopom tetejét és dühösen túrok a hajamba, csupasz lábaim bámulom, beférkőzik az agyamba újra az a kép, hogy Ash kihámoz a szűk nadrágomból, gondoskodik rólam, majd itt guggol mellettem, míg én arról hadoválok, hogy adjon nekem egy új esélyt. Legszívesebben fejjel rontanék a falnak, amiért ennyire idióta vagyok.
- Mira... - dühösen kapom fel a fejem, okolnom kell valakit, aki csak az öcsém lehet. Mindig ő vigyáz rám, eddig mindig a nyakamban loholt, amikor együtt buliztunk, most meg olyan részeg volt, mint én.
- Hagyj békén! - felpattanok, elkapja a gépet, mielőtt az lebucskázna az ágyról. Dühösen túrok a hajamba, megmarkolom a tincseket, és heves köröket kezdek leírni a szobában.
- Csak tudni akarom, hogy mi történt - válaszol higgadtan. Bizonyos mértékig ő tudja a legjobban kezelni a düh - és hisztirohamaim.
- Ezt én is tudni akarom! - kiáltom, rántok egyet a hajamon, majd a karjaim lehullanak, még mindig körözök. - Az egész a te hibád, mert hagytad ezt!
- Az enyém - ismétli döbbenten, nagyokat pislog a meglepettségtől. - Megmagyaráznád, miért? És mi történt? Ezek csak képek, Mira, értem, hogy lefotózták, ahogy részegen kapaszkodsz Ashtonba, és azt is, hogy táncolsz vele, vagy mi a frászt csinálsz, de miért vagy ennyire kiakadva? Beszélek Liammel, ha kell, megmondom, hogy kicsit elszaladt velünk a ló, és Ash csak segített.
- Az történt, hogy ő cipelt vissza, hánytatott, majd vetkőztetett le és dugott ágyba, míg mindezek alatt én azt mondogattam neki, hogy adjon nekem még egy esélyt! - harsogom, s egyre inkább elönt a pánik. Rettenetes vagyok, képtelen vagyok nem okozni valami problémát, botrányt magam körül. Tegnap reggel ilyenkor fürdőztem a boldogságban, most meg aggódhatok, mert nagyon jól tudom, ha ez Liam fülébe jut -  márpedig eljut majd hozzá - abból szörnyű nagy veszekedés lesz.
- És ez miért az én hibám? - értetlenkedik, dühöngve kapok újra a fejemhez, a szememből dühös könnycseppek csordulnak ki.
- Mert hagytad ezt! - üvöltöm, majd zokogva vágódok le az ágyra. Arcom a kezembe temetem, felhúzom a lábaim, annyira, de annyira gyűlölöm magam, mindig mindent elszúrok!
- Tudod, Mira, nem mindig az én dolgom, hogy helyetted helyesen gondolkozzak - megsimogatja a vállam, közelebb húzódik és vigasztalóan átölel, megpuszilja az arcom. - Nézd a jó oldalát, bánod ami történt, korábban nem bántad, és tulajdonképpen semmi rosszat nem csináltál. Megcsókoltad Ashtont?
- Nem - motyogom, kézfejemmel megtörlöm az arcom és a lehető legkevésbé nőiesen felszipogok.
- Akkor nem történt semmi, csak baromságokat beszéltél, amikről Liam nem is tud. Csak néhány fényképről van szó, ha találkozol vele meséld el neki őszintén, hogy berúgtál, és Ash csak segített. Biztos, hogy dühös lesz, és titeket ismerve teljesen biztos, hogy vitatkozni fogtok, de egy idő után megnyugszik majd, és meghallgat, hiszen szeret téged - észre sem veszem, hogy az öklömet harapom, már nyugodtabban túrom hátra a megviselt tincseket.
- Minden olyan jó volt, és elrontottam - motyogom magam elé, ami tegnap nem ért el, az most maga alá temet. A szégyen, mert részeg voltam, mert Ashtonnak kellett átöltöztetnie, hánytatnia, és mert olyan helyzetbe hoztam, amilyenbe. Nem tudok a szemébe nézni, jobb, ha ma eltűnök, elásom magam, vagy elköltözök egy lakatlan szigetre.
- Ő is nagyon sokszor hibázott - talán az a célja, hogy ettől jobban érezzem magam, de ez nem jön be.
- Tudom - szipogom, eszembe jut, amit mondott, hogy mit gondolt rólam a farmon. Tudom, hogy mit fog gondolni, ha meglátja ezeket a képeket, csalódni fog, rájön majd, hogy nem vagyok különb azoknál, akiket ágyba vitt. Pontosan ugyanolyan vagyok.

- Ne sírj már! - kérlel, az ölébe húz és arcát az enyémhez érinti, mint egy hűséges kutya.
- Ne haragudj, nem a te hibád - motyogom, elfogadom a felém nyújtott papírzsebkendőt, és kifújom az orrom. - Nem tudok Ashton szemébe nézni ezek után.
- Nem hinném, hogy haragszik rád. Ismer, tudja, hogy néha hülyeségeket csinálsz, és mondasz - mosolyogva puszilja meg a fejem, kimászok az öléből, a fejem már más okból hasogat.
- Lezuhanyzok - motyogom, tiszta ruhákat halászok elő a bőröndömből, töltőre teszem a telefonom, majd bevonulok a fürdőbe. Jólesik a víz és szappan, izzadt voltam és büdös, felüdülés a tisztaság érzése. Hajamba sampont dörgölök, majd bebalzsamozom, és csak állok a víz alatt, a gőzben. Azon gondolkodom, mit kellene mondanom Ashtonnak, és hogy vajon Liam hívni fog-e, vagy hallani sem akar rólam. Olyan nagy szükségem lenne Niallre, mondhatna valami okosat, hiányzik.
A hajam szárítása közben egész jól megfogalmazom magamban, amit mondani akarok Ashtonnak, de semmi nem jön a számra, amikor a lift felé tipegve ő éppen kilép belőle. Halkan dúdolgat, jó kedve van, és amikor meglát felcsillannak a szemei, leplezni se tudná.
- Szia Mira, hogy vagy? - édesen mosolyog rám, valamikor ez a mosoly volt nekem a világ közepe.
- Én... - zavartan hümmögök, habogok, ő pedig csak figyel. Olyan idegesítő, hogy így néz. Nem dühös, durcás, nem hánytorgat fel ellenem semmit - jobban, köszönöm.
Mosolyogva biccent, majd elindulna mellettem, de ekkor a nyelvem, ami eddig szinte működésképtelen volt, most megered.
- Ashton! - szólok utána, megfordul, zavartan összehúzott szemöldökkel, még mindig kis mosollyal az arcán néz rám. - Láttad a képeket?
Elkomorodik, lehervad a mosolya, és aprót biccent.
- Nem tudtam, hogy fotóznak.
- Többet ne csináld ezt - mondom kissé keményebb hangon, akaratlanul is kihúzom magam. - Ne szólj bele abba, amit csinálok, ne segítsd, ne... csak hagyj, nem akarom, hogy képeket csináljanak rólunk - fizikai fájdalmat érzek a szavak kimondásakor, olyan, mintha vele együtt magam is valami beteg voodoo módszerrel döfködném.
- Nehezedre esne csak egyszer megköszönni, hogy segítettem? Nem azért csináltam, hogy lefotózzanak veled, vagy bajba keverjelek, hanem mert segítségre volt szükséged, és nem igazán számíthattál senki másra rajtam kívül - mondja sértetten, kis harag gyúl a szemében.
- Nem a te felelősséged vagyok - szorítom össze az ajkaim, s mély levegőt veszek. Összezárja a száját, megrándul az arca, és a tekintete is megváltozik, a feszültség szikrái pattognak köztünk
- Felfogtam, viszont akkor szólj a barátodnak, hogy ő peszráljon részegen, ha már Luke nem teszi - miután kimondja a szemeim elkerekednek, szinte azonnal látszik rajta a megbánás. - Mira, én...
- Ne aggódj, Liam tökéletesen tud kezelni - vágom rá sértetten, a hanszínemre összehúzza a szemöldökét, száját összeszorítva biccent.
- Örömmel hallom! - morogja, hangjába cinizmus vegyül.
Elhallgatok, nézünk egymásra dühösen, és az jut eszembe, hogy a farmon eltöltött hetek előtti hónapokban hányszor nézett rám pont így, amikor még elviselt, és én folyton az öcsémet terrorizáltam. Olyankor a tekintete egy idő után ellágyult, árfogta a derekam és a ficánkolásom ellenére magához húzott. A magam módján még akkor is őrülten szerettem őt, csak valamiért magától értetődő volt, hogy velem marad még akkor is, ha minden mást fontosabbnak érzek kettőnknél. De nem maradt, és nem viselte el többé a hisztis, kiállhatatlan sztárocskát, akivé váltam.
Próbálok kemény lenni, nem megtörni, de a pillantása ismét ellágyul, hitetlenkedve ingatja a fejét, beletúr a hajába, én meg csak bámulom értetlenül.
Tegnap éjjel könyörögve kért, hogy ne csináljam vele azt, amit, ne állítsam válaszok elé. Most úgy érzem, legszívesebben ismét úgy kérlelne.
Kinyílik az egyik ajtó, és Michael jelenik meg mosollyal az arcán, mely odafagy, amikor meglát minket. Mindketten ránézünk, szemöldöke értetlenül megemelkedik.
- Sziasztok - emeli fel a kezét, válaszul mindketten motyogunk valamit, majd megjelenik a megmentőm is, az öcsém.
- Ash - mosolyog rá, s vállon veregeti. Tekintete megtalál engem, ezernyi ki nem mondott kérdés szikrázik a saját szemeim tükrében. - Életben vagytok még? - kérdezi szórakozottan, viccet akar kreálni a kínos helyzetből.
Mindketten egyszerre mordulunk fel, én a lift felé indulok, Ashton a saját szobájába megy, ezúttal Luke és Mikey bámulja egymást, de düh és reménytelenség helyett inkább értetlenséggel a szemeikben.
Telefonom a fülemhez szorítom, alig ugrottam le a futópadról, s most pihegve, két okból is hevesen dobogó szívvel húzom el a Liam hívását jelző kis ikont.
- Szia Cica! - köszön vidáman, a szám tátva marad a csodálkozástól. Arra számítottam, hogy undok lesz, kiabálni, dühöngeni fog, ehelyett borzasztó édes. - Gondoltam felhívlak még az interjúnk előtt, milyen volt a tegnapi koncert?
- Liam - motyogom feszülten, a hangom picit megremeg, az arcomra indokolatlan mosoly kúszik. Olyan boldog a hangja, vidám, egy kicsit hadarva beszél. - Nagyon jó, jól éreztem magam, túl jól - sóhajtok, s a hajamba túrok. Muszáj elmondanom neki.
- Túl jól? - kérdezi kissé értetlenül, megjelenik előttem az arca, összehúzott szemöldöke.
- Igen - hümmögöm, ő pedig valami oknál fogva elneveti magát.
- Örülök, hogy kikapcsolódtál.
Ez a mondat valósággal lesújt, s maga alá temet. Örül neki, őszintén örül, mert nem tud semmiről, nem tudja, hogy rátapadtam az exemre, aki átöltöztetett, és addig mellettem maradt, amíg részeg álomba nem merültem. Nem láthatta még a képeket sem, és magamban elmondok egy imát, hogy péntekig ne is lássa őket. Elmondom majd neki szemtől szemben az egészet, nem kell elméleteket gyártania. A legrosszabb, hogy nem feltételez rólam semmi rosszat, semmi bűnöset azon kívül, hogy lerészegedtem.
- Aha - hümmögöm, s elmosolyodok - most edzek, mi újság veletek?
- Egyedül? Remélem, az a seggarc egy másik kontinensen tartózkodik! - vágja rá feszülten, majd a megnyugtatásom után újra kellemes és nyugodt lesz a hangja. - Hamarosan lesz egy interjúnk, de nem kell kimozdulnunk, az egyik szobában leülünk és válaszolunk a szokásos kérdésekre. Egyébként Haz már nagyon várja a pénteket, azt hiszem, hiányzol neki.
Elmosolyodok, s ez már nem kényszer. Mindig Niallel beszélek, Harryvel néha csak váltunk 1-2 sms-t, és képeket küldözgetünk egymásnak, nekem is hiányzik.
- Ő is nekem - válaszolok, a hajam végével kezdek szórakozni.
- És te is nekem - motyogja édesen, az ajkaim elnyílnak, majd a fogaim közé húzom az alsót. Kedvem lenne ledöfni magam azért, mert mindig baromságokat beszélek, holott őt szeretem.
- Hiányzol - motyogom alig hallhatón, s egy ideig kellemes, édes csendben hallgatunk.
- Péntek - a hangja kicsit megváltozik, a karomon égnek merednek az apró szőrszálak. Úgy mondja ezt, mintha legalább arról lenne szó, hogy összeházasodunk, nem arról, hogy egy éjszakára, és fél napra együtt leszünk.
- Alig várom - suttogom kábán, magával ragad a hangja, holott úgy sejtem, ezen a bizonyos pénteken nem így fog hozzám szólni.
Nem nyilatkozok a képekről, nem adok választ ezzel kapcsolatos kérdésekre, úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, mert tulajdonképpen nem is történt semmi, és valahogy Liamet is elkerülik a pletykák.
A szívem a torkomban dobog, a repülő csak nem rég szállt le velem, de itt vagyok. Hallom a hangjukat, és ha eléggé oldalra jövök látom is őket. Energikusan bejárják az egész színpadot, ugrálnak, élvezik a zenét, elbűvölnek. Már tudom, miért szeretik őket így is ennyire, ahogy azt is kénytelen vagyok beismerni, hogy életem egy részét tudatlanságban éltem le. Sosem adtam nekik egy esélyt akkor, amikor Luke kérlelt, és már belátom, mekkora hiba volt ez.
Csak az utolsó néhány dalt hallom, nem mondom, hogy ez elég, de magával ragad. Niall fedez fel elsőként, arcán széles mosollyal kocog le a színpadról, haja kissé kócos és nedves, egy üveg vizet szorongat, s amikor meglát hirtelen elfelejt felnőtt férfi és popsztár lenni. Szinte eldobja az üveget, a tömeg még őrjöng, amikor futásnak ered és egy röpke másodperc elteltével már a karjaiban vagyok. Belecsimpaszkodok az izzadt pólójába, átölelem a nyakát, míg ő elemel a talajtól és magához szorít. Arcát a hajamba temeti, addig a pillanatig míg a többiek is meg nem érkeznek csak állunk így, és fojtogatóan öleljük egymást.
- Mira! - Harry hangját hallom, szipogva engedem el Niallt, és máris a göndör hajú fiú mackós ölelésébe temetkezek. - Mit keresel itt?
- Korábban jöttem - nevetem el magam kissé feszélyezetten, megdörgölöm az arcom és megpuszilom őt, megcsodálom a hosszú, szép fürtjeit.
Talán illene üdvözölnöm a többieket is, de ahogy megfordulok a tekintetemet és vele együtt mindent egyetlen egy személy vesz birtokba. Valahogy tudom, hogy tudja, hogy látta a képeket. A beszélgetéseinkkor kedves volt velem, de egy idő után mégsem olyan, mint szokott, de elvonatkoztattam ettől mondván, hogy csak paranoiás vagyok, mert ha tudná, akkor nem így viselkedne. De most egyenesen a szemembe néz, látom az arcára kiülő kifejezést, az érzelmeket, és tudom, hogy tudja, de nem tudom visszafogni magam. Egyetlen lépést sem tesz felém, ellenben vele az én lábaim repítenek hozzá, talán csak reflexből, de átfogja a derekam, amikor nekitántorodok a mellkasának, és számat az övéhez érintem. Milliónyi pillangó éled fel bennem, és a testem zselévé válik, a mohóságommal ellentétben ő puhán csókol vissza, és nem szorít magához. Amikor elenged a tekintete olyan megmagyarázhatatlan, sosem nézett még így rám. Kaptam már tőle mindent, gyűlöletet, arroganciát, cinizmust, ez a tekintet ezerszer provokált ki az ugráló szemöldökével együtt, és ez tud olyan imádattal szemlélni, olyan soha el nem fogyó végtelen szeretettel. Most viszont meglepett, értetlen, dühös, és egyszerre ellágyult. Ellenállni akar nekem, de nem megy neki.
- Ne haragudj rám! - súgom a fülébe. Fáj, hogy nem válaszol, nem így képzeltem el ezt a találkozást, főleg nem a biztatásként elmotyogott "péntek" szócskák mellett.
Zaynhez lépek, és a legutóbbi jókedvű beszélgetésünk nyom át sem észlelve, hűvösen üdvözöl, és Louis is ilyen keserédes. Tudják, tudják mindannyian, pedig csak Niallel beszéltem róla. Naiv vagyok, hogyne tudnák, a fél világ erről beszél, pont Liam ne tudná meg? Minden bizonnyal bombázzák a velem kapcsolatos kérdésekkel.
Sírni tudnék, ehelyett Niall karjaiba menekülök, és ez nem is olyan lényeges a többiek számára. Szorosan bújok hozzá, megpróbálok úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne, hosszú hetek óta várom ezt a találkozást, nem fogjuk vitatkozással elszúrni. Be nem áll a szám, fecsegek a koncertről, lelkendezek, hallgatom őket, míg átöltöznek. Egy idő után viszont Liamhez megyek, lehet dühös rám, de nem tudom megállni, hogy ne menjek oda hozzá. Vonakodó tekintete ellenére a mellkasához bújok, arcom a nyakába temetem.

- Ne csináld ezt - motyogom, holott megértem, hogy dühös. - Kérlek, beszéljük meg kettesben! 

Bólint, elhúzódok, és lábujjhegyre állva megpuszilom a száját. Sokkal többet várok, reménykedek, hogy elkapja a derekam és szenvedélyes csókba hív, ehelyett meg se mozdul, inkább csak tűr. Haladás, hogy nem a többiek előtt esik nekem, bár valószínűleg megérteném, ha ezt tenné.

- Nehogy szomorú legyél - húz magához Niall, s egy óvatlan pillanatban a fülembe motyog. Kérlek Mira, a kedvemért ne törődj a duzzogásával!

Bólintok, arcom félig a pólójába fúrom, sose gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz a menedékem, soha, még akkor sem, amikor a barátságunk kezdett szorosabb lenni. Megpuszilja a fejem tetejét, rámosolygok, majd amikor Liam kilép az öltözőből hozzá csapódok, megfogom a kezét és felnézek rá.

- Mentek valahova? - kérdezem óvatosan, nem húzza el a kezét, és nem is válaszol haragosan, semleges. 

- Ma nem, a srácok veled akarnak lenni - bök a kezünkkel Harry felé, aki a fura ingében, napszemüvegben, s hosszú hajával tökéletesen adja a hipster sztár képét, mellette Niall folyamatosan hátrapillant rám. Nem kerüli el a figyelmem, hogy magát nem mondja, és önkéntelenül is az ajkamba harapok. Én egész héten velük, vele akartam lenni.

Az autóban szerencsére a jelenlétem ellenére is oldódik a hangulat, Harry beszélni kezd, csatlakozik hozzá Niall, és egy idő után mindannyian hevesen magyaráznak, egymás szavába vágnak. Mosolyogva ülök köztük, Liam talán észre sem veszi, de engem boldoggá tesz, hogy miközben beszél a karja átöleli a derekam, és az ujjai a nadrágom piszkálják, viszont amint kiszállunk a kocsiból ismét megváltozik. A szálloda előtt ezúttal nincsenek rajongók, hiszen ők most valószínűleg a koncertről igyekeznek épp haza. Csak kiszállunk az autóból és beszaladunk, de ez idő alatt nagyon sok minden változik meg, a liftben állva a gyomrom kellemetlen bizsergésbe kezd, és elszorul a torkom. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy melyik emeletre megyünk és kihez, vagy hogy hol vannak az én cuccaim.

- Fél óra múlva az étteremben? - pillant rám kérdőn Niall, a vállamat megvonva nézek körbe, mindenki várakozóan bámul minket.

- Oké - válaszolja lazán Liam, s mintegy végszóként mindannyian a saját szobáikba mennek. Óvatosan követem őt, maga után húz, finoman fogja a kezem, míg én a gondolataim próbálom összeszedni és a hátát nézem. Miután becsukja mögöttünk az ajtót mindketten csak csendben állunk, nekem kellene elkezdeni, de mielőtt megtehetném megszólal.

- Nem akarsz mondani nekem valamit? - a hangja nem dühös, csak egy cseppet feszült. Elengedi a kezem, szétnéz a szobában és ledobja az ágyra a táskáját. Nem válaszolok elég gyorsan, az arca megvonaglik, és valami megváltozik az egész lényében. - Miért az internetről kell megtudnom, hogy a barátnőm mit művel? És honnan tudjam, hogy ebből az egészből mi igaz? Egész héten azt vártam, hogy végre tegyél valami utalást, vagy mondd el mit csináltál, de a szarnak voltam olyan türelmes, nem mondtál semmit! Mit hittél, hogy majd nem tudom meg? 

- Igen, mert személyesen akartam elmondani - motyogom, megköszörülöm a torkom, nem hagyom, hogy megremegjen. Lehet rám akármilyen dühös, köszönöm, elég volt, hogy Seth megalázott, még neki sem hagytam magam, nem Liam lesz az, aki miatt csendesen suttogva fogok bocsánatért esedezni még akkor sem, ha szeretem őt. - Nem akarok veszekedni veled.

- Nem veszekszek - szorítja össze az ajkait. Persze, ez biztos jele annak, hogy nem akar veszekedni. - Csak tudni akarom, hogy mi történt, és miért nézel hülyének.

- Nem nézlek hülyének - rázom meg a fejem, s lenyelem a hangnemet, amire leginkább váltanék. Hülyeségeket beszél, de nem húzhatom fel magam, tényleg nem akarok veszekedni vele. Egy kellemes estét akarok, ha már csak ez az egy alkalom adódik most. Vele akarok lenni, Niallel, a fiúkkal, és nem önsajnáltatással meg veszekedéssel tölteni.

Gúnyosan elmosolyodik, beletúrok a hajamba és mély levegőt veszek, összefoglaltam már a mondanom napokkal ezelőtt, ma a repülőn, a liftben, de most minden mondat bénának hat a fejemben.

- Nem csináltam semmit, ami miatt igazán haragudhatnál rám - nézek a szemébe, mely összeszűkül, s ő reagál hevesen.

- Te mit szólnál hozzá, ha rólam jelennének meg olyan képek egy lánnyal, mint rólad és Ashtonról? - veszettül igaza van, pontosan tudom, hogy dühöngenék, hisztit rendeznék, kettőjük meggyilkolását tervezném.

- Hallgass meg, és ne vágj a szavamba, kérlek! 

- Nem - a vállait leengedi és a hajába túr, tátott szájjal bámulok rá - menj, és legyél Niallel meg a többiekkel.

- Nem, azt akarom, hogy hallgass végig! - nyelek nagyot, elképedve nézem az arcát.

- Végig foglak hallgatni - csendesedik el, szinte kérlelve néz a szemembe. Nem tudom, mi ez a változás, egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy most mi a fene is van.

- Összezavarsz - rázom a fejem, kétségbeesetten túrok mindkét kézzel a hajamba. Rémlik valami arról, hogy ez már elhangzott köztünk. 

- Nem tudom, minek hívjam, amit te csinálsz velem - válaszolja hevesen, sértetten. - Menj!

- Te nem jössz le? - harapok az ajkamba, legszívesebben a nyakába kapaszkodnék és elmondanám, hogy csak őt szeretem, de az ilyesféle érzelmi kirohanás nem igazán jellemző rám.

- De, kicsit később utánad megyek - biztosít, közelebb lép hozzám és megrázza a fejét. - Nem tudom, hogy mit gondoljak, és mit higgyek most rólad, Mira. Komolyan azt hittem, hogy a múlthét hétvége egy fordulópont volt kettőnk között, két nappal később pedig már Ashton karjaiban vagy megörökítve. Én... nem tudom, hogy miért csinálod ezt, egyáltalán nem tudlak néha hova tenni, nagyon haragszok rád, Mira.

- Tudom, és megértem, de...

- Nem, menj le, jó? Legyél velük, tudok várni még néhány órát, ha már egész héten nem tettem szóvá - jelenti ki, kicsit megrázza a fejét, mintha csak magával vitatkozna. Mozdulatlanul állok, és nézek rá, nem tudom, hogy mit csináljak, vagy mit mondjak, amit a legjobban szeretnék az az, hogy elfelejtsük ezt az egészet. Egy pillanatra megdermedek a meglepetéstől, amikot ujjait az állam alá teszi, és felbiccenti a fejem. Az ajkaim elnyílnak, úgy vágyom a csókjára, mint a szomjazó egy pohár vízre. Közelebb mozdulok hozzá, és hirtelen már az egész testemben őt érzem, pedig csak a szánk ér össze. Belekapaszkodok a pólójába, hátrahajtom a fejem és szorosan húzom, élvezem, hogy nem vonakodik, és ezúttal ő a mohóbb. Egyetlen röpke pillanat alatt, míg tart a csókunk minden a helyére kerül, és ez addig tart, míg újra meg nem szólal. 

- Gondolkoznom kell ezen - motyogja, homlokát az enyémnek dönti. Újra értetlenség kúszik a tekintetembe, míg ő megcirógatja az arcom. 

- Min akarsz gondolkozni, ha még nem is mondtam el, hogy mi történt? - húzódok el, s feszülten nézek a szemébe. 

- Menj le Niallhöz - tűr egy tincset a fülem mögé, és megpuszilja az arcom. Végképp összezavar, elegem van, és talán valóban az a legjobb ötlet, ha Niallel leszek egy kicsit. Feszülten, haragosan rontok ki a szobából, a liftre várakozva Louis csapódik hozzám, kérdő pillantással méreget.

- Liam? - tekint úgy körbe, mintha valahol a fülem mögött bújkálna, mint a bűvészek pénzérméi, vagy a sarokban álló cserepes növénnyé változott volna.

- Gondolkozik - vágom rá sértetten. Aprót bólint, a fejét oldalra döntve tűnődik.

- Mik azok a képek? - kérdezi némi kíváncsisággal, és tulajdonképpen segítőkészséggel a hangjában. 

- Semmi - rázom a fejem lehetetlenül, a hangom elcsuklik, melyre felkapja a fejét. - Csak egy kicsit elfelejtkeztem magamról, meg minden szarságról, és Ashton ráncigált vissza a szállodába. Nem csináltam semmit, Luke mellett aludtam - a hangom kétségbeesetten, és gyerekesen hat. Megjön a lift, belépünk, és ahogy becsukódik az ajtó Louis átölel. Egy ideig nem tudom azt se, hogy mi történt, majd talán egy kicsit összetörök a karjaiban. Pityeregve fúrom az arcom a vállába, amit tettem az nem megbocsájthatatlan, csak egy részeg baklövés, mégis attól tartok, hogy a lehető legrosszabb következményt vonja majd maga után.