2015. április 29., szerda

48.rész Otthon

Olyan, mintha hatalmas terhet vennének le a vállamról, amikor a gép landol a Sydney-i repülőtéren. Az elmúlt 2,5 hét alatt igyekeztem a lehető legjobb oldalamat mutatni, a megfelelő pillanatokban haraptam a nyelvemre csak azért, hogy megtartsam a munkám, mert ez tényleg fontos nekem még akkor is, ha néha nem úgy tűnik.
Szeretek utazni, most jobban, mint eddig bármikor, mégis hihetetlen jó érzés olyan földre lépni, amit úgy ismerek, mint a tenyerem. A nap még úgy is égetően süt, hogy már beléptünk az őszbe, a szél belekap a hajamba és akaratlanul is széles mosoly ül az arcomon. Leszálláskor többnyire szokott valaki üdvözölni az országokból, most viszont nincs itt senki, ami jó érzés, mert ez a hely az otthonom, nem kell, hogy idegenek üdvözöljenek. Idegenek helyett az első ember akit megpillantok, az az öcsém, rég leváltottam a magassarkút tornacipőre, könnyedén leugrálok a gépről levezető lépcsőn, és a nyakába ugrok. Hónapokkal ezelőtt eszembe se jutott volna ezt beismerni magamnak, de hiányzott, az arcom belefúrom a nyakába és erősen szorítom, ő ugyanígy tesz. Fogalmam sincs hogy meddig tart, csak azt veszem észre, hogy még valaki ránk, illetve inkább az ikertestvéremre nehezedik, és amikor felemelem a fejem az anyukám szőke haját látom. Ritkán van együtt a család, és könnyek gyűlnek a szemembe, amikor Luke "irányító" szerepét átveszi apa.
- Szia tücsök - puszil bele a hajamba, ezzel együtt anya is cuppanós csókot nyom az arcomra. Elengedjük egymást, vigyor ül a képemen miközben megölelem őket, Luke viszont elsomfordál, és amikor megfordulok Christiannal beszélget. Odalépek, de ekkor az öcsém vigyorogva fordul felém, átdobja a karját a vállamon és magához húz.
- Jó pihenést, Mira! - vereget vállon a menedzserem. Az elmúlt 2 hét alatt meglehetősen tartózkodóan viselkedett velem, nem beszélünk Liam kirohanásáról, biztosítottam róla, hogy felfogtam amit mondott, és a rólunk megjelent "botrányos" cikket kompenzálva a srácokkal együtt meglátogattam egy gyermekkórházat Angliában, és engedték, hogy többet találkozzak a rajongóimmal, ami nekem is jó. Még nem felejtették el, de már közel sincs akkora jelentősége, mint amennyire felfújták, a tévéműsorokban amikre elhívnak engem, vagy őket, rendszeresen viccet csinálnak az egészből. Nincs miért aggódnom, egy vékony rétegtől eltekintve az emberek többnyire nem úgy tekintenek rám, mint ahogy azt az újságcikk írója eltervezte.
- Jó pihenést! - bólintok aprót, és elmosolyodok. Valószínűleg ő még nálam is jobban örül annak, hogy itt lehetünk, mert néhány hétig nem kell látnia engem még úgy sem, hogy a munka nem áll meg. Stúdióznom kell majd, de erre nem neki kell felügyelnie most, szóval teljességgel Mira Hemmings mentes 3 hét elébe nézhet.
Időbe telik, mire kijutunk a repülőtérről, a terminál előtt rengeteg ember vár rám, villognak a vakuk, de már ez a legkevesebb. Két testőr a szüleinket fogja közre, további 4, és a jelenlévő rendőrök minket védenek, miközben megállunk aláírásokat osztani és fényképeket készíteni. Bár néha kicsit ijesztő, amikor így ellepnek az emberek, mégis ez a 2. amit a legjobban szeretek az életemben így nem okoz fáradtságot, hogy megálljak. Nem maradhatunk túl sokáig, Luke arcán is látom, hogy maradna még, de gondolnunk kell a ránk várakozó szüleinkre, így egymásba kapaszkodva, hatalmas emberek védelmében kijutunk az autóhoz, melybe mindketten gyorsan bemászunk. A szüleinket hazavitték már egy másik autóval, így kérhetem, hogy először menjünk a saját lakásomhoz, hogy lepakoljam a bőröndjeimet és mégiscsak lássam, milyen állapotban van a kis kuckóm.
- Ha akarod kiszállhatsz otthon, később én is megyek - nyomok el egy ásítást, de Luke válaszul csak a fejét rázza.
- Veled megyek - nem kezdek vele vitatkozni, az ő döntése. A vállának dőlök és lehunyom a szemeim, az utóbbi időben még a megszokottnál is fáradtabb lettem, viszont a gondolat, hogy most kialudhatom magam ad egy kis erőt, ahogy az is, hogy hétvégén csatlakozik hozzám 5 srác. A Londonban eltöltött napok fantasztikusak voltak, szállodai szoba helyett Liam házában alhattam, ami mégiscsak más, mint egy szoba. Több magánélet jutott nekünk, de mire kezdtem igazán hozzászokni, addigra már menni kellett tovább nekem is, nekik is, mindenesetre köszönöm a sorsnak, hogy a turnénk ennyire egymásba csúszik. Ők még végigdolgozzák ezt a hetet szombatig, aztán iderepülnek, és alig várom, hogy én magam mutassam be nekik a várost, amit amúgy valószínűleg ismernek, mert tudom, hogy jártak már itt korábban. Alig várom, hogy a nap első percétől az utolsóig Liammel legyek, hogy végre órákon át csak beszélgethessek Niallel anélkül, hogy bármelyikünknek is mennie kellene valahova. Faggatni akarom az "alakuló" kapcsolatáról és biztosítani magam arról, hogy semmi sem változott köztünk, és nem is fog.
- Mi újság Liammel?
A kérdésre felcsillannak a szemeim és bárgyú mosoly ül ki az arcomra, mindenféle szégyenérzet nélkül mondhatom, hogy valószínűleg halálosan szerelmes vagyok. Ezt eddig is tudtam, de valami mégis megváltozott köztünk, mióta azt mondta ne veszekedjünk többé, nem veszekszünk. Nem hittem volna, hogy ezt komolyan gondolja, vagy azt, hogy menni fog, de ha felkapja valamin a vizet, akkor vesz egy nagy levegőt, ha lehetősége van rá akkor megfogja a kezem és az ölébe ültetve megbeszéljük, vagy egyszerűen csak poént csinál belőle, a telefonban pedig kiakadás helyett nyugodtan kérdez. Az ő próbálkozásai ösztönöznek engem is arra, hogy képes legyek lenyelni a néha feltörő késztetést a hirtelen reagálásra, és a kapcsolatunk jobban működik, mint valaha. Kezdünk olyan szerelmespárrá válni, amilyenek valószínűleg soha nem akartunk lenni, és senki nem hitte volna, hogy ilyenné tudunk válni. Olyanokká, akik minden lehetőséget megragadnak a csókolózáshoz és ölelkezéshez, akik folytonosan lopva egymáshoz érnek, s mindössze a tekintetükkel kommunikálva értik egymást. Olyanokká, akik kezdik szörnyen nehezen viselni a távolságot, és a legkomolyabb veszekedésük az, hogy ki szereti jobban a másikat, és ki tegye le előbb a telefont.
Az öcsém könnye kicsordul a nevetéstől, mialatt mindezt furcsa hangokat kiadva, nyüszítve és sóhajtozva előadom neki.
- Ez nem vicces! - háborgok, s amikor nem hagyja abba a vihogást sértetten az ablak felé fordulok.
- De - kapkod levegő után - és remélem, fogtok valamikor telefonon beszélni, mert hallani akarom ezeket a vitákat.
Grimaszt vágok, s a jókedvét elnézve elpárolog a "dühöm". Azt hiszem, boldog vagyok, merem boldognak nevezni magam, mert bár még mindig bajban vagyok a menedzsmentnél meg a kiadónál, és mindenki azt várja, hogy legyen egy rossz lépésem, az életem mondhatni a helyén van, és ez talán csak megerősödik majd az elkövetkezendő 3 héttől.
- Azt már tudod, hogy hol fogod elszállásolni őket? - teszi fel a következő kérdését, miközben a kulcsommal kinyitom a zárat és beengedem magam előtt a cipekedő biztonságiakat.
Elgondolkozok a válaszon, belépünk, mindketten letesszük a csomagjainkat, amelyek mellé a két férfi lepakolja a bőröndjeimet és a táskámat.
- Köszönöm, jó pihenést! - köszönök el, majd becsukom mögöttük az ajtót, és sóhajtva nézek a lakásomra. Azon kívül, hogy szükség van szellőztetésre semmi sem változott, nem is változhatott, hiszen nem voltam itt. A szállodai szobák után felemelő érzés olyan helyen lenni, ami az enyém, amit én rendeztem be a saját ízlésem szerint, és az ágyamban senki más nem aludt rajtam és olyan embereken kívül, akiket én invitáltam oda.
- Szóval? Ez a hely elég kicsi 6 személyre.
Végignézek a teljes lakáson, a szőnyegen valószínűleg elférnének matracokon négyen, de azt hiszem, akkor lemondhatnánk a magánéletről és arról, hogy kettesben legyünk, viszont nem küldhetem szállodába őket, amikor az én vendégeim.
- Megleszünk - mosolygok, holott elönt a pánik, de ezt képes vagyok nem kimutatni.
- Tudod, Ash nagyon bírja őket, ahogy Michael és Cal is, megdumálom velük, hogy tanyázzunk mindannyian egy helyen, régebben úgyis mindig együtt lógtunk, és ez kicsit hiányzik. Így bármikor lehettek együtt, de kettesben tudsz maradni Liammel is, mit szólsz hozzá?
Csodálkozva nagyokat pislogok rá, ha nem szerepelne az ötletében Ash neve, akkor rögtön beleegyeznék, így viszont... Furcsa lenne az exbarátomhoz küldeni őket még akkor is, ha én is jól tudom, mennyire bírják egymást, főleg Niall és Ashton.
- Nem tudom - vakargatom a karom, kihalászom a táskámból a telefonom és azzal a kezemben elnyúlok az ágyon. Milliónyi sms vár, mindannyian arról érdeklődnek, hogy épségben megérkeztem-e.
- Szerintem nagyon jó lenne így mindenkinek.
- Valószínűleg, igen, de Ashton... - elhúzom a szám, nem vagyunk rosszban de az valahogy nem oké, ha az exbarátomhoz passzolom le a vendégeimet.
- Mira, ők Ashton barátai is, hidd el, hogy nem okozna problémát - bizakodik.
- Elgondolkozok rajta - zárom le ennyivel a témát, majd a fülemhez emelem a telefonom és hívást kezdeményezek, de csak a hangposta kapcsol be. Választ pötyögök az üzenetekre majd úgy határozok, hiába akarok egy kicsit egyedül maradni várnak a szüleim, és lesz még alkalmam erre.
Belenézek a hűtőbe csak hogy nyugtázzam, muszáj lesz elmennem bevásárolni. A cuccaim a padlón hagyom, és bezárom magunk után az ajtót. Érdekes, de be nem áll a szánk a rövid autóúton sem, hol én teszek fel folyamatosan  kérdéseket, hol ő, és amikor kiszállunk a ház előtt sem hagyjuk abba. Az ajtón belépve finom illatok fogadnak, s a gyomrom csaknem azonnal megkordul.
- Megjöttek! - hallom anya izgatott hangját, majd egy tányérral a kezében kiront a szobából. - Gyertek, mindjárt kész vagyok. Andrew! - kiáltja el magát, s már el is tűnik.
Elmosolyodok, anya minden alkalommal, amikor hazajövünk ezt csinálja. Olyan hatalmas adagokat főz, hogy az elég lenne egy fél hadsereg számára, nem mintha ezt most annyira bánnám, mert farkaséhes vagyok.
Az ebédlőbe megyünk, az ebédlőasztal már szépen meg van terítve, de a szüleink még mindig a konyhában vannak.
- Segítsek? - nyúl az öcsém egy salátástálért, de anyu szinte elmarja előle.
- Nem kell, Lukey cica, üljetek csak le - simogatja meg az arcát, mialatt belőlem kirobban a nevetés,
- Fogd be! - förmed rám, s miután anya elengedi megjátszott fenyegetéssel elindul felém. Megszaporázom a lépteim, átvágunk a nappalin, kikerüljük a pakolászó édesapánkat és jobb híján a lépcső felé kezdek rohanni. Vihogva botladozok fel, mielőtt elkapna berontok a régi szobámba, de a lábát az ajtóhoz löki és képtelen vagyok bevágni, helyette vihogva elhátrálok és összehúzom magam a sarokban.
- Szólok anyának hogy bántasz, Lukey cica! - fenyegetem vihogva, hiába szűkül össze a tekintete nem tudja visszatartani a nevetést, amikor lecsapna rám gyorsan arrébb ugrok, kis híján lefejeli a falat és a kirobbanó nevetésem ellenére képes vagyok lerohanni a lépcsőn.
Hamarosan már a nyomomban van, átvágok a nappalin és a hátsó ajtón át a kertbe rohanok, de alig érek ki hátulról belém csapódik, elvesztem az egyensúlyom és előre esek. Kellemetlen érzés egy legalább 80 kg-os 190 cm magas fiúval a hátadon elterülni, de tulajdonképpen már megedződtem az évek alatt. A kezemmel felfogom az esést és azonnal lelököm magamról az öcsém, a hátamra fordulva kisöpröm a hajam az arcomból és én vagyok az első, aki odasóz neki egyet. Az ütés után vihogva elkapja a csuklóm, kifordítja, felszisszenek és a lábammal védekezve próbálok szabadulni, amikor hirtelen elengedi a kezem és nyakon húz. Nem erős, de meglepetésként ér és a fejem előrebukik, amint magamhoz térek a csodálkozásból rávetődök. Elterülünk a füvön és csépeljük egymást, a nevetésünk és kiáltozásunk bezengi a hatalmas udvart, és elijeszti az összes papagájt a közelből.
- Luke Robert és Miranda Mackenzie Hemmings! - anya hangjára ledermedünk, még egy utolsó csapást mérek a fejére, melyre válaszul a tarkómra vág, azután angyalian pislogva nézünk a szüleinkre. Anya csípőre vágott kézzel mered ránk, apa a háttérben remekül szórakozik. - Hogy néztek ki? Beletört a ruhátokba a fű, és földes az arcotok meg a hajatok! - Luke-ra nézek, valóban fűszálak vannak a hajában, és mocskos az arca, ő ugyanezzel a tekintettel méreget engem. Tudjuk, hogy anya csak előadja ezt, valójában szinte biztos, hogy örömmel látja a verekedésünket. Az érett, felnőtt, felelősségteljes gyerekei.
- Mira kezdte! - bök rám az öcsém. Felé kapom a fejem, a szám tiltakozva nyílik el.
- Te jöttél nekem!
- Te ütöttél először! - kiált rám vádaskodva.
- Mert elestem miattad! Megsérülhettem volna! - komoly tekintettel nézek rá, mintha nem épp kiabálnánk egymással.
- Kiröhögtél! - meglököm a mellkasát, reflexszerűen védi magát, és újra egymásnak esünk.
- Ha befejeztétek, akkor talán bejöhettek vacsorázni, de előtte öltözzetek át - sóhajt fel anya, majd mindketten meghalljuk a nevetését, és hitetlenkedve rázza a fejét, mint amikor kölyökként talált így minket.
Szétválunk, s fél perccel ezelőtt hiába püföltük egymást, mégis együtt indulunk fel a szobáinkba.
Anya nem túlzott, sőt, valójában az, hogy fű van a hajamban és földes az arcom azt takarja, hogy úszok a koszban. Rendbe hozom magam, már amennyire lehet, tiszta ruhát kapok magamra azok közül, amit a szekrényben találok, majd ledübörgök a lépcsőn.
- Végre - horkant fel az öcsikém - addig nem lehetett elkezdeni az evést, amíg nem fáradsz le.
- Luke, ne légy ilyen bunkó a nővéreddel! - szól rá apa szórakozottan.
- Na de Lukey cica! - tátom el a szám és sértetten pislogok, majd lehuppanok mellé a székre. - Tisztelettel beszélj a idősebbel, szarzsák!
- Miranda! - hüledezik anya.
- 2 perc - sziszegi, míg én felnevetek, és bólogatva, bájos mosollyal nézek rá.
- 2 perc 54 másodperc - vágom rá elégedetten, majd anyához fordulva megjegyzem; - elnézést!
- Rettenetesek vagytok! - fogja a fejét anya, s jó hangosan felsóhajt. Luke csak hogy nyalizzon odadugja hozzá a fejét, édesanyánk végigsimít a haján és megpaskolja az arcát. Apa remekül szórakozik a megvető pillantásomon. Végül a gyomrom kordulása figyelmeztet mindenkit arra, miért is vagyunk itt. Éhesen szedek mindenből, majd amikor a jól megtelt tányérra nézek rájövök, hogy ezt nem tanácsos mindet befalnom.
- Egyél csak - bökdösi meg a karom Luke, s maszatos puszit nyom az arcomra.
Nem válaszolok, enni kezdek és úgy döntök, csak annyit eszek meg, amennyit lehet, és a maradékot hogy ne pocsékoljak majd odaadom a hajléktalanoknak. Beszélgetünk, nevetünk, a megjátszott piszkálódás megmarad köztünk az ikertestvéremmel, de a mondataink nevetésbe fulladnak. Más szülők a pokolba kívánnának minket, de a figyelmünket nem kerüli el, hogy a fejrázások mögött most büszke mosolyok vannak.
- Köszönöm - mászok keresztül az éppen nyelő testvéremen, és megpuszilom anya arcát. - Nagyon finom volt.
Luke lök egyet rajtam, felnevetek és visszaülök a helyemre, míg ő csodálkozva néz a tányéromra.
- Ezt nem eszed meg? - bök rá, s a szemei kutakodva fürkészik az arcom.
- Nem, elég volt - azért ez enyhe túlzás, de mosolyt villantok a kis családomra, s hagyom, hogy a "növésben lévő" öcsém a saját tányérjára söpörje a maradékom.
Az asztalnál maradok, beszélgetünk, beszámolok a turné érdekesebb részeiről és elhallgatom a rengeteg nehézséget. Túl sokszor említem Liam és Niall nevét, ami rendben van, a szüleim azon döbbennek meg, hogy ugyanilyen lelkesedéssel beszélek a többiekről is, és anya valósággal sokkot kap, amikor közlöm, nem csak Liam lesz a vendégem.
- Mikor is jönnek pontosan? - kérdezi, s az arckifejezéséből ítélve gondolatban már a receptkönyvét lapozgatja. A szüleim szeretik őket, találkoztak már, hiszen 2 éven keresztül sülve-főve velük volt a testvérem, csak én voltam ilyen utálatos.
- Vasárnap - lopok el egy karika paradicsomot Luke tányérjáról. Észrevétlenül tologatja közelebb hozzám, s közben apának beszél valamit Calumról.
A vacsora befejeztével sem mozdulunk meg, civakodva hagyjuk szóhoz jutni a szüleinket, és őket hallgatva a tekintetem az ablakra téved. Nem lakunk túl messze a parttól, kisgyerekként sokat lógtunk ott, főleg miután lecsökkent az esélye annak, hogy megfulladunk. Luke a tekintetével követi az enyém, s amikor kis szünet van a beszélgetésben bökdösni kezd.
- Nem szeretnél lemenni?
Az, hogy szeretnék-e nem kérdés, mindig is szerettem a vizet, viszont az agyamba belefészkeli magát az az undorító kis gondolat, aminek az átmeneti eltüntetésére csak Liam képes. A parton fürdőruhát kell viselni.
Észreveszi a vonakodásom, de mielőtt világosan nemet mondhatnék már megkapja anyáék helyeslését, és felpattanva közli, hogy átöltözik. A lelkesedését látva nincs szívem visszautasítani, felmegyek a régi szobámba és ma már sokadjára öltözni kezdek. Egyetlen egy kicsit kopott, fekete bikinit találok, amit szűknek és kényelmetlennek érzek, visszaveszem a lenge pólóm és nadrágom, Luke kopogás nélkül ront be és izgatottan pislog. Az öcsémre leginkább a higgadt retardált a legjobb jelző, alapvetően nyugodtnak és értelmesnek tűnik egészen addig, amíg meg nem szólal, vagy hozzá nem ér valamihez. Megmosolyogtat a lelkesedése, itt minden a gyerekkorunkra emlékeztet, amikor nem törődtem azzal, hogy milyen a testem, és nem féltem attól, hogy az egész világ kinyilvánítja majd a véleményét.
- Mehetünk? - vigyorog rám, ezt látva mindig elcsodálkozok azon, mégis hogy lehetséges hogy az a karika az alsó ajkánál nem húzódik.
Bólintok, bár még egyszer mérlegelem azt a lehetőséget, hogy itt maradok és az ablakból nézegetem a partot, de Luke kézen fog és a lépcső felé rángat. Szinte egyszerre vesszük fel a napszemüvegeinket amikor kilépünk az utcára, na nem mintha nem ismernének fel minket az emberek, de valamiért ez már megszokott. Közönség nélkül is piszkáljuk egymást, lökdösődünk és nevetünk, majd egyszerre kezdünk el futni a víz felé, eldobjuk az elektronikai cuccainkat a homokba, lerúgjuk a cipőinket és belerohanunk a sós tengerbe. Mindig is meggyőződésem volt, hogy ez a legjobb hely a világon, és még most is így gondolom, pedig már mondhatni a Föld legalább negyedét bejártam. Sosem akartam innen elmenni, és nem is akarok, a víz az arcomba vág de nem zavar, ruhástól vetődök a hullámok közé és lebukok a víz alá. A pólóm és nadrágom kényelmetlenül tapad rám, levegőt veszek, hogy aztán újra lebukjak és úszni kezdjek, majd a hátamra fordulva lebegjek a víz tetején. A lemenő nap az arcomba süt, ami miatt muszáj lecsuknom a szemeim, de egy ideig mégis hunyorogva bámulok a gyönyörű, kék égre és arra gondolok, hogy itthon vagyok. Akármilyen szép és különleges is a többi ország, de egyik sem olyan, mint ez, hiába fürdőztem már a Francia, Angol, Amerikai tengerpartokon, azok nem Sydney partjai voltak. Lehunyom a szemeim, de még így is érzékelem, amikor árnyék vetül rám. Luke létezésem első másodpercétől fogva az életem része és túl jól ismerem, így amikor lenyomna a víz alá a nyakába kapaszkodok és rácsimpaszkodok, teljes testsúlyommal lefelé húzom, de könnyedén felkap és idiótán ugrálni kezd. Belevetődünk a hullámokba, meglovagoljuk őket, rengeteg vizet nyelünk nevetés közben, és ez fantasztikus.
- Vegyük le ezeket a göncöket - kap fel a hátára, és a part felé igyekszik. Megrándul az arcom, tekintetem a parton heverésző emberekre terelődik, a hozzánk hasonlóan a hullámokban szórakozó fiatalokra és az ausztrál lányok szép, kidolgozott, lapos hasukra. Luke hátához simulok és próbálok nem gondolni az én hasamra, de hiába igyekszem bedumálni magamnak hogy engem szeret így valaki, és hogy halálfélelem helyett büszkén vállalnom kellene, és megmutatni, hogy nem vagyok tökéletes, nem megy. A homokba zuhanunk, Luke lekapja a pólóját és a rövidnadrágjában ugrándozva vár arra, hogy leszedjem magamról a teljesen vizes farmert és a pólót, de nem mozdulok.
- Menj csak - hunyorgok rá. - Napozok egy kicsit.
- Nem napozni jöttünk, gyere már! - poénnak veszi amit mondok és a lábamat megragadva húzni kezdi a nadrágom szárát.
- Jó - motyogom, s szenvedni kezdek a nadrágommal. Szörnyen nehezen szedem le magamról, részben a víz miatt, másrészt meg gondolom azért, mert eléggé ellustultam. A fürdőszobában egyszerűen nem veszek tudomást arról, hogy milyen a testem, nem vagyok hajlandó zuhanyzás közben ezen törni a fejem. Néha egyszerűen csak megállok a tükör előtt, felhúzom a pólóm és undorodva bökdösöm a hasam, vagy a combom, s azon tűnődök, mégis mi a fenét láthat bennem Liam. Sokszor átgondolt téma ez már, de még mindig meglepő, hogy lát bennem valamit, a saját fülemmel hallom amikor felsorolja, mit miért szeret rajtam, és nem is kételkedek a szeretetében, csak furcsa, és ehhez valószínűleg sosem fogok hozzászokni. A legnagyobb haladás számomra mégis az, hogy előtte nem szégyellem magam, persze amikor szórakozik és lerángatja rólam a takarót, vagy benyit a fürdőszobába még mindig sikoltozok és takarom magam, de komoly helyzetekben eszemben sincs vonakodni. Talán azért, mert akkor nem igazán tudom tiszta fejjel mérlegelni, mit is nem szabadna látnia, talán másért, lényeg a lényeg, ő elérte, hogy mellette néha szépnek érezzem magam.
Csakhogy akkor nem lát senki, most pedig emberek vesznek körül, akiknek valószínűleg valami olyan él a fejükben rólam, ami nem valós.
- Mi a baj, Mira?
Hümmögve nézek fel, kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, s Luke most mellettem guggolva, kissé aggodalmasan vizsgálja az arcom.
- Semmi, semmi baj - rázom meg a fejem zavartan, s húzgálni kezdem a pólóm alját. - Én csak...
- Igen? - lehuppan mellém a homokba, közelebb hajol, szemeiben őszinte érdeklődés és aggodalom csillog. Szinte fizikailag tudatja velem, hogy tudni akar mindenről, hiszen olyan keveset beszéltünk az elmúlt hetekben, és ha beszéltünk is, azok nem volta túl mélyek és részletesek.
- Csak még nem sikerült mindent lefogynom - az alsó ajkam rágcsálom belülről, a tekintete észrevehetően elsötétül - nem akarom, hogy erről beszéljenek.
- Nem fognak - rázza meg a fejét - itthon vagy, Mira, ne törődj ilyesmivel. Nincs mit szégyellned és ezt most nem azért mondom, mert a tesóm vagy, és ha én ilyen tökéletes lettem akkor nyilvánvalóan te is az vagy egy kicsit - hangosan felnevetek és oldalba vágom, válaszul ő is megteszi. - Csak gyere, a vízben senki nem fogja ezt figyelni.
Igaza van, csakhogy a vízig valahogy muszáj eljutni, mégis aprót bólintok, feltápászkodok, nagy levegőt veszek és behúzom a hasam, majd egy gyors mozdulattal lekapom magamról a pólót és rohanni kezdek a víz felé. Hallom az öcsém nevetését, majd beugrok a hullámok közé és elmerülök a kellemesen hűs vízben.
Amíg legalább mellig vízben vagyok, nincs semmi gondom, fröcsköljük egymást, ugrálunk, gyerekesen kergetőzünk és úszkálunk, Luke kavicsokat és kagylókat dobál rám, egyre beljebb merészkedünk, majd amikor már túl messze kerülünk a parttól úszóversenyt rendezünk vissza. Az ég már szürke, amikor úgy döntünk, elég ennyi móka mára. Már alig vannak, aminek örülök, és a legmeglepőbb, hogy senki nem jött oda hozzánk, elvegyültünk, néhány órára minden olyan lent, mint pár évvel ezelőtt volt. Rekordsebességgel rántom magamra a pólóm, sokkal jobban érzem így magam, a nadrágom száradásnak indult de még így is nedves, hosszú időbe telik amíg felrángatom magamra. Összeszedjük a cuccainkat, majd hazasétálunk, és még ezt is megússzuk anélkül, hogy bárki is megállítana minket. Szeretem a rajongókat és azt az őrült szeretetet, amivel felénk viszonyulnak, de mégis jó úgy végigmenni néhány úton, hogy senki nem támad le sikoltozva, és nem vakítanak el fényképezőgépek. A fiúk azt mondják, a szülővárosukban nem tekintik őket különlegesebbnek bárkinél, és talán kisvárosokban így megy, de Sydney közel sem nevezhető kicsinek.
Harcot vívunk a fürdőszobáért, melyet végül én nyerek meg, s szándékosan hosszúra húzom a fürdést mígnem Luke már az ajtót püfölve kiabál. Bár ilyeneket művelek mégsem értem, miért olyan jó érzés idegesíteni egy testvért, mindenesetre remekül érzem magam a kádban ücsörögve, üzeneteket váltva Niallel, miközben Luke különböző fenyegetéseket talál ki az ajtó túloldaláról.
- Fáradj be, drága testvérem, úgy látom szükséged van egy pihentető fürdőzésre - mosolygok rá és felé nyúlok, hogy kicsit megcsipkedjem az arcát, de motyogva szinte arrébb rak és becsapja az ajtót. Vihogva andalgok be a szobámba, befut egy sms Liamtől amiben azt kérdezi, tudunk-e most beszélni, én pedig az ágyra dőlve azonnal videóhívást kezdeményezek. Az arcom az eddiginél is jobban felderül, amikor megjelenik a kissé fáradt arca a telefonom kijelzőjén. Niall mondta, hogy nem túl rég ébredtek, így nem csodálkozok a nyúzottságán.
- Szia Cica - mosolyog, és belekortyol a kávéjába - lefekvéshez készülsz?
- Szia - a tekintetem ugrál az aprónak számító képen, iszom magamba a látványát. - Nem mondhatom, csak lezuhanyoztam még mielőtt viszketni kezdenek a sótól. Luke-kal lementünk a partra, ezért nem hívtalak korábban.
- Oké, felébredtem az üzenetedre, szóval miután biztos lehettem benne hogy épségben vagy másodpercek alatt visszaaludtam. Jól érzed magad otthon?
- Igen - az arcom félig belefúrom a párnámba, és úgy válaszolok - anya hatalmas vacsorával készült, most itthon is alszok és nem vagyok hajlandó délnél hamarabb felkelni.
- Pihend csak ki magad, megérdemled - mosolyog rám melegen. Észreveszem, hogy az ujjaival rajzolgat és dobol az asztal peremén. Én is gyakran csinálok ilyesmiket, mert késztetést érzek rá, hogy megérintsem az arcát, haját, bármilyét, de erre nincs lehetőségem.
- Alig várom, hogy itt legyetek - mosolygok rá, mutatóujjammal megérintem az arcát és bágyadtan mosolygok.
- Én is, de izgulok is egy kicsit - vallja be kissé zavartan.
- Miért? - pislogok meglepetten, és felkönyökölök.
- Most először fogok a szüleitek elé állni úgy, hogy a barátod vagyok.
Nem tudom miért, de szélesedik a mosolyom ettől a mondattól.
- Nincs miért izgulnod, semmi sem lesz másabb, mint amilyen eddig volt, gondolom - kissé kínos számomra erről beszélni úgy, hogy nem tudom, mennyire ismerik egymást, de anya nem engedte volna el velük az akkor 16 éves öcsémet anélkül, hogy megbizonyosodott volna róla, jó emberek közelében lesz.
Hosszú percekig beszélgetünk, nevetünk, halkan szerelmeskedünk, már ha ez lehetséges úgy, hogy a bolygó két ellentétes féltekén vagyunk.
Ő vet véget a beszélgetésnek, amikor már csak félálomban pislogok a kamerába.
- Pihenj csak, Bébi, megérdemled - elnézően, gondoskodóan mosolyog, igyekszem nagyokat pislogni.
- Hiányzol - ölelem át a párnám, és belefúrom az arcom.
- Te is nekem, de csak pár nap és semmi mást nem kell csinálnunk azon kívül, hogy együtt vagyunk - elmosolyodok, semmit sem várok ennél jobban. - Menj aludni.
- Igenis Főnök - emelem a homlokomhoz a kezem szalutálásként. Mosolyogva néz, képes lennék csak egy képet bámulni róla egész éjjel, felfedezni a szebbnél szebb vonásait.
- Szeretlek, Mira - egy pillanatra belém szorul a levegő, pislognom kell néhányat hogy tudatosuljon ennek a szónak a lényege. Minden alkalommal ez van, amikor kimondja ezt a szót.
- Én is szeretlek - válaszolok, szándékosan az arcát nézem, de rajta nem látszik meglepettség vagy bármi ilyen, csak felfelé húzza a száját és édes arckifejezéssel néz.
Csendesen elköszönünk, s miután elsötétül a telefonom képernyője egy ideig csak felfelé pislogok. Olyan leírhatatlan szeretet adni neki, és kapni tőle, mindketten éhezünk erre az érzésre, és emiatt vannak vitáink, ezért szeretjük egymást olyan szenvedéllyel. Összerezzenek, amikor az ajtó halkan nyikorogva kinyílik és anya dugja be a fejét. Arcán mindent tudó, lágy mosollyal méreget, majd amikor felé fordítom a fejem belép, és leül az ágy szélére.
- Hihetetlen aranyosak vagytok ti ketten - simogatja meg a lábam. Összekucorodva fordulok felé, egyik kezem a fejem alá hajtogatom és bárgyún mosolygok magam elé.
- Hallgatóztál?
- Csak egy kicsit - nevet fel huncutul, ujjaival egy apró mennyiséget formáz. - Boldog vagy vele?
Beszívom az alsó ajkam, ez egy olyan kérdés, amire nem könnyű válaszolni, nem egy olyan embernek, mint én.
- Igen, nagyon - bököm ki, tekintetem a plafonon pihentetem. Egy fal van a gondolataim és a nyelvem közt, amit néha elég nehezen török át, de ha egyszer sikerül, akkor nehezen állok le.
- Ő olyan... kiállhatatlan, hisztis, féltékeny, birtokló, de egyben fantasztikus is. Olyanokra képes miattam, hogy felfogni sem tudom hogy teheti meg, és miért pont értem. Félelmetes, mert én... anyu, én annyira szeretem őt, és félek, hogy egyszer csak elmegy, és akkor összetörök - a fejemet rázom, még a gondolat is borzalmas.
- Ha elmegy, akkor nem olyan, amilyennek most hallottam. Ne félj, ne rágódj olyanon, ami nem következett be, csak legyetek boldogok.
Aprót bólintok, ujjaival kisimít néhány tincset az arcomból, majd a kezét megpihenteti rajta.
- Olyan büszke vagyok rád, Mira, rád és a testvéredre is. Örülök, hogy ilyen jól megvagytok, Luke-nak te vagy a mindene.
A mindene, könny szökik a szemembe, megfogom anya kezét és összefonom az ujjainkat. Annyiszor megbántottam a "kisöcsém", és ő még mindig kitart mellettem. Soha többé, de komolyan, sose bántom meg szándékosan. Tanultam a hibáimból, általa, és ha valakinek hálás lehetek a jelenlegi helyzetért, az leginkább ő.
- Úgy hiányoztatok - szipog fel, karjait körém fonja, és erősen szorít magához. Megdöbbenten ölelem vissza, a tekintetem megtalálja az órát és rádöbbenek milyen késő van már. Anya puszikkal halmoz, és ez boldoggá tesz, nem csak Liam szeretetét nyelem magamba olyan mohón, hanem mindenkiét. Egy idő után elenged, és elköszönünk egymástól a mai napra, ám a csendes egyedüllét nem tart soká számomra. Csupán percekig burkolózok teljes csendbe és sötétségbe, majd nyikorog az ajtó, és a szemeim majdhogynem hajszálpontos mása pislog rám nagyokat. Elmosolyodva fészkelődök arrébb, Luke a takaróját és egy párnát vonszol maga után, 5 éves korunktól van saját szobánk, attól fogva hogy ebbe a házba költöztünk, és valamelyikünk mindig így költözködött villanyoltás után. Arra a szöszi, bilihajú kisfiúra emlékeztet most ő, aki nélkül sosem tudtam nyugodtan aludni. Nem szólunk semmit, csak leomlik az ágy másik végébe, mozgolódik, úgy bevackolja magát, mint egy kiskutya, majd puszit nyom a homlokomra, és a hasára fordul. Befoltoz egy lyukat, amelyet a hírnév mar belém újra és újra, mert habár sokat adott, de sokat el is vett.

2015. április 22., szerda

47.rész Betolakodó

Sziasztok! :)
Örömmel láttam, hogy tetszett nektek az előző rész, és nagyon remélem, hogy ez is legalább annyira elnyeri a tetszéseteket! 
Remélem minden rendben veletek, gondolom titeket is eléggé hajtanak most a suliban. Kitartás, már nem sok van hátra! :)
N.

A részegség nemtörődöm mámora keveredik a szerelmes vággyal, azzal, hogy mi az ösztönök felülkerekedése mellett is akarjuk szeretni egymást, és ez valami észveszejtőt hoz létre. A csípőnk türelmetlenül vágyakozva feszül össze és van az a pont, amikor még mindig többet és többet akarsz a másikból, de már egyszerűen nem lehetséges. De akarod, és kétségbeesetten üldözöd, az egész kapcsolatunk valami ilyesmi. Eddig azt hittem, Liam kétféle tekintettel képes rám nézni, az egyik a kedves, édes, szerelmes bocitekintet, a másik az, amikor dühösen összeszűkül, vagy gúnyolódik. Viszont ez most egyikre sem hasonlít, lángoló vággyal és kétségbeeséssel néz rám, mert nem kaphat többet belőlem, és nem elég egyikünknek sem az, ami lehetséges.
Nagyon távolinak tűnik a ricsaj, mégis zavaró, szempilláim csak akkor rebbennek meg, amikor közvetlen a fülemnél mordul fel Liam, s ekkor realizálom, hogy testének háromnegyedével rajtam fekszik. Leszedem magamról fojtogató karjait, majd kiugrok mellőle, és magammal húzom a takarót is. Nem tetszését dünnyögve fejezi ki, kapkodva kapom fel a kabátom és előszedem a zsebéből a telefonom.
- Igen? - szólok bele, majd megköszörülöm a torkom.
- Mi a fenét műveltetek?! - csak akkor érzem meg a lüktetést a homlokomban, amikor Christian a fülembe üvölt.
- Miről beszélsz? - nyüszítem fáradtan, s bosszúsan sóhajtok.
- Arról, hogy az Irish Mirror gyönyörű képeket közölt rólad, meg a barátodról! Mondd, ti biztos, hogy normálisak vagytok? Nem kellene esetleg elvégezni néhány vizsgálatot?
- Mit akarsz? - csattanok fel elfeledkezve a békésen alvó Liamről, de ez már amúgy is mindegy, fázósan húzza össze magát, és nyúzottan pislog rám.
Megfordulok, csak a takaró miatt mászok vissza hozzá, leülök az ágyra, s magára húzza a paplan egyik felét.
- Arról, hogy jól láthatóan totál részegen kéreted magad neki, majd bemásztok egy kocsiba, és amikor kiszálltok a ruhád teljesen felcsúszott! Szörnyű amit művelsz, érted? Így akartok példát mutatni bárkinek is? Mindkettőtök koncertjein tinédzserek vannak, erre nem gondoltok?! Csak azért nem nevezlek kurvának, mert azon az időszakon már túlestél! - nagyokat pislogok, nem tudom, hogy miről beszél, de az utolsó mondat túl hangos, és Liam szemei kipattannak. Egyetlen másodperc alatt elborul az agya, kitépi a telefont a kezemből és ordítani kezd, de gyorsak a reflexeim és rávetődök. Túlordítom a hangját azt remélve, hogy Christian nem hall semmit abból, amit mond, de ezzel Liamet dühítem magamra. Leszorítom az ágyra, megragadom a csuklóját és elmarom a telefont, de túl erős, képtelen vagyok elvenni tőle.
- Rohadtul nem fogom hagyni, hogy bárki is így beszéljen veled! Hogy hagyhatod ezt, egyáltalán mióta viseled el? Először a köcsög edződ volt, most meg a seggfej menedzsered?!
- Fogd már be! Hallgass el! - visítom túl, majd végső kétségbeesésemben a szabad kezemmel a jobb arcára tenyerelek és belenyomom a fejét a párnába, majd a telefont szorongató kezének ujjaiba harapok. Fájdalmasan felüvölt, kitépem a kezéből a telefont, s egyetlen érintéssel felfüggesztem a beszélgetést. A készülék kicsúszik a kezemből, amikor elkapja a derekam, lelök magáról, és óvatos durvasággal szorítja a kezeim az ágyhoz. Egymást üvöltjük túl, ő elsősorban Christianra dühös, s csak másodsorban vágja a fejemhez, hogy én hagyom, hogy ezt csinálják velem, és még őt védem. Én meg azért őrjöngök, amit csinált, miközben valahol az ágy mellett a telefonom újra felüvölt, de már egyikünk se foglalkozik vele.
- Mi a franc problémája van egyáltalán ennek a seggfejnek? - teszi fel a kérdést ordítva, leugrik rólam, megszerzi a telefonját, s böngészni kezd a neten.
- Mi az? - hajolok át a válla fölött. Már nem kiabálok, szemeink végigkövetik az eltúlzott irományt arról, melyben úgy írnak rólam, mintha nem a barátnője lennék, hanem csak egy lány. Valami szemtanú - mint egy gyilkosságnál - bevallása szerint gyanús dolgokat műveltünk egy asztalnál, majd ingerlően táncoltam Liammel. Azt írja, a viselkedésünk felháborító, csak kitűnni akarunk ezzel is. Képeket csatolnak rólunk az asztalnál, miközben táncolunk, ahogy beszállunk az autóba, majd ziláltan kiszállunk, és besietünk a hotelba. Ha nem hozták volna le egy kötekedő cikként az újságban azt mondanám, ez nem nagy dolog, de lefotózták, hogy az asztal alatt a combjaimat simogatja, és táncolás közben a derekamat markolássza, és a nyakamba fúrja a fejét. Ezzel sem lenne semmi gond, ha az emberek nem húznak belőle pénzt, és nem csámcsog rajtunk a világ.
A reakciónk különböző, a lehető legtávolabb áll egymástól, mert míg én a fejemet a tenyerembe ejtem, ő cinikusan nevetni kezd.
- Ennyi?
- Ez pont elég! - csattanok fel, de igazából nem is rá vagyok mérges, hanem magamra. Megint az történt, ami múltkor Ashtonnal, sőt, ez annál durvább. Enyhítő körülmény viszont, hogy abba nem tudnak belekötni, kivel is kerültem ilyen helyzetbe.
- Ez röhejes - grimaszol, a fejét rázza és gúnyosan vigyorog. - A menedzsered ezen van kiakadva? Paul csak röhög rajta, azt fogja mondani, hogy kompenzáljam valamivel, tegyek ki rólunk valami szörnyen nyálas képet, és simogassak meg random kiskutyákat az utcán, hogy lássák, milyen önzetlen és kedves vagyok, valamint gusztustalanul boldog veled.
Nem válaszolok, csak halkan hümmögök valamit, de továbbra is ugyanabban a pózban ülök. Az ő részéről talán nem, de az enyémről ez szégyen, tényleg kis híján kint van a fél fenekem a ruhából és nem azért, mert véletlenül nem figyeltem rá, hanem azért, mert egymásnak estünk a kocsiban, és ezt mindenki tudja. Nem nézek rá, különböző elméleteket gyártok arról, mit gondolhatnak most rólam, majd összerezzenek, amikor újra felemeli a hangját.
- Mondd Mira, te hány sráccal mentél így haza? - összeráncolom a szemöldököm, értetlenül nézek rá. - És tudod, hogy én hány lánnyal léptem le így? Sokkal! Nekem ne merje senki azt mondai, hogy az rossz, ha szeretem a barátnőm és vonzódok hozzá! Az embereknek mindig lesz valami problémájuk, sosem jó nekik semmi, gondolkozz egy kicsit. Baj volt, hogy együtt mutatkoztunk, baj volt, hogy külön, és elméleteket találtak ki arról, hogyan szakítottunk, kitalálták, hogy a menedzsment összepaterolt téged meg Niallt a népszerűsítés kedvéért, de aztán bejöttem én is a képbe. Veszekedjünk minden ilyen miatt, holott mi ketten tudjuk, hogy egyik se igaz? Nem gondolod, hogy túl sokat foglalkozol azzal, mit gondolnak mások, Mira? Kit érdekel, hogy van néhány kép rólunk, amin táncolunk, és csókolózunk? Jól éreztük magunkat, nem? Tudják, hogy szeretjük egymást, szóval nem értem, hogy mi ezen a megbotránkoztató, és őszintén, rohadtul nem is érdekel, mert semmi olyat nem csináltunk, ami rossz lenne!
Tátott szájjal meredek rá, és rájövök, hogy igaza van. Igen, talán nem a legokosabb húzás ennyire berúgni, és hagyni, hogy elszaladjon velünk a ló, de abban amit csináltunk tényleg semmi rossz nincs. Nem biztatunk senkit arra, hogy kövesse a példánkat, csak jól éreztük magunkat, kikapcsoltunk, és úgy viselkedtünk, ahogy az átlagos, meggondolatlan fiatalok. Csendben ülünk, nézzük egymást, csak most kezdem realizálni, hogy nincs rajtunk semmi, és ez zavarba hoz, amin elmosolyodik, megfogja a kezem és maga mellé húz. Felsóhajtok, leheveredünk az ágyra, felemeli a takarót, mire szégyellősen húzom össze magam és bújok hozzá, lábaival eligazítja, majd betakar mindkettőnket. A kapcsolatunk legfőképp talán a hirtelen hangulatváltozásainkról híres, az egyik percben még gyilkoljuk egymást, a másikban nem győzünk betelni a másikkal.
- Mi lenne, ha elölről kezdenénk ezt a napot? - arcát a hajamba temeti, beleegyezően bólintok és a karjai közé fészkelem magam. Lehunyom a szemeim, bár kikapcsolni már nem tudok, az agyam folyamatosan azon kattog, mennyire dühös volt rám Christian, és hogy emiatt Liam mennyire dühös lett rá. Megkeresem a kezét a derekamon, pislogva húzódik el és néz rám, amikor felhúzom a végtagját a takaró fölé, és megvizsgálom az ujjait. A harapásom helye pirosas kékeslila, elhűl az ereimben a vér, nem hittem volna, hogy ilyen durván megharaptam, csak azt akartam, hogy engedje el a telefonom.
- Ne haragudj - fogom kezeim közé a tenyerét, s bűnbánón nézek rá.
- Te ne haragudj, hogy kiakadtam, csak meghallottam amit mondott és elborult az agyam, nem fogom hagyni, hogy bárki is így beszéljen veled, Cica - tekintete elsötétül, kezét az ajkaimhoz emelem és apró csókot nyomok az ujjára. - Ezek után semmit sem akarok elvenni tőled - nevet rám, végigsimít a hajamon és magához húz. Elmosolyodva hajtom a fejem a mellkasára, fejét az enyémnek támasztja és gyengéden játszadozik a hajammal, simogatja a hátam. Így fekszünk, mindketten elszundítunk, majd hosszú kihagyás után ismét csörögni kezd a telefonom, melynek hangjára mindketten bosszúsan sóhajtunk fel.
- Ne vedd fel - mormolja, de már félig az ágyról lelógva szerzem meg a készüléket. Az öcsém hív, nem Christian, tehát egyértelmű, hogy a takarót ismét magammal húzva próbálok felállni. Kisebb csatát vívunk, de én győzök, s miután megszerzek a fürdőszobából egy puha szállodai köntöst visszadobom neki.
- Szia - emelem a fülemhez a telefont, igyekszem nagyon kedves lenni és azt remélem, ezáltal Luke sem lesz bunkó. Összehúzom magamon a köntöst és a háttérben a barátom bosszankodásait figyelmen kívül hagyva kilépek a folyosóra.
- Szia Mira - szól bele kissé zavartan, jól hallhatóan meglepte, hogy nem dühöngök és nem vagyok bunkó.
- Azért hívsz, hogy leszidj? - a kérdés feltevése után az ajkamba harapok, nem kellett volna így lerohannom ezzel.
- Hát, én, izé... - nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy az öcsém csak így habogjon, ha kérdezek valamit. Túl jól ismerem őt, rájövök, hogy ezzel a szándékkal hívott, de ahogy meghallotta a hangom megenyhült, és nem fog vitatkozni velem. - Mi ez az egész, Mira? Christian dühöngve hívott fel, láttam én is azokat a képeket, és írtad is, hogy leléptél, de azt nem tudtam, hogy ekkora balhét csinálnak az egészből. Mi történt?
- Semmi különös - válaszolok, idegesen vakargatom a karom és sétálgatni kezdek a folyosón.
- Akkor miért üvöltött a menedzsered? Azt mondta, egy húzásod maradt és repülsz a kiadótól, tudod mit jelent ez? Nagyon dühös volt a képek miatt.
- Tudom, már beszéltem vele, vagyis...
- Tudom, hogy beszéltetek, beszámolt róla, hogy Liam ordítozni kezdett - mondja aggodalmas hangon.
- Azt is elmondta, hogy miért? - vonom fel kicsit a szemöldököm, igazán kíváncsi vagyok a válaszára.
- A képek miatt - a hangja meglepett, mintha nem tudnám, hogy erről van szó.
- Nem, Christian üvöltözött a képek miatt, Liam azért akadt ki, mert mondott valamit - nem akarok árulkodni, még ha ez annak is hangzik. Niall szobája előtt nekidőlök a falnak, és a padlót kezdem bámulni, azt kívánom, bárcsak kilépne most ezen az ajtón a szöszi barátom, és adna valami bölcs tanácsot. Ilyen közel még sosem álltam ahhoz, hogy kirúgjanak, sőt, eddig nem is gondoltam, hogy ez egyáltalán lehetséges.
- Mit? - komorul el a hangja.
- Nem fontos - rázom meg a fejem, csak az a gond, hogy néhány dologban mi ketten túlzottan hasonlítunk, szóval nem hagyja annyiban. Ahogy én sem tenném.
- De igen, fontos! Legutóbb amikor Liam kiakadt, megverte a személyi edződ, és nem hiába! Mira, mostanában megint alig beszélünk, tudni akarom, hogy mi van veled!
- Azt mondta, csak azért nem hív kurvának, mert azon már túlestem - hadarom el, majd gyorsan másról kezdek fecsegni. - Azért van kiakadva, mert eljöttem, pedig ő azt mondta, hogy nem lehet, nem a képek miatt kezdett el azzal fenyegetőzni, hogy kirúgnak a Sycotól, hanem mert szerinte nem csinálom meg amit elvárnak tőlem, pedig ez nem igaz.
- Mira - szakít félbe, a hangja már teljesen más, visszafojtott indulatokat tükröz. - Ha Liam nem vágja képen, én fogom.
- Nem! - kiáltok fel reflexből. - Senki nem üt meg senkit, és egyikőtök se fog beleszólni! Ezt nekem kell megoldani, nem nektek!
- Legutóbb is ezt mondtad, Mira! Megoldottad? Nem! Világosan látszik, hogy megváltoztál, mert még ha nem is vagyok ott veled minden nap tudom, hogy nem vagy már olyan, mint amilyen voltál, és ha olyan lennél se beszélhetne így veled senki!
- Igaza volt, jó? Állítsd le magad, és nehogy mondj neki valamit, így is van elég, amit kimagyarázhatok!
Összerezzenek, amikor kitárul Niall ajtaja, szorosan fonom magam köré a karom, hiszen a köntös alatt semmit nem viselek. Luke hevesen válaszol nekem, de a figyelmem már rég nem ő köti le, ugyanis Niall felöltözött, és egy lányt terelget ki maga előtt. A szám 'o' alakot formál, de gyorsan becsukom, miközben félszemmel sunyin végigmérem a lányt, a legjobb barátom pedig aggódó tekintettel fordul felém. Megrázom a fejem és kissé elfordulok, s csak hümmögve válaszolok az öcsémnek, de igazából azt figyelem, hogy megállnak a liftnél, és megcsókolják egymást. Nem tudok mit kezdeni ezzel, legszívesebben megfordulnék és tágra nyílt szemekkel bámulnám őket, aztán elkapnám a lányt és elbeszélgetnék vele.
- Megoldom, oké? Szólni fogok, ha nem megy - nyugtatom az öcsémet, de már azt sem tudom, hogy miről beszélünk, csak mondok neki valamit.
- Rendben - sóhajt fel megadóan - hiányzol, alig várom, hogy hazagyere.
- Nekem is hiányzol - mosolyodok el, lassú lépteket teszek előre a folyosón. Niall mellém lép, az állam alá nyúlva felemeli a fejem és a tekintetével vizsgál, de eltolom magamtól, s nyugtatólag rámosolygok.
- Minden oké? - tátogja, mire aprót biccentek, a fejemmel a szobánk felé intek. - Gyere át - bök a saját szobája felé, s míg én Liamhez lépek be, ő visszamegy.
- Vigyázz magadra - köszönünk el, majd letesszük. A barátom még midig az ágyon ül és engem vár, de már alsónadrágot és pólót visel. Elmosolyodok, a haja túl rövid ahhoz, hogy kócos legyen, de kicsit elfeküdte, a szemei már éberebbek és elbűvölően csillognak, Ez az egyik, amit a legjobban szeretek benne, a hatalmas barna szemei, és a mosolya, olyankor teljesen megváltozik.
- Minden rendben? - néz rám aggodalmasan, a telefonom az éjjeliszekrényre helyezem és az ölébe mászok. Karjait a derekam köré fonja, egy kicsit zavarban érzem magam, de már közel sem annyira, mint korábban.
- Igen, Luke hívott - kinyújtóztatom a lábaim, egyik kezét a térdemre teszi és végigsimít rajta. Figyelem ezeket a gesztusokat, látszólag fel sem tűnik neki, hogy mit csinál, mert közben az arcomat figyeli.
- Vitatkoztatok?
- Egy kicsit, de nem nevezhető komolyabb vitának. Elmondtam neki, hogy min akadt ki Christian, és megmondtam, hogy ne szóljon bele, majd megoldom én, és ez rád is vonatkozik, Liam. Ezek az én harcaim, nekem kell megvívni őket, és hiába nagyon szívmelengető, hogy miket csinálsz értem, nem verhetsz meg mindenkit, aki rosszat mond nekem. Szóval kérlek, ne csinálj semmit! - nem vitatkozok vele, csak csendesen elmondom, hogy mit szeretnék, mert többet érek el vele, mint ha a fejéhez vágom, hogy ne szóljon bele az életembe.
- Rendben - sóhajt fel hosszan, s megadóan biccenti hátra a fejét. - Csak nem akarom, hogy rosszul érezd magad, látom, hogy néha mennyire kész vagy, és idegesít, hogy nem tudom miért. Segíteni akarok, de ahhoz az kell, hogy engedd, és beszélj róla, ha valami nem oké. Úgy látom, hogy ilyenkor boldog vagy, de sokszor amikor beszélünk telefonon vagy skype-on úgy érzem, valami nincs rendben, és látod utólag mindig kiderül, hogy tényleg nem. Többek között azért vagyok, hogy segítsek, és beszélgessünk arról, ha van valami baj, legyen az akár köztünk, közted és valaki más között, vagy a munkánkkal kapcsolatban, oké?
Elnyílt ajkakkal figyelem, megcirógatja az arcom és biztató mosolyt villant rám.
- Oké - motyogom, ujjait a hajamba vezeti és a szemembe néz. Néha azt hiszem, Liam egyenesen a lelkembe lát ezekkel a barna szemekkel.
- Nem akarok veszekedni veled, Mira - végigsimít a tarkómon, kihúzza a kezét a hajamból és megérinti az arcom.
- Én sem akarok veszekedni veled - rázom meg kicsit a fejem. Tudom, hogy néha szörnyen gyerekesek vagyunk, és talán változtatni kellene ezen.
- Akkor ne veszekedjünk többet - eltűri a hajamat az arcomból, kis mosollyal nézek rá, s aprót bólintok, majd karjaim a nyaka köré fonom és megcsókolom. Túlságosan belemelegedünk, de eszembe jut Niall és a lány, akivel együtt láttam, ezért finoman és bocsánatkérően elhúzódok. Halkan, kissé panaszosan mormogva temeti arcát a vállamba, és biztosít a szeretetéről, mely után képtelen vagyok még egy ideig elengedni.
Mindketten lezuhanyzunk, majd nyugiban megosztozunk a fürdőszobán. Én sminkelem magam, míg ő a hajával foglalatoskodik és fogat mos, majd én fésülködök, és ő a csempének dőlve figyel.
- Csinos vagy - nyom puszit az arcomra.
- Nem gond, ha átmegyek kicsit Niallhöz? - fordulok felé, átöleli a derekam és magához húz.
- Nem - mosolyog rám - de amit neki elmondasz, azt ugye nekem is?
- Amit neki mondok, azt veled éltem meg - dorombolok, s puha csókot lehelek a füle alá. Kuncogni kezdek a reagálására, ahogy amikor csak közelebb hajoltam hozzá készségesen húzott magához és hajolt felém, viszont ahogy kimondom ezt kissé rémülten tol el magától, míg én felvihogok. - Csak szívatlak!
- Aljas - szúr oldalba a megsebesített ujjával.
- Egy lány volt nála - fogom meg a kezét, és felnézek rá.
- Igen? - lepődik meg, majd elmosolyodik.
- Megcsókolta - folytatom, és az arcát fürkészem. Meglepettnek tűnik, tehát azt a következtetést vonom le, hogy nem tud semmiről. - Van valakije?
- Nem tudok róla, semmi újról- rázza meg kicsit a fejét, s ez számomra valamiért megkönnyebbülés. - De szokott összeszedni lányokat, nem olyan jókisfiú, mint amilyennek kinéz - nevet fel gonoszul, amiért beárulhatja. - Ne aggódj, te fogod elsőként megtudni, ha lesz valakije.
- És ez titeket nem zavar? Nem olyan, mintha elvettem volna tőletek? - meglepődök, mert felnevet, holott hozzászokhattam volna már, mert a legtöbb kérdésemen nevet.
- Nem, nem olyan - nyom puszit a homlokomra. - Nem vetted el tőlünk, csak lett még egy barátja, mindannyiunknak vannak barátai egymáson kívül is, Bébi.
- És szerinted ha lesz barátnője, akkor megváltozik a kapcsolatunk? - kérdezem félve, most nem szeretném, ha kinevetne. - Mert én lány vagyok, és biztos nem értékelné, ha Niall velem van, és biztos inkább őt választaná, nem engem. Nekem se tetszene, ha te más lányokkal lógnál, és te is szoktál féltékeny lenni - minél több példát hozok fel, annál kétségbeesettebb lesz a hangom. Felmerül bennem annak a lehetősége, hogy elveszítem Niallt, és ettől a szemeim is tágra nyílnak.
- Cica - csitít, arcomat a kezei közé fogja és a szemembe néz. - Nem hinném, hogy lepasszolna téged, akkor sem, ha barátnője lesz. Nincs miért aggódnod, ő nem olyan, és valószínűleg most csak túl jól sikerült az estéje. A barátod, és akkor is az marad, ha lesz valakije, te is a barátja maradtál miután mi összejöttünk, nem?
- De - válaszolok tűnődve, fejemet a mellkasára hajtom hogy megnyugtatást kapjak.
- Menj át hozzá - simít végig a hajamon, s kissé eltol magától. - Én átmegyek a többiekhez, majd gyertek ti is, és reggelizz - elmosolyodok azon, hogy utasítgat és beszámol róla, hogy hol lesz, mintha nem 1 szobával arrébb mennék.
Kopogás nélkül sétálok be az ágyán heverésző, tévéző legjobb barátomhoz. Az ágy bevetetlen,  ellenben ő már felöltözött, de nem zavartatja magát. A hasán egy csomag keksz pihen, azt nyammogja miközben golfot néz a tévében.
- Szia - virul fel az arca, s felém nyújtja a kekszet.
- Szia - mosolygok rá, lerúgom a cipőm és leheveredek mellé. A feje alá gyűrt párnákat úgy igazgatja, hogy nekem is jusson, és a szájába nyom egy újabb mézes kekszet. - Szóval? - húzom fel a szemöldököm.
- Szóval? - kérdez vissza, de most a tévének szenteli a figyelmét.
- Meddig fetrenghetek még melletted?
- Ameddig csak akarsz, Mackenzie - néz rám elképedve, felemeli a jobb karját, egy hirtelen mozdulattal átfogja a vállam és magához ránt.
- Nem érted - vergődök, s úgy helyezkedek, hogy az kényelmes legyen. A hátamra fordulok, a fejem a mellkasán van, kissé oldalra döntöm, hogy néha rápillanthassak a tévére. - Barátnőd van?
- Nem nevezném a barátnőmnek - válaszol némi tűnődés után. - Csak egy régi ismerős.
- Akivel együtt töltöd az éjszakát, és megcsókolod előttem - bólogatok kissé gúnyolódva, mintha ebben nem lenne semmi furcsa.
- Ahogy mondod - bólint, felém kínálja a kekszet, ezúttal ki is veszek egyet.
- És nekem nem mondod el? - kérdezem megbántottan.
- Féltékeny vagy, Mira? - kezd halkan nevetni, és egy kekszet helyez a mellkasomra. Megfogom a kezét és mosolyogva vizsgálom a béna, görbe ujjait.
- Kéne? Nem vagyok féltékeny, csak félek egy kicsit. Nem akarod elmondani, hogy ki volt ez a lány?
- Egy régi ismerős, évente csak párszor látom akkor, amikor itthon vagyok - megfogja a kezem, és a tenyerét az enyémhez érinti.
- És mindig...
- Többnyire - bólint, s megvonja a vállát.
- Nem akarsz tőle többet? - felé fordítom a fejem, már nem a golfot nézi, hanem a plafont.
- De - sóhajt fel hangosan. - De hiába akarom, alig vagyok itthon, nem lenne egészséges kapcsolat, nem kérhetném tőle sem azt, hogy jöjjön velem és hagyjon itt mindent, sem azt, hogy maradjon itt és elégedjen meg annyival, hogy néhányszor egy évben látjuk egymást.
- Mert ez így jobb? - döbbenek meg, legszívesebben a hasamra fordulva ránéznék és azt mondanám, legyen már tökösebb, de Niall ritkán csendesedik el, és nem akarom megbántani. Megvonja a vállát, összekulcsolja az ujjainkat és megpihenteti a kezünket a hasán.
- Nem vagyunk elkötelezve egymáshoz, nem tudom mit csinál a hétköznapokban, ő sem tud rólam semmit, csak amikor hazajövök összefutunk, és valamiért mindig itt kötünk ki. 
- Szereted? - anélkül bukik ki a számon ez a kérdés, hogy jól átgondolnám, de visszaszívni már nem tudom és nem is akarom. Érdekel a válasza, elsősorban inkább személyes okokból.
- Jajj Mackenzie - nyög fel, kirántja az egyik párnát a feje alól és az arcára ejti - ne kérdezz ilyeneket, ez nehéz. 
- Oké, akkor emlékszel arra a lányra, aki bejött neked amikor a farmon voltunk, és kiderült, hogy egy csapatban játszotok? - ülök fel nevetve, és megpróbálom leszedni az arcáról a párnát, miközben ő is megrázkódik.
- Szívás egy szerelmi életem van - dünnyögi, de már egy kicsit mosolyra áll a szája. 
- Nekem mindig tök jó tanácsokat adsz, nélküled már meggyilkoltuk volna egymást Liammel, nem értem, magadon miért nem tudsz segíteni - ahogy kimondom rájövök, hogy ez egy hülye mondat volt, hiszen én sem tudok segíteni magamon. - Szereted?
- Mira!
- Válaszolj már! - vágom hozzá ezúttal én a párnát. 
- Nem tudom! - kapja el, és erősebben nekem dobja. A lendülettől hátraesek az ágyon, de megragadja a lábaim és így nem bucskázok le. 
- Ha szereted, akkor küzdj érte! Nem lenne mindig itt, ha nem akarná ő is, hogy legyen köztetek valami! Tudod mikor rohannék én Liam után, ha nem szeretném! Fejezd be a szarakodást Niall, és beszélj vele erről, ne érdekeljen a távolság meg az ilyen hülyeségek! Mi nem oldjuk meg? De, akkor te is megoldod!
- Ez nem úgy megy, Mira, neki átlagos élete van és nem biztos, hogy akarja azt a felhajtást, ami körülöttünk van.
Eltűnődök azon, hogy miért nyaggatom, amikor látszólag nem akar beszélni a témáról, és mert igazából én nem akarom, hogy legyen bárkije is. Életemben először nem azzal foglalkozok, hogy nekem mi a jó, és én mit akarok, mert akármennyire is szeretem kisajátítani Niallt, látom, hogy vágyik valami másra, amit én nem tudok megadni neki, mint barát. Félek, nem tudok más lányról, aki Niall barátjának hívhatja magát, és én sem voltam még sosem egy fiúnak a legjobb barátja, nem tudom, mit reagálna a kapcsolatunkra valaki más. Lehet később megbánom majd, hogy most ennyire biztatom, de azzal ráérek akkor foglalkozni.
- Kérlek Niall, hívd randira! 
- De Mira, holnap már Londonban leszek, nem itt, és én már ott élek, ennek semmi értelme nem lenne.
- Honnan tudod, ha meg sem próbálod? A távkapcsolat is működik!
- Onnan, hogy ha szeretek valakit, akkor szükségem van rá, vele akarok lenni. Hogy lehetnék vele, amikor minden 2. éjjel egy idegen országban alszok el? Mackenzie, sokszor te is annyira hiányzol, mit gondolsz, hogy viselném akkor ezt? - döbbenten pislogok rá, nyelnem kell egy nagyot.
- Sehogy, ha meg sem próbálod.
- Jó - sóhajt fel kissé bosszúsan, néhány másodpercig szúrós tekintettel néz - akkor elgondolkozok rajta, rendben? De most már hagyj békén ezzel, lemaradtam a golfról - morogja, és visszadől a párnára. 
Elmosolyodok, a duzzogása csak néhány másodpercig tart, majd sóhajtva tárja ki felém a karjait, és boldogan leheveredve a karjaiba fészkelem magam. Orrát a hajamba dugja, majd megböki az arcom és puszit nyom rá, borzongás fut végig rajtam de nem tudom megmagyarázni, miért, kicsit megdöbbenhet, lehelete az arcomat simogatja, majd visszahanyatlik a párnára és lustán végigsimít a fejemen.
- Fázol? - kezd mocorogni, kiszenvedi a takaró egy részét maga alól és hiába rázom a fejem, a vállamra teríti. - Holnap amúgy te következel, megnézünk.
- Hurrá - motyogom az oldalába. Az illatába temetkezek és azon tűnődök, mennyire szeretem ezt, őt, mennyire szeretek vele így feküdni, beszélgetni, és szeretem, hogy törődik velem, semmiért nem adnám, hogy ő az életem része lett, és ez megrémiszt.
- Ennyire azért ne lelkesedj - nevet fel, és fonogatni kezdi a hajam. - Tényleg tetszett a koncert?
- Nem, valójában csak egy fantasztikus színésznő is elveszett bennem - mormolom unottan, majd az állam a mellkasán megtámasztva nézek rá. - Tetszett, imádtam - érintem meg a haját elmosolyodva.
- Sajnálom, hogy a bulin úgy szétszóródtunk, talán legközelebb megismételhetnénk kicsit kevesebb pia nélkül.
- Azt hiszem, egy ideig hanyagolnom kellene a bulizást - vallom be, s csak most jut eszembe, miért is álltam éppen az ő szobája előtt, amikor azzal a lánnyal kilépett.
- Miért? - vonja fel a szemöldökét, ezek szerint ő még nem hallott róla.
- Mert jelenleg minden azzal van tele, hogy botrányosan viselkedtünk - a plafonra nézek, értetlenül billenti felém a fejét.
- Igen? Észre sem vettem - halkan kuncogni kezdek, az oldalamra fordulok és mellé fekszek, már zavar, hogy nem látom az arcát. - Mit takar a botrányos viselkedés?
Zavartan hümmögök, ő a legjobb barátom, de mégiscsak egy fiú, nem olyan könnyű vele az ilyesmiről beszélni, főleg nem úgy, hogy Liammel is nagyon közeli a kapcsolata. Amikor arról poénkodtunk a fürdőszobában, hogy elmesélem Niallnek az éjszakát nem gondoltam, hogy annak még csak a gondolata is ennyire zavarba fog hozni előtte.
- Jézusom, kérsz egy kis vizet? Olyan vörös az arcod, mint egy paradicsomnak - nevet fel, és tenyerét az arcomra teszi - most már tényleg érdekel, hogy mit műveltetek.
- Semmit, igazából, csak mindketten egy kicsit berúgtunk és táncoltunk - felülök, ő is így tesz, s szórakozottan méregeti ahogy az arcom dörzsölgetem. - A menedzsment kiakadt rám, a kiadó is...
- Emiatt? Milyen táncolás volt ez Mackenzie, meztelenül egymásnak estetek ott, vagy mi?
- Nem - nevetek fel zavartan. - Nem csak emiatt, azért is, mert eljöttem Christian engedélye nélkül, és azért, mert egyszer stúdiózás helyett elmentem aludni, meg ilyenek - vonom meg kicsit a vállam.
Néhány másodpercig csendben méreget, lehajtom a fejem, tudom, hogy most nem az én pártomra fog állni, és talán igaza is lesz.
- Meg ilyenek?
Felsóhajtok, átölelem a lábaim és a homlokom a térdemnek döntöm. Felesleges megint elmondanom neki, mennyire nem élvezem már sokszor amit csinálok, mert tudja, Közelebb jön hozzám, kezét a hátamra simítja és a hajam végével szórakozik.
- Talán majd meggondolod magad, amíg lesz egy kis szünet. Pihensz, ha áll még az ajánlatod akkor pár napig ott leszünk veled mi is, és Liam biztos, hogy amíg lehet ott marad. Kipihened magad, és jobb lesz minden, csak addig is egy kicsit máshogy kellene hozzáállnod. Hidd el, tudom, hogy nagyon fárasztó amit csinálsz, de mindig gondolj arra, hogy miért teszed, és mennyi minden jár majd azért, ha megteszed amit mond a menedzsment, és nem ellenkezel velük, meg húzod keresztbe a terveiket. A te érdekeid nézik, Mira, még ha ezt néha nehéz is elhinned.
- Vagy inkább azt, hogy hogyan lehet pénzt húzni belőlem - mormolom.
- Talán nem így kellene felfognod - kitartóan simogatja a hajam, kissé a mellkasának dőlök, egyszerre vigasztal és dorgál, valamint ad tanácsot. - Egyezzünk meg valamiben, én randira hívom Flo-t, te pedig megpróbál együttműködni a menedzsmenttel.
- Flo? - nézek fel rá összevont szemöldökkel. A lehető legrosszabbal alkudozik, mert tulajdonképpen én egyáltalán nem akarom, hogy randizzon azzal a lánnyal, mégis lassan bólintok. Én nem akarom, de ő igen, és boldogabb lesz, semmi más nem számít, csak ez.
Kissé zavartan elmosolyodik amikor kiejtem a lány nevét a számon, nem sikerül olyan barátságosra, mint amilyenre terveztem. Amellett, hogy féltem a barátságunkat azt hiszem, jobban félek attól, hogy Niallnek fájdalmat fog okozni ez a lány. Ha lesz valami komolyabb köztük valószínűleg heteken, hónapokon keresztül fogom árgus szemekkel méregetni, és minden apró, gyanús rezdülésre robbanok majd.
Azt hittem, ez nem most fog bekövetkezni, lesz még időm felkészülni arra, hogy valamikor osztoznom kell majd a legjobb barátomon valakivel, és majd megnyugodok magamtól, hogy ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy elveszítem őt. Éppen ezért sokkhatásként ér, amikor a tegnapi extázisba esésem megismétlése után Niall nem tart a többiekkel bulizni, és nem is kettőnkkel készül visszajönni a hotelba, hanem az öltözője előtt megjelenik a reggel látott lány.
Elbújok a folyosó végén, az ellenkező oldalon Harry kisebb vitába keveredik az egyik stylisttal, aki kritizálni kezdi az ingét, míg én a lányt figyelem. Abból, ahogy feszengve, zavartan áll, igazgatja a haját és a ruháját tudom, hogy szöszke barátomból rövid időn belül papucs válik, és ez kissé keserű ízt ad a számnak.
- Cica? - finoman hasba vágom Liamet a könyökömmel, ma már másodjára bántalmazom, ezért bocsánatkérően pillantok rá, és csendre intem, habár valószínűleg nem mi fogjuk felhívni magunkra a figyelmet, amikor mindenki más ordít. - Mi az, mit nézel? - suttogja, és ő is előre hajol. - Az ott Flo?
- Ismered? - fordulok meg hirtelen, a mellkasának feszítem mindkét kezem és egyenesen a szemébe nézek. Kissé megrémül a hirtelen reagálásomra, majd megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat.
- Aha, Niall már vagy 2 éve odáig van érte, de eddig valamiért sosem hívta randira. Miért van most itt?
- Ki ez? - lesek ki újra éppen akkor, amikor Niall kilép az ajtón. Látom az arcára kiülő kissé zavart, mégis széles mosolyt. Liammel együtt szorosan a falhoz húzódok, összeszorítom a szám, de megenyhülök, amikor a lány őszinte mosollyal az arcán öleli át.
- Kedves lány, ne aggódj - suttogja a fülembe, és puszit helyez a nyakamra.
- Hé, ti meg mit néztek? - kiált ránk Louis, egyszerre pördülünk meg, mire a fiú rémülten néz ránk.
- Fogd be! - sziszegem a kis kirohanásom nem veszi túlzottan magára, helyette rezzenéstelen arccal bámulni kezdi őket, és még csak nem is titkolja.
- Gyere onnan - ugrok felé, és a karjánál fogva húzom vissza.
- De hát Niall épp Florával... - hüledezik.
- Ne szúrd el! - fenyegetem meg a mutatóujjamat feltartva.
- Oké, oké - vihog - fogd vissza, Liam!
Tágra nyílnak a szemeim, amikor Niall megjelenik a lánnyal az oldalán, akit mindannyian mosolyogva köszöntenek, én meg csak hidegen méregetem, próbálok valamit találni benne, amibe beleköthetek. Túl rendes lánynak tűnik, ugyanakkor láttam őt ma kijönni Nialltől, és saját bevallása alapján ez nem először fordult elő. Nem tudom, hogy ez a kettő hogy fér össze.
- Mackenzie - az arcomon mosoly árad szét, otthagyja a lányt és átölel. Meghökkenten kapaszkodok belé. - Gyere, bemutatlak neki.
Belé akarok kötni, komolyan nagyon igyekszek, de hiába nem tudom összerakni, hogy egy ilyen kedves lány hogy köthet ki mindig egy fiú ágyában, nem is tudok benne semmi rosszat felfedezni. Kedvesen, lelkesen üdvözöl, áradozik a zenémről, és csillogó szemekkel néz Niallre, nekem ennyi elég.
A folyosó meglepően csöndes, csak ketten vagyunk az egészen, a fiúk sehol, és ez furcsa, ugyanakkor egy kicsit jó is.
- Mit szólsz hozzá, ha rendelünk kaját? - Liam lazán eldobja a táskáját, lerúgja a cipőjét, majd töltőre teszi a telefonját. Képes tökéletesen otthon érezni magát egy túlságosan érintetlennek tűnő szállodában. - Nézhetnénk valami filmet is, ha nem vagy túl fáradt.
Tulajdonképpen ennél tökéletesebb tervei nem is lehetnének.
- Oké - mosolygok rá. - Akarsz menni először? - intek a fejemmel a fürdő felé.
- Menj csak, addig rendelek kaját. Mit szeretnél?
- Valami zöldségeset - fordítok hátat neki. Kérés nélkül lehúzza a ruhám cipzárját, végigsimít a derekamon, majd ellépek tőle és a fürdőszobába megyek.
- Siess - szól még utánam, miközben felemeli a vezetékes telefont.
Valóban sietek, ritkán készülök el ilyen hamar, röpke 10 perc múlva már átadom neki a fürdőszobát. Rendezgetni kezdem a párnákat az ágyon, kényelmes kis kuckót készítek magunknak, majd a távirányítóval a kezemben keresgélni kezdek a filmek közt. Épp csak elhal a vízcsobogás, amikor kopognak, és megérkezik a vacsoránk. Döbbenten nézek az étkezőkocsira, amelyet udvariasan betol a szobapincér, és másodperceken belül jó éjszakát kívánva távozik. A két tányér mellett van ott még egy tál csokikrém, eper, egy jéggel teli vödörben pezsgő, és mindenféle nassolnivalók.
- Ezt mindet szeretnéd megenni? - kérdezem döbbenten, amikor kilép a fürdőszobából.
- Nem csak én - mosolyodik el, lerakja a törülközőjét, majd az ágyra heveredik.
- Én nem ehetek ilyesmit.
- Dehogynem ehetsz! - vigyorog, a kezemnél fogva maga mellé húz, majd éhesen lecsap a tányérjára. - Választottál filmet?
A párnák közé fészkeli magát úgy, hogy nekem is jusson hely. Megmosolyogtat, hogy mohón a szájába tuszkol egy hatalmas falat húst körettel, míg én csak elhelyezkedek mellette.
- Mivel Írországban vagyunk arra gondoltam, nézzük meg a Szökőhévet - mosolygok kicsit megilletődve. Szerelmes filmet nézni vele eléggé nem mindennapi, még ha annak nagy része vicces is.
- Oké - pattan fel, besötétíti a szobát, majd felkapja a távirányítót, és elindítja a filmet. Megdöbbent, de nem szólok semmit. A film első percei alatt mindketten elfogyasztjuk a tényleges vacsoránkat, majd ahogy a tányérok kikerülnek a képből észrevehetően közelebb bújunk egymáshoz. Felbont mindent, chipseket, kekszet, popcornt, és mikor melyikből eszik. Nevetnem kell rajta.
- Egyél - nyomja az arcomba a hagymás chipset, s szüntelenül nógat.
- Liam...
- Nem érdekel a kalóriatartalma, sem az, hogy nem egészséges, meg éjfélkor amúgy sem lehet enni, egyél, Cica, ne rontsd el az estét.
- De...
- Tökéletes maradsz úgy is, ha eszel belőle - mormolja a fülembe, kezét a hasamra simítja, de fészkelődni kezdek.
- A te hibád lesz - nézek rá szúrós tekintettel. Válaszul csak cinikusan elvigyorogja magát.
- Vállalom a felelősséget.
Eszegetek vele, a mellkasára dőlök, és élvezem a közelségét. Együtt nevetünk a filmen, beszélgetni kezdünk Írországról, majd azokról a helyekről, ahol eddig jártunk, és Niall is szóba kerül.
- Szóval ez a Flo - hümmögök, elfogadom a felém nyújtott epret, és beleharapok.
- Kedves lány, nincs miért aggódnod - felnevet a filmen, közben végigsimít a hajamon.
- Nem szórakozik vele? Mármint tudod, hogy...
- Nem, vagy nem tudom, nem jó erre az a szó, hogy szórakozik, inkább csak nem tudják, mit kezdjenek a helyzettel, hogy Niall nem lehet mindig itt. Nem szórakozik egyikük sem, mindketten éreznek valamit egymás iránt - ez egyrészt megnyugtató, de még így sem annyira világos. - Van okom féltékenynek lenni, Mira?
- Tessék? - pislogok fel rá értetlenül.
- Nem úgy tűnik, hogy örülsz Niallnek, és... nem is tudom - zavarba jön, és ez annyira aranyos.
- Mert félek, önző vagyok, féltem a barátságunkat - a tekintetem a filmen van, még sem tudom igazán, hogy mi történik.
- Nem vagy önző - ujjait belemeríti a hajamba és fésülgetni kezdi.
- Nincs okod féltékenynek lenni - nézek fel rá, kissé feljebb húzom magam, a lábai között kucorogva simítok végig az arcán, ő pedig szinte a karjaiba vesz. Még mindig csak néz rám, halkan sóhajtva simítok végig újra és újra kissé borostás arcán, majd a haján, próbálom összeszedni a gondolataim.
- Csak aggódok érte, én nem tudtam, hogy van ez a lány, nem beszélt róla sosem. Nem szeretném, ha bárki is megbántaná, és attól is félek, hogy ha lenne barátnője, akkor már nem akarna a barátom lenni - kerülöm a tekintetét, a haját piszkálom, a filmet már egyikünk sem nézi igazán, és egy ideje a kajákhoz sem nyúltunk. - Nem vagyok féltékeny arra a lányra Liam, mert akármennyire is szeretem Niallt, nem úgy akarom, ahogy téged. Csak attól félek, hogy Flonak, vagy bárki is legyen, nem fog tetszeni, hogy mi barátok vagyunk. Nem tudom... nekem sose volt még legjobb barátom, nem ilyen, mint ő. Én még az öcsémen kívül nem fetrengtem egy ágyban senkivel sem csak úgy, ha nincsenek iránta mélyebb érzelmeim. Aztán betoppant Niall, az első pillanattól fogva kopogás nélkül járkált be hozzám, fetrengett az ágyamban, és reggel is simán bemászott hozzám. Majdnem mindent elmondok neki, és nem nevet rajtam, annyira bizarr, tudod? Mármint neked biztos nem furcsa, de nekem az, Luke-kal ilyen a kapcsolatom. De ez más, össze sem tudom hasonlítani azzal, ami köztünk van. Olyan, mintha a bátyám lenne, de egy kicsit mégis más, mert Luke néha undok és gusztustalan - grimaszolok, s mikor felhorkant mosolyogva pillantok le rá.
- Ilyen téren Niall miatt sem kell aggódni - halkan elnevetem magam, az arckifejezéséből ítélve még mindig nem győztem meg.
- Tudod, Niall is hozott valami újat az életembe, Harry is, és furcsa, de Zayn és Louis is, viszont te... - nagyot nyelek, hátrahajtom a fejem és a plafonra nézek, míg összeszedem a gondolataim. - Ami közted és köztem van... nagyon régóta nem éreztem így.
- Oké - motyogja, megfogja az állam az egyik kezével és megcsókol. Hirtelen ér, de gyorsan kapcsolok. Nem hazudtam, és nem mondtam végig amit akartam, hogy bosszant, irritál, hiányzik, és szeretem, hogy a napom szebb lesz amikor ír pár sort, felhív, vagy küld egy képet valamiről, bármiről. Mellette érzem azt, hogy élek, vannak érzéseim.
- Ha ez megnyugtat, én is nagyon rég éreztem így - motyogja az ajkaim közé, s kissé elmosolyodik.
- Elhiszed? - kérdezem, mire pimaszul elvigyorodik.
- Már amikor azt mondtad, nincs miért aggódnom elhittem, csak hallani akartam mit gondolsz.
Finoman vállon boxolom, egymásra nevetünk, majd ezúttal én hajolok hozzá. Parázsló kis szikra van bennem, amely mindössze az érintéseitől forrósodni kezd, most viszont azonnal heves lángolni kezd. Kinyújtom a lábaim, kissé hátra dönt a karjaiban és úgy ízlelgeti az ajkaim, mintha a legfinomabb, legdrágább csoki lenne. A hajába túrok és azt kívánom, bár örökké tartana az a pillanat, ez az este, mert ő annyira tökéletes, és vele lenni is tökéletes.

2015. április 15., szerda

46.rész Birtoklási vágy

Részletesen megtervezem fejben Niall ébresztését, Liam még tanácsokat is ad, és a telefonjával követ az ajtajához, hogy felvegye amint betöröm az ajtót és visongva ráugrok a szöszke barátomra, ehelyett a dolog valahogy egészen máshogy sül el, de videó készül róla. Bedugom a pótkulcsot a zárba, ám amikor próbálnám kinyitni az nem fordul el, halkan szitkozódva húzom magam felé a kilincset és tovább küzdök, de továbbra sem sikerül.
- Benne hagyta a kulcsot a - Liam még végig sem mondja a mondatot az ajtó egy rántással feltárul, még időben elengedem, de a rémülettől hatalmas sikoltás hagyja el a szám, s velem szemben Niall is ijedten ordítani kezd. Szóval így találkozunk újra, s a helyzet realizálása után a rémületből öröm lesz és a nyakába vetődök, miközben Liam a sarokban összegörnyedve nevet rajtunk, de még mindig kameráz. Túl nagy a lendületem és mivel Niall nem számít rám megtántorodik és a falnak esik, de már mindketten nevetünk, miközben úgy lógok rajta, mint egy majom.
- Mit keresel te itt? - szorít magához, belefúrom az arcom a vállába és nevetve kapaszkodok belé.
Nem válaszolok, perceken át csak ölelkezünk és nevetünk, aztán leereszt a lábaimra és sugárzó arccal néz rám. Niallnél jobban azt hiszem, kevesen tudnak örülni nekem, vagy csak nem mutatják ki ilyen nyíltan, de kétségtelenül nagyon jó látni a lelkesedést és örömöt az arcán, és kiélvezni a szoros, szeretetteljes ölelését.
- Kíváncsi voltam a szülőföldedre - mosolygok rá, s mélyen beleszippantok a pólójába.
- És miért akartál betörni a szobámba? Azt hittem, hogy egy fan próbál meg bejutni, a csávódnak egyszer ellopták az alsógatyáit - bök a videón könnyező barátom felé.
- Csak szerettelek volna felébreszteni, de besültem - nevetek, puszit nyomok az arcára és gyerekesen fonom köré a karjaim.
- Gratulálok, felébredtem - borzolja össze a hajam, ösztönösen csapok a kezére, mire nevetve puszilja meg a fejem tetejét.
- Ezt látniuk kell - motyogja magában Liam, s rátöri az ajtót Zaynre. Talán szándékosan csinálja, talán nem, de örülök, hogy néhány percre ketten maradunk.
- Szóval mégis elengedtek - mosolyog boldogan, naivan, mire az arcom kissé pírba borul és lehajtom a fejem, nem fog örülni neki ha megmondom, hogy ez nem így van. - Mack?
- Ne hívj így! - háborodok el, kivédi a csapásom és hangosan felnevet.
- Segítség, Liam, Kenzie testileg bántalmaz! - vinnyog fel elvékonyított hangon, összehúzza magát és kezeit a feje fölé emeli.
- Fogd be, James! - vágom csípőre a kezem, összehúzott szemekkel méregetem. Tőlünk zeng a folyosó, amikor Liam megjelenik az ajtóban a pillantásom őt találja meg, s Niall ekkor ugrik fel, kitárja a karjait és belém csimpaszkodik, arcát az enyémhez préseli és szélesen vigyorog. Egy őrült, de annyira nagyon szeretem, a nevetésem elhal és idétlenkedés helyett rendesen átölelem.
- Elég volt - szólal meg komolyan Liam, felemelem a fejem és ránézek, a száját összeszorítja és a tekintete megkeményedik. Rémülten nézek rá, ám az álarc egy nevetéssel széttörik, miközben lefejt Niallről és magához húz. - Most már add vissza - húzza össze a szemöldökét, birtoklóan fonja körém a karjait és megpuszilja az arcom.
Halkan kuncogni kezdek, hátrahajtom a fejem és megpuszilom az arcát, mire halkan mormolva bújik közelebb hozzám.
- Ez egyre rosszabb - borzad el Niall, majd vigyor ül ki az arcára.
- Hol van Harry? - nézek felváltva rájuk, majd a válaszukat meg sem várva pillantok az ajtóra Niall szobája mellett.
- Csodával határos módon nem ébredt fel az üvöltözésetekre - jegyzi meg nevetve a barátom, majd aprót biccent válaszul a kérdő pillantásomra. Nagy lendülettel nyomom le a kilincset, amely hatalmas meglepetésemre kinyitja az ajtót, és beesek Harry szobájába. Az utolsó pillanatban visszanyerem az egyensúlyom, de a tervem, miszerint ráugrok azonnal kudarcba is fullad ahogy meglátom milyen aranyosan alszik. A haja szétterül a párnán, amibe belefúrja az arcát és mélyeket lélegzik, egy ideig nézem, majd megfordulok, és halkan kimegyek.
- Hé őt miért nem ébreszted fel? - háborog Niall, amikor halkan becsukom az ajtót.
- Túl aranyos - mosolyodok el, s mielőtt problémázhatna azon, hogy bezzeg nála ez eszembe se jutott, puszit nyomok az arcára és ismét belé csimpaszkodok.
- Szóval, mit keresel itt? - már azt hittem elfelejtette, de igazából a legjobb barátom nem felejt ilyen gyorsan, tudhatnám már. - És én miért nem tudtam róla, hogy mégis elengedtek?
- Mert nem engedtek el - vonom meg a vállam, lebiggyesztem az ajkam és kissé kitárom a karjaim. - De azért remélem örülsz nekem.
- Nem engedtek el? - ismétli kissé döbbenten.
- Nagyon jól tudsz következtetni - veregetem meg a vállát, s mosolyt villantok rá. - Eljöttem, de már valószínűleg rájöttek.
- Nem tudom, mennyire volt ez jó ötlet Mackenzie - arca aggodalmassá válik, összeráncolja a homlokát, tekintete ide-oda jár köztem, és a Louis szobájába behajoló Liam közt. - Te is bajban leszel, és mi is.
- Nektek semmi közötök hozzá - rázom a fejem - majd én elintézem.
Aprót bólint, és megelégszik ennyivel. A fiúk mindannyian visszabújnak még a saját szobáikba, én értelemszerűen csatlakozok Liamhez, aki készülődés helyett lehasal az ágyra és megpaskolja a helyet maga mellett. Boldogan heveredek le mellé, egyik karját a derekam köré fonja és közelebb húz magához, behunyja a szemeit és a fejét a mellkasomra hajtja, miközben hüvelykujjával simogatni kezdi a kézfejem. Vannak pillanatok, amikor szavaknak egyáltalán nincs helye köztünk, hiányzott, én is hiányoztam neki, tölthetünk egy kis időt csupán azzal, hogy elbújunk az emberiség elől.
A telefonom idegesítően rezeg a kabátzsebemben, hiába próbálom figyelmen kívül hagyni, nem megy, és Liam is sóhajtva néz a fogas felé, amely valósággal mozog a telefonom dühös rezgésétől.
- Vedd fel, csak nagyobb bajba kerülsz, ha nem veszed fel - kelletlenül bontakozok ki az öleléséből, lustán ballagok el a fogasig, s kihalászom a dzsekim zsebéből a telefonom. Hát persze, hogy Christian az, de talán örülhetek is neki, hogy csak ő hív, ki tudja, mekkora bajban leszek emiatt a kiadónál és Christian főnökének a főnökénél.
- Mi a francot képzelsz magadról?! - összeszorítom a szemeim, két kézzel fogom a telefont és elkezdem levenni a hangerőt, de Liam még így is összehúzott szemekkel, a könyökére támaszkodva figyel. - Elegem van belőled, Miranda! Fogalmad sincs róla, hogy hány embernek mennyi munkája van abban, hogy a te életed minden perce tökéletes legyen, de téged ez nem érdekel! Mit nem értettél meg abból, hogy nem mehetsz oda? Ezt nem én találtam ki, nem én akarok kiszúrni veled, mert engem nem érdekelne az sem, ha mostantól velük utazgatnál, de keresztbe húzod a munkámat, és ezért én szívok! Felfogtad, hogy időpontra kellenek a dalok? Meghatározott dátuma van annak, hogy mikorra kell készen lennie, és ez csupán alig néhány hónap, de eddig semmit se csináltál még! A saját karrieredet kockáztatod minden ilyen lépéseddel, mert már nem én vagyok kiakadva, nem is a menedzsment, hanem a kiadó!
- Értem - erőltetem ki magamból. Nem szándékosan, de a hangom meglepően unott, és azon kapom magam, hogy hidegen hagy amit mond.
- Nem, nem érted!
- Ezt eldönthetem én? - ráncolom a homlokom. - Akármire is akarsz rávenni ezzel, nem megyek vissza, és nincs bűntudatom amiatt, mert eljöttem. Tudom, hogy így is örülhetek, mert van lehetőségem időt tölteni velük, de mióta visszajöttem a farmról nem kaptam egyetlen hét pihenőt sem, folyamatosan koncertek, interjúk, stúdiózás. Arra senki nem gondolt, hogy esetleg akarok egy kicsit pihenni is? - a hangom egyre haragosabb lesz, elfordulok, mert zavar, hogy Liam figyel.
- Te választottad ezt, Mira - sziszegi, egy ajtó becsapódását hallom, és a háttérben valaki beszélni kezd.
- Én nem azt választottam, hogy mások irányítsák az életem, pénzt csináljanak belőlem, és ne élvezzem a munkám! - a hangom megemelkedik, dühödten lököm hátra az arcomba lógó hajam.
- Eddig mindig megcsináltál mindent még akkor is, ha egyetlen normális szavad nem volt senkihez, de mióta ezzel a Liammel meg a többivel vagy még ezt sem teszed meg!
- Mióta velük vagyok kapok levegőt!- kiáltom, a falnak támasztom az egyik kezem és a padlót kezdem bámulni. Mély levegőt veszek, tudtam, hogy ez lesz, bevállaltam a szidást és a kiabálást, nem rendülhetek meg. - Inkább köszönetet kellene mondanod nekik, amiért még nem őrültem meg!
- Valóban? - kérdez vissza cinikusan. Összeszorítom a szám és nagyot nyelek, a vállaim megremegnek éppen akkor, amikor Liam átöleli a derekam, a mellkasához húz és arcát az enyémhez érinti.
- Semmi baj, Cica - motyogja alig hallhatóan, s megpuszilja az arcom.
- Valóban - bököm ki kemény hangon. - Londonban találkozunk.
- Az első és az utolsó alkalom volt, hogy csak úgy leléptél, Mira. Ott maradhatsz, de ha még egyszer előfordul ez érted fogok menni, leültetlek a Syco igazgatója elé és megbeszélitek, hogy mikor lesz a zárókoncerted, érthető voltam? Nem érdekel, hogy mekkora nagy sztárt csináltak belőled, mindenki látja, hogy nem csinálod meg amit kérnek tőled.
Úgy mondja, mintha sosem éjszakáznék a mikrofon előtt, mintha nem csinálnám végig a koncerteket, nem mennék el az interjúkra és műsorokba. Christian azt képzeli, hogy bármit megtehet, azt hiszi megijeszthet a fenyegetésével, pedig ő nem más, mint a Modest legalacsonyabb rendű "főnökének" alkalmazottja, aki csak azért van, hogy észt osztogasson nekem.
- Utoljára fedeztelek - jelenti be végszóként. Liam ölelésébe bújok, miközben próbálom elfojtani feltörni készülő cinikus nevetésem.
- Rendben - bököm ki, majd kinyomom a telefont, s kevés választ el attól, hogy földhöz vágjam. Néhány másodpercig hallgatok, majd a zsebembe csúsztatom a készüléket megkímélve attól, hogy darabjaira törjem. Puha csókot kapok az arcomra, merev testtartásom megváltozik és az izmos karok közé olvadok, szembefordulok vele és átölelem a nyakát.
- Jól vagy? - simít végig aggodalmasan a hátamon.
- Gyűlölöm - szakad ki belőlem.
- Nem lett volna szabad bogarat ültetnem a füledbe, semmi gond nem lenne, ha nem hoztam volna fel...
- Hagyd is ezt abba - dörzsölöm meg az arcom, lenyelem az utóbbi percekben felgyülemlett érzelmeim, és igyekszek arra koncentrálni, hogy teljes 2 éjszakát tölthetek velük, aztán 2 nap kihagyással ismét találkozunk. - Nem a te hibád, én akartam eljönni, nem te beszéltél rá erre.
Belecsókol a nyakamba, majd amikor elhúzódok tőle ajkait puhán az enyémhez nyomja, az állam alá nyúl és édesen cirógatja az arcom.
- 2 teljes egész nap - motyogja, mosoly árad szét az arcomon. - Niall nem fog leszállni rólad, készülj fel rá, hogy mindent megtudsz az ír kultúráról, kiélvezheted az ír halandzsázását, és az elkövetkezendő napokban ír akcentussal fog beszélni - elnevetem magam, homlokon csókol és visszamosolyog rám. - Felejtsd el a baromarcú menedzseredet meg ezt az egész hisztit, nálunk máshogy zajlik az élet.
Hálásan hajolok hozzá, néhány perc alatt elfelejteti velem az egész vitát Christiannal, s amikor kilépünk a folyosóra az arcomon újra nyugodt, boldog mosoly ül.
- Éhes vagy? Elmehetnénk valahová reggelizni, Niall biztos tud jó helyeket - ajánlja fel, a szöszi barátom szobája felé int.
- Miattam nem kell felborítani a programotokat - válaszolok, de a figyelmem rögtön elterelődik róla, amikor Harry jelenik. Mezítláb van, szűk nadrágot visel, kigombolt, bohém mintás inget, a haját kis kontyba kötötte, ami meglepően jól áll neki. Emlékszem, amikor először töltöttünk együtt több időt, a haja egy kis idétlen copfban meredt az ég felé, most viszont helyes kis kontyot formáz, és a fiú arca felderül amikor meglát.
- Mira! - kiált fel meglepetten, végigcsattog a folyosón és a karjaiba kap. Nevetve ölelem át, s miután leereszt csodálkozva érintem meg az arcát és a haját. - Tudtam, hogy nem fogsz a fenekeden maradni - nevet rám, cuppanós puszit nyom az arcomra és derűsen néz végig rajtunk.
Mielőtt válaszolhatnék a liftből egy férfi száll ki, látásból és hallásból tudom, hogy ő a fiúk menedzsere, de még nem találkoztam vele annak ellenére sem, hogy 2 éven keresztül az öcsémért is ő felelt.
- Jó reggelt srácok, Harry, vegyél fel valamit a lábadra, így is mindig beteg vagy! - mosolyogva tekint rájuk, a jelenlétében valamiért zavarba jövök. Liam oldalához simulok, míg ő a férfi felé fordul és kissé kihúzza magát.
- Jó reggelt - motyogom a két harsány fiúval együtt.
- Paul, te még nem találkoztál Mirával, ugye? - szégyenlősen mosolygok a férfire, aki kedves mosollyal az arcán méreget.
- Nem, de sokat hallottam már rólad, Liam még a megszokottnál is hisztisebb néha - veregeti hátba a barátom, aki morogni kezd, majd a kezét nyújtja felém. - Örülök hogy megismerhetlek, Mira, Paul Higgins vagyok, ezeknek az őrülteknek a menedzsere. Harold, ha nem veszel fel valamit a csupasz lábaidra...
- Megyek - emeli maga elé nevetve a kezeit, és beslisszol a szobájába. Paul elégedetten elmosolyodik.
- Mira Hemmings - húzom ki magam, s felé nyújtom a kezeim. - Luke ikertestvére.
- Hívott a menedzsered, eléggé morcos volt - alig állom meg, hogy ne kezdjem forgatni a szemeim, és ezt ő is észreveszi, szemeiben szórakozottság csillan.
- Bekaphatja - morogja Liam, s belecsókol a hajamba.
- Elnézést miatta - motyogom bocsánatkérően - remélem nem gond, hogy csak úgy idejöttem.
- Nekem nem, Louis az engedélyem nélkül nem nagyon navigálhatja a repülőt.
- Köszönöm - mosolygok barátságosan, végigsimít a hátamon, majd a szavait Liamhez intézi.
- A többiek még alszanak? Hogy lehet, hogy Niall nem legyeskedik körülöttetek?
- Nem alszanak, mindenki ébren van már, mi épp reggelizni készültünk.
- Rendben, menjetek, egyetek, délben viszont interjúra kell mennetek, és mire végeztek lehet készülődni az esti koncertre is.
Irigység támad bennem, mert ez a férfi úgy beszél, mintha a gyerekeiről lenne szó, és nem követelőzik meg parancsolgat, inkább olyan, mint egy gondoskodó apa. Azon kezdek tűnődni, hogy talán a viselkedésem miatt nem beszél velem így senki a menedzsmentemből, velem lehet a baj.
A délelőtt egy részét egy kellemes, eldugott kis ír pubban töltjük hatan, a másik felében pedig teszek egy sétát Niallel. Azt tudtam eddig is, hogy nála hazafiasabb ember nem sok van, de most bebizonyítja, hogy ez nem csak egy hangoztatás. Szinte már rajongással beszél a népéről, Szent Patrikról, az ír sörről és a táncukról, amit amúgy be is mutat. Egy idő után viszont leállítom, és azt kérem, hogy beszéljen inkább a szülővárosáról. Csak élvezzük egymás társaságát, azt, hogy meglepően lassan telik az idő, de nem lehet örökké minden ilyen nyugodt, mert az első néhány rajongó után a képeket, aláírást kérő, sikongató lányok száma megnövekedik, a kénytelenek vagyunk visszavonulót fújni.
Megismerkedek a zenekarukkal, Harry keresztlányával, akivel együtt töltöm a délután azon részét, amikor a többiek interjút adnak. Megnyugtató, hogy senki nem parancsol most nekem, nem kell semmit se csinálnom az akaratom nélkül. Úgy érzem, ura vagyok az életemnek, és talán meglepő lehet, de mindig csak a közelükben érzem ezt.
Nevetek az idétlenkedésükön, amit leművelnek, zeng az öltözőjük és közel sem azért, mert vitatkoznak. Boldogok, izgatottak a koncert miatt, viccesek és fárasztóak, mindenki szereti őket. Elképzelem, hogy milyen lehet minden nap velük lenni, milyen lenne, ha nekem is ilyen lenne a kapcsolatom a személyzetemmel és a menedzsmenttel. Élvezném amit csinálok.
Most először látom a teljes koncertjüket, az előzenekar levonulása után sok sikert kívánok a fiúknak, de még mielőtt lemennék a biztonságiakhoz a kordon előtti részébe Liam magához ölel, s perceken keresztül a karjaiban tart. Az arcom kipirul mire elválunk, bárgyú vigyorra húzódik a szám.
- Jó szórakozást, Cica - dönti homlokát az enyémnek, s játékosan kacsint. - Maradj az őrök közelében.
Bólintok, tenyereim a mellkasára simítom és megpuszilom a száját. Észrevétlenül jutok le a színpad elé, csak oldalról a legelső sorokban állók látnak. Nem akarom semmihez sem hasonlítani a koncertjüket, más stílusban játszanak, mint a 5SOS vagy én, és még ha a zenéjük nem is válik a kedvencemmé, élvezem a koncertet. Élvezik a színpadi lét minden percét, és fergetegesek, nevettetik a közönséget, hergelik őket, a lassú daloknál sötétségbe borul a stadion, az emberek a telefonjaik kijelzőjével világítanak. Van az egésznek egy csodálatos, elmondhatatlan hangulata, amit minden embernek legalább egyszer az életben meg kellene tapasztalnia, és ez az, ami elbűvöl. Furcsa most a másik oldalon lenni, mindig én vagyok az, aki elhallgat éneklés közben és élvezi, hogy ezrek éneklik a dalát, most viszont ők hallgatnak el, és csatlakozok az éneklőkhöz. Büszkén pillantanak egymásra, és néznek körbe, én pedig újra és újra szembesülök vele, hogy hatalmas tévedésben éltem, jobban megérdemlik a sikert, mint én valaha is érdemeltem. Nem hisztiznek semmi miatt, elfogadják a menedzsment döntéseit, és egészen máshogy tesznek keresztbe nekik, mint ahogy én. Őrjöngő fangirlt csinálnak belőlem mintegy 2,5 óra leforgása alatt, s az utolsó szám után majdhogynem visongva rohanok hátra.
- Annyira fantasztikusak vagytok! - robban ki belőlem, visongva kapaszkodok Zayn és Harry nyakába, akik nevetve ölelnek át.
- Tetszett? - kerekednek el meglepetten Louis szemei.
- Nagyon! - visítom, belecsimpaszkodok Niallbe és izgatottan ugrálok. - Hihetetlenek vagytok, imádtam!
- Kenzie, hallod magadat? - nevet fel, az arca az eddiginél is jobban felderül. - Ki vagy te, és hol van Miranda?
Nincs esélyem válaszolni, Liam elkap és megpörget, az arca szinte sugárzik. Tele van adrenalinnal, az arca piros és izzadt, széles mosollyal néz rám.
- Döbbenetesen jó vagy! - nevetek rá, boldogan szorít magához és ajkait az enyémre tapasztja.
- Szeretlek Mira - túr a hajamba, s a fülembe súgja. Váratlanul ér és túl hirtelen, másodpercekbe telik, mire reagálni tudok.
- Én is téged Liam, nagyon - simítok végig az arcán, majd kissé felemelkedek és megcsókolom.
Van annak jó oldala is, hogy milyen voltam a múltban, mert mindannyiukat boldoggá teszi most, hogy csatlakoztam a rajongóik táborához. Engem pedig boldoggá tesz, hogy örömet okozhatok nekik.
- Ünnepeljük meg, hogy Mira itt van velünk, és ilyen jó napunk volt! - kiált fel Lou, karjait átdobja a vállainkon és vigyorogva néz körbe.
- Te valamiért mindig találsz okot az ünneplésre - szúrja oldalba a barátom, majd mindannyian egymásra nevetnek, s kifejezik a beleegyezésüket, csak Liam fordul kérdőn felém.
- Van kedved hozzá, Cica? A srácok megértik, ha nincs, és inkább szeretnél kettesben lenni.
- Én nem értem meg - kotyog közbe Niall. - Ne rázz le minket, Mackenzie, még nem is buliztál együtt velünk.
- Nem terveztem azt mondani, hogy nem akarok veletek menni - nevetek fel, mindannyian a levegőbe bokszolnak, majd elvonulnak átöltözni. Végignézek magamon, a ruhám nem túl bulizós, de nincs mibe átöltöznöm és nem fogom eljátszani a kényes pophercegnőt, és elvitetni magam a szállodába, hogy átöltözzek. Amúgy sincs nálam semmi ilyesmi.
- Mira - hív félre a fiúk egyik stylistja, Caitlin. Liam puszit nyom a fejemre mielőtt elengedne, majd lecsúsztatja a kezét a derekamon és belebújik az ingébe.
- Igen? - mosolygok a lányra, aki kézen fog és egy másik öltözőbe vezet. Egy fekete ruhát nyújt felém, hozzá illő cipővel, és kistáskával.
- Ezt honnan? - tátom el a szám, meglepetten vizsgálom az anyagot.
- Készülni kell az ilyen alkalmakra, ha esetleg betoppan valamelyikőjük barátnője, és ilyen ötletekkel állnak elő. Vedd csak fel - biztat, majd egy kis öltözőfülke felé terel. Örülök a függönynek, mert így nem lát, talán megmarad abban a tudatban, hogy annyira drasztikusan nem térek el a sztereotípiáktól. A ruháim eltakarják, amit kell, és vékonyabbnak mutatnak. Nem akarom lerombolni senki elképzeléseit, és félek is, hogy ferdén nézne rám. 5 tökéletes testű fiút öltöztet, valószínűleg nem hasonlítana velük össze, mert lány vagyok, de a gátlásaimon ez nem sokat segít.
Felveszem a ruhát, mely egyszerű fekete, háromnegyedes ujjú, a háta teljesen kivágott, ami miatt muszáj levennem a melltartóm. Mély a dekoltázs, de nem mutatja, ami nem publikus, a szoknya hossza is rövid, mégis szexi, és ha vigyázok, nem lesz tele a világ fotókkal a bugyimról. Nem vagyok magabiztos ebben a ruhában, de reménykedek abban, hogy Liam talán értékelni fogja a kivágásokat. Caitlin kedvesen megdícséri az alakom és azt mondja, Liam megőrül majd értem, s amiatt is, hogy a saját bandatársai is engem fognak nézni. Elpirulok, ez a munkája ezért nem veszem túl komolyan, de azért jól esik. Szépen lealapozza az arcom, leszedi a sminkem, majd gyakorlott mozdulatokkal, meglepően gyorsan füstös sminket készít nekem, a szempilláim hatalmasak lesznek, világos szájfént ken a számra, és melegen mosolyog rám.
Elmosolyodok a kicsípett fiúk láttán, nem túl elegánsak, de nem is slamposak. Nem nagyon térnek el a hétköznapi viseletüktől, csak Zayn visel fekete inget, a többiek pólóban vannak, illetve Harry egy másik mintás ingben. És ami meglepő, hogy tátott szájjal bámulnak rám. Niall sűrűn nagyokat pislog, a szája elnyílik, hasonlóan a többiek is, az arcom lángolni kezd, Liam nyargal hozzám és a testével eltakarja a fél hátam.
- Hú, Mira, nagyon dögös vagy! - felnevetek Harry kirohanásán, valamint azon, hogy Niall háton csapja, ugyanakkor veszettül bólogatva helyeselnek.
- Köszönöm, srácok - pirulok, s Liamre pillantok. Összeráncolt szemöldökkel vizsgálja a hátam kivágását, de nem szól semmit, csak mosolyt villant rám, és ide-oda kapkodja a tekintetét.
A szórakozóhely tömve van, de nem nagyon figyelnek fel ránk, a többiek lerohanják a pultot, míg Liammel mi lassan sétálunk be, a keze a hátam alján pihen, ujjaival a bőröm cirógatja.
- Nagyon szép vagy - hajol le, s belecsókol a nyakamba. Nem tesz féltékeny megjegyzéseket, kihúzza magát, és követjük a többieket a pulthoz. Boldogan feszítek mellette, még mindig kellemetlen, hogy az egész hátam szabadon van, de Liam testtartása magabiztosságot sugároz.
- Mit kérsz, Cica? - mosolyog rám, kér magának egy italt, s most a csapossal együtt a válaszomra várnak.
- Muszáj megkóstolnod a sört! - viharzik mellém Niall, és már kér is kettőt. Nevetve kérek egy koktélt, majd összehúzott szemekkel méregetem a habzó italt. Niall a korsó tartalmának felét egy korttyal eltünteti, majd várakozó mosollyal az arcán néz rám.
- Szerintem Mira nem az a sörözős lány, haver - lép hozzánk Louis.
A számhoz emelem a korsót, mindenki várakozva bámul rám, ezért kicsit elnevetem magam, majd belekortyolok. Először elfintorodok, majd Niall kedvéért hátrahajtom a fejem, és hagyom lefolyni a torkomon. Nevetnek és tapsolnak, Niall a karjaiba kap és magához ölel, elképeszt, hogy boldoggá tudom őt tenni mindössze ennyivel.
- Liam? - pillant rá, a barátom a fejét rázza, és belekortyol az italába.
- Még nem vagyok elég részeg hozzá - nevet fel, s alig hangzik el ez a kijelentés Niall megragadja a kezem, és a táncolók közé húz. Bénán táncikálunk, nevetünk egymáson, majd magához húz és átölel.
- Olyan jó, hogy itt vagy - szorongat, az arcom belefúrom a vállába, a gyors zene ellenére csak dülöngélünk. - Minden rendben veled?
- Most igen - sóhajtok, megpörget, majd egymást átölelve visszamegyünk a többiekhez. Újabb ital csúszik le, elfoglalunk egy boxot, s mialatt beszélgetünk folyamatosan gyűlnek előttünk a poharak. Tudom, mikor kellene megállnom, de nem törődök ezzel, magával ragad a jó hangulat, felszabadulok, poénkodok és kötekedek a többiekkel. Mióta az életem megváltozott nem nagyon mentem el olyan személyekkel bulizni a 5SOS-on kívül, akiket a barátaimnak hívhatok, de ez most nagyon jó. Tudják miről beszélek, amikor elkezdek fecsegni 1-1 műsorról vagy nagyszájú riporterről, és hevesen, egyetértően bólogatnak. Nem néznek rám máshogy, nem meresztik a szemüket és tátják a szájukat, és én sem úgy tekintek rájuk, mint 5 hírességre, akikkel megtisztelő egy asztalnál ülni. Kirángatnak abból az érzésből, hogy egy ketrecben vagyok.
Néha megállnak az asztalunknál közös képeket kérni, táncolni hívják őket, a társaságunk megfogyatkozik. Vigyorogva nézek Niall után, aki egy szőke lányt követ dülöngélve, Louis és Zayn fotózkodnak, Haz pedig a pultnál veti be magát. Mi ketten meg csak ülünk az asztalnál egymáshoz bújva, Liam csókokkal halmoz el, s lassan felfedezi a ruhám kivágásait. A testével eltakar a kíváncsi szemek elől, a combommal ismerkedik, miközben fogva tartja a szám, a helyzet kezd túl forró lenni, és az agyam már nem képes tiltakozásra. Elhúzódik, felkapja a poharát és a fejét hátrahajtva ledönti az italt, csak a jégkockák maradnak az alján. Muszáj nekem is lehűtenem magam, de a negyedik koktél után már kezdem unni azt, ezért elcsenem Niall poharát, és lehúzom az italt. Kis híján köhögni kezdek, amikor Liam megérinti a torkom és közelebb húzódik, alig eresztem le a poharat már újra a számon van.
- Olyan nagyon szép vagy, Mira - mormolja a számba, tetszését kifejezve kissé feljebb tolja a ruhám, és közelebb von magához.
- Táncolj velem - kérem, a haját piszkálgatom, és elhessegetem a kezét.
Elmosolyodik, orrával megböki az arcom, majd elhúzódik és lesimítja a ruhám. Nagyokat kell pislognom, már nem árnyékol el, és a villódzó fények zavarják a szemeim. Könnyedén csúszik ki az asztal mögül, majd megfogja a kezeim és kisegít. Ő többet ivott, mégis biztosabban áll, mint én. Karját a derekam köré fonja és kikerülve a vonagló embereket bevezet a tánctér közepére. Tudom, hogy hogyan csavarjam őt az ujjaim köré, és nem is tart vissza ettől semmi. Az elején még van távolság kettőnk közt, esetlen mozdulatai megmosolyogtatnak, az jut eszembe, amikor a színpad szélén táncol egymagában, és hogy milyen jól mozog, ellenben most nem tud túl sokat kezdeni azzal, hogy van egy lány a karjaiban, aki irányítja. Idétlenül lépkedünk, a kezeim az oldalán pihentetem és mosolyogva nézek fel rá, ekkor még a kissé kába, homályos tekintetével visszamosolyog. A kezeim szép lassan egyre feljebb vezetem, rásimítom a hasára és a mellkasára, még most is megdöbbent, milyen kemény izmai vannak. A nyakáról a tarkójára vezetem a kezem, kissé közelebb húzódok hozzá, hogy összeérjenek a lábaink, elengedi a kezem és a derekamra simítja mindkét mancsát, míg én már két karral fonom körbe a nyakát. Összezavarom, a lüktető zene és villódzó fények ellenére visszafogottan bújok hozzá, a fejem a nyakához hajtom, a hajam kissé az arcomba hullik de nem simítom el. Egy ideig tényleg csak táncolunk, egy kicsit kitűnünk az emberek közül azzal, hogy nem éneklőnk és csapkodunk vadul, és nem is vonaglunk, hanem csak öleljük egymást és ide-oda lépkedünk, Liam néha megfogja a kezem és kifordít. Viszont egy idő után ezt nem engedem, és egyre közelebb araszolok hozzá, a lábaim mellett a csípőm és az övéhez feszül, megállok, és lépkedés helyett megmozdítom a csípőm a kezei alatt. Pillanatok alatt elkapom a ritmust, és most a színpadi mozgáson kívül is hasznát veszem a táncpróbáknak. A hajamat a vállam mögé söpröm és kicsit hátrahajtom a fejem, élvezem, hogy így már lassan a derekamat verdesi, ahogy azt is, hogy a helyzetet kihasználva egy bizonyos barna pillantás a mellkasomra szegeződik. Szeretem őt csábítani, a szemei képesek szinte felfalni, és ez idő alatt szépnek és szexinek érzem magam, olyannak, aki igenis megkapja ezt a srácot akárhányszor csak akarja, és megkaphatna bárki mást is, ha akarna. Csakhogy nem akar.
Szép lassan ízekre szedem őt, és soha, vagy nagyon régen éreztem ilyen nagyon jól magam utoljára. Valószínűleg nem tudja, mit művelek vele, egyelőre élvezi, hogy általam mi is elvegyülünk azok közt, akikből egy külső, kissé ittas szemlélő már nem nézi ki, hogy két ember. A lehető legközelebb húz magához, kissé meghökken, mert a csípőm mozgatását még így sem hagyom abba. Fogalma sincs róla, hogy a saját vesztére játszik, sőt, mosolyogva reagál és játékosan megböki a nyakam az orrával. Kezeit felvezeti a hátamra, érzékelem, hogy a légzése nehezebb lesz amikor a csupasz bőrömhöz ér ott, ahol megszokottan mindig a melltartóm hátulját tapintja. Szép lassan leesik neki, hogy azt most nem viselek, s megdöbbent pillantása a ruhám dekoltázsára csúszik.
Az arca már kipirult, pillantása zavart, kezd szétesni. Mindkét kezét a derekamra teszi, velem együtt mozdul, de arcát a hajamba temeti és a dübörgő zene ellenére is hallom, hogy a légzése egyre egyenetlenebb, és a lehelete forrón csiklandozza az arcom. Ha nem szándékosan akarnám ezt csinálni vele, már rég a karjaiba omlottam volna, de így csak gonoszul vigyorgok magamban. A tűrőképessége határára akarom sodorni, de tulajdonképpen nem tudom, miért.
A tökéletes időzítésem jeléül mély, hirtelen elfojtott nyögést hallok a fülemben, ekkor kissé elhúzom tőle a fejem. Kipirult, izzadt, és erősen szorít magához, hátrahajtom a fejem, hogy a hajam ne legyen útban, majd először a nyakához hajolok, megérintem az orrommal, s ziháló légzését elfojtva a szám az övére nyomom. Mohón kapkod utánam, beletúr a hajamba, és hiába ezúttal ő mozdul nem engedem kicsúszni az irányítást a kezeim közül, bőségesen visszafizettetem vele azt, amit valaha velem művelt, bár kicsit másképp.
Darabokra hullik, fizikailag ő tart engem a karjaiban, mégis tudom, hogy ezúttal én birtoklom őt, bár ez már egyre inkább nehezemre esik. Mielőtt elgyengülhetnék bekövetkezik amit akarok, zihálva szorít magához, és szinte nyüszítve könyörög a fülembe.
- Cica, kérlek! - zihálja, ujjaival kicsit húzza a hajam, de nem fájdalmasan, inkább kétségbeesetten.
- Hm? - a számat a nyakára helyezem, és miközben megcsókolom egy kis vékony bőrt csípek a fogaim közé. Megborzong, az eléggé lestapált egómnak jót tesz, hogy kapkodva vesz levegőt és a mellkasa szinte hullámzik.
- Kérlek, annyira akarlak!
És ennyi, végem, ez jelenti a végszót számomra. Liam a kapcsolatunk alatt egyszer sem vallotta be ezt igazán nekem, mindig édesen bókol és a pillantásával fejezi ki, hogy tetszem neki, de ezt is hallanom kellett.
Kézen fogom, ahogy elhúzódok türelmetlenül mocorogni kezd, de egyben megkönnyebbülten felsóhajt és kissé ellazul a testtartása. Közel maradok hozzá, csak néhány centiméter van a hátam és a mellkasa közt, miközben kivergődünk az emberek közül.
Megpillantom Zaynt a pultnál, Liam felé húz, elkapja a vállát és abban megtámaszkodva mond valamit, mire a fiú csak bólint. Megszerezzük a kabátjainkat, ügyetlenül felöltözünk, majd mielőtt észhez térhetnék már kint állunk az utcán, és nekem fogalmam sincs, mivel kellene visszamennünk a szállodába. De Liam tudja, néhány másodpercnyi ácsorgás után a pillantása egy fekete kocsira szegeződik a parkoló másik felében, húzni kezd felé, s az ajkaimon akaratlanul is nevetés bukik ki a kapkodása miatt. Valahol nem messze egy kis csoport lézeng, nevetnek, kiáltoznak, s ezzel egy időben beesünk a hátsó ülésre. Tulajdonképpen észre sem veszem a sofőrt, sem azt, hogy elindulunk, csak annyit érzékelek hogy zárt, meleg térbe kerülünk, és Liam kezdi visszanyerni önmagát. Félig ülő, félig fekvő helyzetben tart a karjaiban, egyik kezével a dzsekim alatt a hátam simogatja, a másik csók közben feltűri a ruhám és a combom körül legyeskedik. Zavarban kellene éreznem magam, muszáj lenne leállítanom és ellökni a kezét, de az egész kis műsor ezért volt, nem fogom most megállítani, és különben sem tudom, hogy ki ez az alak, fel sem tűnik, hogy jelen van valaki más is. A pillantásom csak akkor találja meg őt, amikor a szálloda előtt kiesve a kocsiból udvariasan jó éjszakát kíván, még csak félig kászálódott ki, hogy ajtót nyisson nekünk, viszont addigra már a bejáratnál vagyunk.
Kínkeservesen hosszú percek telnek el a liftben 2 férfi mellett, akik láthatóan nem örülnek a jelenlétünknek. Nem tudom megakadályozni a nevetésem, akárhányszor Liam elgyötört arcára nézek elégedettség tölt el, magamnak értem el, hogy meggyőződhessek róla, akar engem. Ebben nem kételkedek többé.
Egyre bizonytalanabbul állok a magassarkúban, talán épp ezért ahogy kilépünk a liftből Liam felkap. más esetben tiltakoznék, most viszont ez csak még inkább simogatja az önbecsülésem. A szája az enyémre tapad abban a pillanatban, hogy ketten maradunk, majomként lógok rajta mialatt vakon nyitja ki az ajtót.
Szinte nyekkenek egyet, amikor felnyom a falra, ez egy jel saját magamnak arra, hogy eddig tartott az én uralmam, letaszítanak a trónomról és még csak nem is bánom. Most már élvezhetem az uralkodásom alatt elkövetett jó cselekedetek következményeit, később pedig minden másnak a böjtjét.